A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA
A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA
Alig lehetett lelket verni a két alvó úriemberbe. A harmadik ott a méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, amit a polgártársak csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes fordulatról, ami azalatt történt, amíg ők a túlvilágon voltak. Az egyetlen ember, aki ezt megmondhatta volna nekik, a hercegnő kocsisa, csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt ott is hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy lova vitte az urakat, amiket Nagy János uram legifjabb legény fia hajtott.
Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.
– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a szíves ellátásért? – kérdezé Alienor Leontól.
– Ha már olyan nagylelkű kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle, hogy hívják. Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.
Még útravalóval is telirakták a szekerüket.
A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre nekirugaszkodtak, s a szekér kirobogott az utcára, a háziak sokáig köszöngettek még utána.
A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett.
– Jó jel! – mondá Csajkos uram.
Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak, egy házra: „ez a rektor lakása”.
Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.
– No, ez kemény darab munka volt – jegyzé meg Alienor. – Remélem, hogy ennél nagyobb már nem jön.
– Dehogy nem jön! – sóhajta fel Leon. – Most jön még az örege.
– Micsoda? megint ellenség?
– Az még csak jó volna.
– Az Istenért! meg ne ijessz! Csak nem jó barátok ismét?
– Se nem ellenségek, se nem jó barátok, hanem a legrosszabbak: a közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik kocakortes ért, de ami most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a mestert, hogy mit tud. Azokat egyenkint kell megmozgatnia helyeikből, s mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy be tudjon az ember hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, ami a köd és szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik, s dönt, mert választási hely.
Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van. Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, aminek a külseje falu, a belseje város, még emeletes házak is vannak a piacán. Itt lassan kell hajtani, hogy a döcögős kövezeten el ne harapja az ember a nyelvét.
Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitűzve, amin Dumka úr mód nélkül csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, aki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitűzésének speciális nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a zászlókat?
Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán megtalálta a kabátját az okuláréval, de otthon felejtette azt a másikat, amelyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja, s akkor el fogja olvasni.
Itt bizony senki rájuk se hederített.
Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.
A „nagy” vendéglőben, ahogy az „Arany Sas”-t nevezték, nem fértek el mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a katonatisztek, akiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el kellett menni a régi „Fehér Lóba”, ahol jobban is el lettek látva, hanem azért Dumka úr, amint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy együtt menjenek a kaszinóba.
Ez a gyűlhelye az intelligenciának éppen átellenben van az „Arany Sas”-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka urat előreküldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.
Innen egyenesen a kaszinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben, a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma, úgy, hogy oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni „aláz-szolgája” helyett, hogy „utcu kutya, disznó, emez amaz!”, kijövet pedig annál nagyobb balettfigurával vehetett búcsút: „a herkópáterét!”
Az ott mindjárt a „szála” volt, aminek a közepét egy tekeasztal foglalta el, annál gyakorolta magát egyes-egyedül a karambolpartie-ban egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, aki a belépő uraságokat, látván, hogy idegenek, rögtön felvilágosította a biliárdnak arról a malíciájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.
Miután a princ sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy biliárdozni kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tablókat nem szándékozott sorba nézni, az olvasószobába pedig mind olyan hírlapok voltak az asztalra felterítva, amiket az ember otthon még tegnapelőtt olvasott: eszerint indikálva lett benézni a kártyázószobába.
Ott már csakugyan volt négy úr, aki egy asztalnál ült és paskevicset játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van lekötelezve e hírhedett hadvezérnek azért is nevezték el a kedvenc tarokkjátékot az ő nevére.
Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes címe szerint: „Princ Nornenstein Alienor”, senki azt se mondta neki rá, hogy „tessék leülni!”, s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna be, hogy ez meg itten IX. Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt volna vele nagyobb hatást.
Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.
Ezt nevezik aztán „csallóközi szerencsének!” (Ti. mikor az ember át akar menni a vízen, s éppen ott találja a révben a kompot.) A legelső, aki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmúlt országgyűlésen képviselője a kerületnek.
Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan kifejezésű arcoknak, amiket, ha az embernek mindennap bemutatnak, mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, akiről az országház folyosóján, miután jól kidiskurálták vele magukat a kollégák, amint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani, akit a gyorsírók és riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy tizenharmadikkal, akik éppen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő, s akinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a „jelen nem voltak” lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és szavazott.
Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös szerencsének.
Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s kivitte az olvasószobába.
– Legelőször is egy kérdést, amire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e újra föllépni képviselőül e kerületben? Mert ha akarsz, akkor ebben a városban, ami egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat, megyünk odább. Igen vagy nem?
– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám. Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy nincs a török szultánnak meg a perzsa sahnak meg a nagy mogulnak: együtt a háromnak annyi kincse, amiért én rá hagynám magamat vétetni, hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, amivel az országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyicára. Én már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő, kínlódjék más is.
– Eszerint tehát nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai választókat, a mi jelöltünk programbeszédének meghallgatása végett.
– Bátran teheted, csak azt ne kívánd tőlem, hogy én is odamenjek, mert én még a hírétől is irtózom minden dikciózásnak.
– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz, s mulassátok magatokat együtt, míg én eljárok a nyomdába a meghívó falragaszokat kinyomatni.
Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a praesumptiv utódhoz, s rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös témát, ami fölött eldiskurálhassanak: ami ment, ahogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat ismert Alienor ismerősei közül; csakhogy azok mind nem azok voltak, akiket Alienor ismert, s végül kérdezősködött a testvére felől, aki függőket visel, mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arcán, hogy hát most miért nincs kifestve. Aztán, hogy ő is mondjon neki valami kellemetest, felhozta, hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés közt szónokolni, amihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, amiket három év alatt (igaz, hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez egyetlen szóból állottak: „elállok!”
Leon ezalatt futott a nyomdába.
A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt, s ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: aki egy személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő, az egész személyzet, a gőzgépet is személyesítve. Azonkívül olyan siket, hogy mikor jön hozzá valaki, csak nyújtja neki előre a papírtülköt, aminek az egyik nyílását a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.
Éppen betűszedéssel foglalkozott Lapci úr, mikor Leon berontott hozzá, s nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbízást, hogy Nornenstein Alienor meghívóját ki kellene holnap reggelig nyomatni; három sorból áll az egész.
Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorzót, a homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet, s fejét búsan megcsóválva, mondá:
– Az lehetetlen.
– Mi rajta a lehetetlen? – kurjantott a hangcsőbe Leon.
– Hát ez ni. Most szedem a holnapi színlapot: „Moor Károly”. A felhívás címe pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő „verzál”. A kettőben együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem „állhat”, egy „formába” sem tehető.
– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot – kiáltotta fülébe Leon.
Ez meg már oly megvetést keltő kívánság volt, hogy Lapci úr még csak feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta tovább a szedést.
És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdaszemélyzet. Aztán van a rendelkezésére egy Gutenberg korszakából való fasajtó, amit neki magának kell háromrét feltakarni, a papírt beleilleszteni, megint háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végigdömöckölni; akkor a rámát ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. Amíg így ötven színlap elkészül, akkorra éppen éjfél van, s az embernek aludni is kell.
Leon nem tudott másképp segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a színigazgatót a kavéházban (aznap éppen nem volt előadás), s rábeszélte, hogy engedje Moor Károly vezetéknevét csak egy O-val nyomatni; amit sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még aziránt is meg kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagytermét engedje át gyűlésteremnek, ott levén különben felállítva a színpad. Két páholy árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.
Így aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan lehessen a színlapot is, meg a meghívót is kinyomatni holnap reggelig.
Alienor pedig azalatt haza is ment, le is feküdt.
De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyűlést holnaputánra hívta össze.
– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!
– Csak ne jöjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghívóknak kell egy nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat megunhatni azalatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, akiktől a kedvező fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó céheknek és közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással van. Délután majd deputációk jönnek hozzád, s ami üres időd marad, azalatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, amit holnapután elmondandó lész a gyűlés színe előtt, este pedig díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned, és ugyancsak tapsolnod annak az úrnak, aki Moor Károlyt és Ferencet fogja játszani, – egy személyben, – aki ugyan nem választó, de nagy kortes, s sok helyre bejár.
– Hüj! Tyhüj! Atyaúristen Bajorországban! – szörnyedezett el Alienor. – Hiszen Napóleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát Franciaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar képviselővé.
– Az is igaz – hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.
Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputációk, amik nem jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.
Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a csizmadiacéhnél leend: mert ma hetivásár van, később ki kell menni a mestereknek a piacra.
Princ Alienort ketten Duma úrral közrefogták, hátul Csajkos uram kísérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia céhházhoz.
Ott nagy frekvencia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az egybegyűltekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a céheket fenn kell tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk boltot nyithassanak.
Ez a beszéd nagyon tetszett.
Dumka úr, ki egy kissé hátramaradt az urak eltávozta után, csakhamar utolérte, s ragyogó orcával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb eredményeket szülte: itt most bizonyos harminc szavazatot nyertünk. Be is írta azt a lajstromba.
Innen a fazekascéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell tétetniök.
(– Húsz bizonyos szavazat! – rebegé Dumka a jegyzőkönyvébe firkantva.)
Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt, aki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princek, aközben tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról.
(– Ez tekintélyes ember a városban – súgá Dumka úr –: ahova ez szavaz, a kereskedők mind odamennek.)
– De mármost, ha a „Fehér Elefántnál” voltunk, akkor a „Fekete Kutyához” is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.
A „Fekete Kutya” meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát sohase érte, s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etüdöt, s végül megígérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába odafenn Budapesten.
– Lesz-e még sok ily látogatásunk? – kérdé Alienor.
– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen meglátogatandó. Itt szerbek is laknak, s azoknál mindennap megfordul, nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Éppen itt jön az utcán Brnyasztevics úr. Szervusz, goszpodine!
Azzal elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, mégpedig rácul, s ahogy tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a kettő, kérdezett is, felelt is, mégpedig igen fennhangon, végre Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott, meg lett nyerve az ügynek, mert elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze, mintha jégbe lett volna hűtve.
– Ki volt ez az úr, akinek a neve kimondásához két ember kell: egyik, aki prüsszent, a másik, aki kedves egészségére kívánja.
– Ez a város orákuluma.
– S mi programot mondtál neki a nevemben?
– Ő azt kívánta tőlünk egy lélegzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát és Hercegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot, s az omladinát törvénycikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megígértem neki, hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek nagyon megörült, s felcsapott rögtön.
– Talán borbély?
– Persze hogy az.
– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már három napja, hogy nem vagyok borotválva; csak úgy ég a képem.
Leon nevetett. Gondolta magában: „Szegény princ! ő azt hiszi, hogy nincs megborotválva.”
– Hová megyünk még?
– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására meg a szavazatára.
S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki, akit Leon professzornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, amit iskolájában talált.
A polgármestert pedig éppen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez igen sokat tehet.
De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igrici Lőrinc fiskálist, akinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ, hogy a választópolgárok váltói felmondassanak-e, vagy prolongáltassanak, ami igen hatályos koefficiens a választások alkalmával! Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.
(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! – örvendett Dumka úr, s bejegyezte ezzel a kontingenssel a jegyzőkönyvbe.)
– Járunk-e még sokat? – kérdezé Alienor összeroskadófélben. – Nekem a lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletikklub tagjainak való. Ezen a rémséges kövezeten! Úgy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?
– Még nem – felelt őszintén Dumka úr –, még hiányzik hatvan szavazat.
– Üssük azokat már agyon!
– Az nem lehet, a katonaság nem engedi.
– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba – mondá ki Leon. – Most már megyünk vissza a tanyára ebédelni.
– Csúnya hidegvérű nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre. Pedig a vendéglői lakomától már borzadok.
Borzadhatott is. Sütötték már a számara a birkacombot, amit úgy adnak fel eléje, mint „Reh-filet à la princ Alienor”.
Amint azonban hazafelé mennének, az utca túlsó végén jön rájuk szemközt egy úriember, fején szajkótollal díszített vadászkalap. Kezében lovagostor, mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a városban.
– Hó! ez elől meg kell szöknünk! – mondá Leon, visszarántva karjánál fogva Alienort.
– Miért? – szólt elbámulva Dumka úr – hisz ez Potyási barátunk.
– Éppen azért tűnjünk el előle.
– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.
– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, akinél egy kézszorítás ötezer forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.
Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.
– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket, s nekünk tart.
– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.
Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, amire egy szétterpesztett olló volt kifestve: ami azt tanúsítá, hogy szabó.
– De hisz oda is utánunk jön.
– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már három esztendő óta.
Csakugyan bemenekültek e biztos várba.
– De hát mit csináljunk idebenn? – patvarkodott Alienor. – Csak nem teszünk Kalán mesternél staatsvisitet?
– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.
Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.
– Azalatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a félelmes ember, s adja hírül.
Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily magas megtiszteltetés érte. Ő nemcsak szabómester volt; hanem versíró is. Ahol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleírta verssel. Megígérte, hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, amit Dumka úrra szabott, hanem a győzelmi költemény, amit a princ számára fog varrni.
Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be (az a veszedelmes úr bizonyosan ott ólálkodott az utcán), Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép verseket, s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princnek nehányakat felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.
(– Ez is egy szavazat! – vigasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)
– Egy országot egy lóért! – rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy valamelyiknek kísérői közül a hátára kapaszkodjék, s úgy vitesse magát haza.
Otthon aztán, amint az ebédet ki-ki a háta mögé dobálta, Leon nem hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített programbeszédet, s meg nem tanulta könyv nélkül. Akkor aztán elszavaltatta vele maga előtt az egészet: oktatva védencét a szavak magyaros kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az „ő”-t az „ü”-vel, a „b”-t a „p”-vel semmiképpen fel ne cserélje, a mondatok végső tagját franciásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.
– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el velem kisgyerek koromban! – sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá, hogy „mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer elővesszük”.
Most menjünk a színházba!
Még aztán Moor Károlyt végignézni! Sipotán!
Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.
Csakhogy ez a szándéka amiatt nem volt kivihető, hogy Leon egész reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagytermét, ahol a színpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész éjjel – statisztikát.
Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni név szerint mind a híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal, melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni, hogyan gondoskodni ellátásáról, ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni, behozatni erővel, ha beteg, kihúzni az ágyból, ha halálán van, biztatni, hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közül valakit el ne fogon a kánya! ahol ingadozást venni észre, oda apostolokat küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!
Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadní magát, és nekiöltözni a programbeszédnek, amit még egyszer elrecitáltatott vele Leon.
– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most – panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a menazsériás tigris a ketrecében. – Mintha egy óra múlva kivégezni vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden izom megrándul a nyakamban. Csak már átestem volna rajta.
Leon vigasztalá, hogy „ez csak az első alkalommal van így, harmadik, negyedik választásnál föl sem fogod venni”.
– Dejszen, nincsen az athletik-klubban az a gyors futó, aki engem utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!
– Jó lesz egy kis veres bort innod.
Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábult a feje, hogy az egész programbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott megint nagy mennyiségben, amivel aztán úgy megbolondította a gyomrát, hogy egészen odalett.
Végre eljött a rettegett perc. Megérkezett a küldöttség, mely a jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.
– Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva…
Egyszóval: a közönség felgyülekezett, s várja a programbeszédet.
A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a színpadra nyílik. Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.
– Tele van a terem! – súgá örvendezve Dumka úr.
Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte, Sidrák, Misák és Abednego tüzes kemencéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben, s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a befűtött kemence. Gőzfürdői atmoszféra volt.
Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne tartsa: keresztülúszik rajta, az emberek fejei fölött.
Ott előbb Leon bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő programját.
Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, amilyenen beszélhet valaki, akinek egy gyapjús zsákot tettek a mellére, nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon, s elmondta, hogy íme rövideden ezek azon alapelvek, amik a jelölt politikai meggyőződését képezik, s amiket ő bátor lesz bővebben kifejteni.
Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt elmondta, amit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hétnegyed óráig tartott.
Alienort azalatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott kellett állni azalatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már emberarcokat, csak kék és zöld káoszt a szeme előtt, s nem hallott beszédet, csak egy megszűnni nem akaró patakzúgást a fülében, közte süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha körös-körül forogna vele.
Hétnegyed óra alatt a választóközönség is, a jelölt úr is porhanyóra meg volt főve, akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg lehettek vele elégedve.
Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.
– No, barátom – mondá Leonnak, mikor újra visszanyerte öt érzéke használatát –, a dahomeyi szultán, aki az idegeneket kullancsokkal tölt verembe vetteti, s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.
– Ugye, meg vagy vele elégedve?
– Nem kívánom az ismétlését.
A siker azonban kézzelfogható volt.
A gyűlés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian teljes megelégedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy János uram is Gezetlenből, s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen jó volt.
De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, amidőn a sipotai érdemes csizmadiacéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Normensteini Pracz Alienor princ megválasztatott egyhangúlag a sipotai becsületes csizmadiacéh tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon kiállítatott.
– Te! – mondá Alienor Leonnak –, hát mármost én ezeknek a csizmadiáknak kollégájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a cégért a lakásom elé: „princ Normenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni”.
Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge szimptómái a bekövetkező sárgaságnak.
Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.
Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult orcával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint valami jótékony célú tombola pénztárnoka: „A Csonka Nagy Mihály aláírta az ívünket!” – Azután megint: „A Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!” – „Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.” – „Töbörtsög Máté azt ígérte, hogy akkorra hazajön a hosszú fuvarból.” – „Annak a szegény Coki Péternek felmondták a kölcsönét a takarékpénztárnál: egypár sort kellene írni Igricinek!”
Leon jegyzett és correspondeált.
Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra múlva megint előkerült: nehány új strófát hozott, amik még annál is szebbek voltak.
Leon segített neki azokat eldalolni.
Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.
– Te Leon – nyögé elhaló szóval. – Én már magam is annyira bele vagyok heccelve ebbe a választási irgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala és mindnyájunknak lelki üdvössége, s ha megbukunk, nem marad számomra más hátra, mint levegőbe röpítenem magamat egész Sipotával együtt.
Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.
– De hisz uram s én Istenem – mondta Alienor –, hisz még ellenjelöltünk sincsen.
– Dehogy nincsen! – lamentált Dumka úr. – Csak titkolja még az ellenfél a nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele. Mindig így szoktak tenni az ármányosak.
– No hát mármost majd én is gondolok ki valamit – mondá Leon. – Én megyek ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.
Azzal nyakába vette a várost.
Késő este vetette haza.
– Heuréka! – monda az otthon levőknek. – Megtaláltam, amire még szükségünk van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.
– Halljuk! – De halljuk!
– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: hol? – a kolerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, aki senki másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat, s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a legjobb szenzációt fogja költeni.
Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.
– A második felfedezésem még nevezetesebb.
– Halljuk! – De halljuk!
– A Mózes-hitű polgártársak e városban harminc szavazattal rendelkeznek. Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született. – Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princ Alienort a vallási felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megígérte.
– Mit? Micsoda az? – vágott közbe Alienor.
– Óh, igen egyszerű ceremónia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az operatőr akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy poharat, telve borral, azt megízleli, továbbadja. Az asztal körül mind sorban megízlelik, míg visszakerül az a keresztapához, ki a maradékot fenékig kiissza. Az egy igen szép patriarkális szertartás.
No, ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!
Ezzel a három fő kortesvezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni a korcsmákat, s a polgárokat kapacitálni, míg Dumka úr otthon marad a „Fehér Lóban”, s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.
Abban maradtak aztán.
Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a korcsmainspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos uram, ezzel az örvendetes hírrel:
– Az éjjel princ Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!
