A VÁRATLAN ELLENSÉG
A VÁRATLAN ELLENSÉG
Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.
Ama félelmes ember volt, aki elől tegnap az utcán elszökött. Potyási úr!
Ez a rettenetes egyéniség, akinek egy kézszorítása ötezer forint.
Leon összeborzadt, és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a füléig húzta a takarót.
Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá, és leült az ágya szélére, rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.
– Jó reggelt, kedves Leonkám, jó reggelt.
Leon összevacogtatta a fogait.
– Jaj, ne bánts. A hideg lel.
– No majd mindjárt mondok én neked valamit, amitől rögtön meggyógyulsz. Most kaptam ezt a levelet, ami Bátokon volt kiragasztva a községház kapujára. Olvasd.
– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.
– No hát majd elolvasom én neked.
Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a fél bankjegyek ügyében, amit Leon már régen ismert.
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Nagyon fáj a fejem, nem értek belőle semmit.
– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek, szépen kiegészítették azokat, azt mondták, megcsalt a német, megharagudtak a jelöltjükre, s el sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán megfutott, a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztásod bizonyos.
– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.
– De annyira bizonyos, hogy „zikher”.
Leon csak didergett.
– No mármost. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos előkészületet tenni a megválasztatás alkotmányos megünneplésére. Hiszen tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, et cetera. Ez mindig az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A múlt választáskor Nagybaróthy ide nyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a cókmók meg a dínomdánom ötezer forintba. No, ez nem is sok; ötezer forint egy alkotmányos aktusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az egyes.
(Mondta ezt Leon már tegnap.)
– Tehát marad fenn a múlt választásról kétezer forint lebegő adósság. Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos úzus, jól tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon megtaksálni. A háromezer forint „mínusz”, az már a tied: ha még kétezer forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos, mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit elküldheted majd a képviselői napidíjakból, elvárok vele. Nem zaklatlak érte.
De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a vacogó fogaival, amíg ki tudta mondani.
– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom Séra urat.
De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a szállásáról, s a pincérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.
– No megállj! Megbánod te ezt! – mondá a veszedelmes férfiú, végigcsapva azzal a korbáccsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.
Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés téve, hogy kitűzzék a zászlóját, s kiragasszák a kiáltványait. Nincs? Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztan minden ember akart lenni az a valaki, aki ezt elintézni magára vállalja.
Délután azonban már nem gratuláltak neki, s nem ajánlkoztak a plakátjait kiragasztani.
Elment a kaszinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan voltak, s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A biliárdon körül ültek a mandanellen, egész gyűlésszíne volt a társaságnak, s a jelenlevők arcán észrevehető volt a zavar, amidőn Leon közéjük lépett.
Jelen volt Nagybaróthy úr is.
Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr, s belépett in medias res.
– Hát tudod, kedves barátom, éppen a bekövetkezendő választásról tanakodunk most, s igen jó, hogy te is itt vagy, előtted nincs titkunk. Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princre megharagudtak a hívei, a princ búcsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnek: s ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt megszöktetted, ami igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek, s toborzanak melletted.
A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő, de azt te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki – megbocsáss a nyíltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban, minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép választana meg, amit csak egy subtilitás választ el tőletek: de egyszerre a szélsőbal! Ez „saltus in natura!” – Volt is róla szó eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim, pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, amíg kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s újból elfogadni a jelöltséget. Reménylem, hogy ezáltal nem érzed sértve magadat. Ifjú vagy még, ráérsz karriert kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, amit annyival is nagyobb raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg Gezetlen és a hozzá hajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban, kedves barátom.
(Ah! a török szultán, perzsa sah és a nagymogul bizonyosan valami nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restellt ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)
Potyási úr ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával a lábszárait (partem pro toto), – Leon egyszerre megértette az egészet.
(„Sic vos non vobis!” Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő semmisített, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki: „Szervusz, öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!”)
Egy percig sem csinált kedvetlen arcot. Odacsapott Nagybaróthy tenyerébe jókedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:
– Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni! Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, ahol most állunk, hogy ha te fel akarsz itten lépni, a kisujjamat sem mozdítom meg.
– Igen. Ezt el kell ismernem. Lojálisan léptél fel irántam. Akkor azt mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…
– Jól tetted, hogy engedtél a kívánságuknak, csatold hozzá még az enyimet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!
S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés, összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki sietett Leonnal most már szívélyesen kezet szorítani. Potyási is. Most már nem ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).
– Hát nem lel már a hideg?
– Sohasem is lelt engem.
– Csak engem bolondítottál el.
Leon súgva mondá neki
– Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.
Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:
– De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy „a mór megtette kötelességét, a mór elmehet”; hanem mit mond a Biblia: „adj bort a szomorodott szívűnek”. Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt nem visszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.
– Meglesz, pajtás, meglesz! – kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.
– De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom, vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa férfitársaságot is megeléglettem már.
– Ne félj, bruder, nálam lesz a lakoma. Készülnek már rá az asszonyok. Lesz ott szép leány is, van gondoskodva róla. Ismerősök a tavalyi kaszinóbálokból. Vígan leszünk.
– Kivilágos-kivirradtig!
Mindenki elismerte azt az egyet, hogy ez a Leon megennivaló fidélis cimbora. Nem ront ez el semmi mulatságot.
Hanem ezért Potyási úr, aki nagy praktikus, jónak látta összeszólalkozni egynehány cimborával, hogy e perctől fogva soha se eresszék ki a kezükből Leont, mindig legyen vele kettő-három, aki kísérje, mert kötve kell hinni a komának! Ha ez most a gezetlenieket értesítheti a történtekről, vagy beszélhet velük, amint holnap feljönnek a választásra, megtehetik azt, hogy a sváb falukból jövő választókat megijeszti, a rácokat meg elcsábítja, s a szavazásnál még majd elverik rajtunk a port. Legjobb lesz pedig, ha a mai esti vacsoránál leitatjuk az öcsémet, hogy holnap délig azt se tudja: a földön van-e vagy a mennyországban.
E dicséretes szándékkal ölelte és kísérte karonfogva minden ember Leont egész addig az óráig, amikor Nagybaróthyéknál meg kellett jelenni.
Leon, természetesen, a legszívesebben látott vendég volt a háznál. A háziasszony juristakori táncosnője volt. Kedves emlékek! Aztán Napóleon szép, igéző szemei mindenütt hódítottak. Veszedelmes volt azokkal játékot kezdeni.
A bekövetkezett lakománál egyik áldomás a másikat érte. Körömpróbáig kellett inni a poharat. Leon mindjárt vette észre, hogy ezek most őt le akarják itatni. Ez kellett neki éppen. A kecses háziasszony maga is bele volt avatva a kegyes complottba, mely egy alkotmányos cél elérésére terveztetik, s ott maradt az asztalfőn, még mikor a fagylaltot elhordták is. Tudva van, hogy amíg a háziasszony ott ül, addig senkinek sem illik az asztalt elhagyni. Leon ott ült a jobbján, s a kecses hölgy saját szép molett kezeivel töltögetett a poharába, s az átellenben ülő férj nógatta a koccintásra.
A szép háziasszony kíváncsi is volt. Azt mondták neki, hogy Leon igen érdekes alak, mikor leissza magát. Az is volt. Tósztjai majd költői fellengésben úsztak, majd a humor tüzében röppentyűztek szerte, adomái megnevettették az egész társaságot: mikor elmondta a négy nap élményeit princ Alienor társaságában, roppantak a vállfűzők zsinórjai a nagy kacagástól.
Közbe-közbe udvarlói tisztjéről sem feledkezett meg Leon, s hízelgő bókokat mondott kecses szomszédnéjanak, el-elszalasztva egy-egy áruló sóhajt ajkairól.
– Hiába, csak ami szép, örökké szép marad! – Hej, ha én akkor már szolgabíró lettem volna, amikor jurista voltam! (Egy veszedelmes oldalpillantással azokból az igéző szemekből a háziasszonyra.) Nos uraim: ezt a poharat a legszebb asszony egészségeért az egész vármegyében!
– Te Leon – mondá féltréfával Nagybaróthy. – Ha te ilyen veszedelmesen kezdesz udvarolni a feleségemnek, akkor én nem viszem fel az asszonyt Budapestre.
(– Ah – gondolta Leon –, még magad jössz kapóra elém. Milyen szépen lelőlek most!)
– Ah, azt elhiszem. Az ürügy hamar készen van, amiért a képviselő urak itthon hagyják a feleségeiket. A kis Fifine azóta bizonyosan kijárta már az énekiskolát.
– Micsoda kis Fifine? – kapott bele a háziasszony.
– No, az a kis reményteljes csemete, akit a képviselőház taníttat ki énekesnőnek. Egyébiránt a színháztéri pogácsaárulónő többet tudna felőle beszélni.
– …Sssss! – hangzék az asztal túlsó végéről. Potyási úr már vette észre a Leon képéhez emelt puskát, s látta, hogy most mindjárt lelövi Nagybaróthyt, mint egy szalonkát.
Leon azonban hallatlanná tette az ő pisszegését, s részeg ember szelességével folytatá csak azért is
– De iszen ismerjük a képviselő urak kópéságait! Mikor otthon elpanaszolják a feleségnek, hogy micsoda szörnyűség attól a pártelnöktől, hogy tíz órára teszi a konferenciát, s éjfél utáni két óráig nem ereszti haza a törvényjavaslatok tüzetes tárgyalásából a tagokat! Szép kis tárgyalások azok.
– Zárkány! Zárkány! – kiáltának most már többen közbe.
Erre a figyelmeztetésre úgy tett Leon, mint aki hirtelen meg hökkent, s ahogy részeg ember szokott, mikor észreveszi, hogy egy vasvillára való ostobaságot vetett az asztalra, azt hirtelen igyekszik még egy petrence még ostobább magyarázattal eltakarni.
– Óh, kérem, én a világért sem céloztam Nagybaróthy barátomra, ő kivétel a többiek közt. Ő példánya a jó férjeknek. Amint a nyolc órát üti, ő kel fel a klubban a helyéről és megy haza. A színháztéri mandoletti boltba pedig csak azért szokott bepillantani, hogy a kedves feleségének egy kis friss diós kalácsot meg pogácsát vigyen haza.
Ezzel a mentséggel aztán tökéletesen a víz alá buktatta szegény Nagybaróthyt, mert ez sohasem szokott nyolc órakor hazamenni, pogácsát sem vitt a zsebében haza soha.
Potyási odaszaladt Leonhoz, s a fülébe súgott:
(– Gyere már haza, kedves barátom. Szükséged van a nyugalomra. Tudod, reggel a hideg lelt.)
(– Nagyon részeg vagyok már, ugye? Sokat ittam.)
A háziasszonyság is felkelt, és asztalt bontott, s igen fagyos tekintettel s feszes magatartással hagyta el a társaságot.
Leon tökéletesen el volt készülve. Úgy kellett a kalapot a fejébe nyomni, mert azt sem tudta, hogy az mire való? Aztán e két cimbora kétfelől a karjánál fogva, nagy vesződséggel vezette haza az Arany Sasig. Útközben minden házba be akart menni. A szállásán aztán levetkőztették, lefektették, s rábízták a pincérre a szobakulcsot, hogy majd ha csenget, nézzen fel hozzá, – úgy holnap délfelé.
Nagy volt aztán a pincér bámulása, mikor félóra múlva hallotta a csengetést, s felszaladva a szobába, ott találta azt a holtrészeg embert az íróasztal mellett ülve, s leveleket pecsételve.
Leon a legnyugodtabb hangon mondá neki, hogy rendeljen a számára rögtön egy lovas embert, aki azt a két levelet elvigye.
Az egyik szólt Nagy János uramnak Gezetlenbe.
A másik Csajkos uramnak Bátokba.
Nehány perc múlva újra csengetett a pincérnek.
Visszakérte az egyik levelet. A Bátokra szólót.
Meggyújtotta azt a gyertyánál s elégette.
Az a hajszálrugón ketyegő finom bolondság, ami az emberi szív óraművében van meg (amíg el nem kopik), s amit becsületérzésnek neveznek, ezt még a mámor sem bírta elaltatni, ez megsúgta neki azzal az alig hallható óraketyegésével, hogy lehetetlen az, hogy ő a bátokiak segélyéhez folyamodjék, s győzzön olyan emberek szavazatával, akik Nornenstein Alienor borát és pénzét elfogadták.
Csak a gezetleni levelet küldte el.
De nem is volt többre szükség.
A petárda megtette már a hatását.
Másnap a választásra felgyűlt városi és vidéki választók előtt az elnök egy levelet olvasott fel, melyben Nagybaróthy Dániel úr kijelenté, hogy őneki családi körülményei s egészségi állapotjai nem engedik a képviselőség elvállalását, minélfogva barátai bizalmát megköszönve, kéri jelöltetését visszavonatni.
Nagy lett erre az ijedelem.
Futottak Nagybaróthy szállására, ott azt tudták meg, hogy az már korán reggel el is utazott családostól Koritnyicára.
A gezetleniek, kik a piac bal oldalát foglalták el, azalatt lelkesülten hangoztatták Zárkány Napóleon nevét.
Az elnök határidőt tűzött ki a másik pártnak jelölt fölállítására.
Potyási lótott-futott jelöltet keresni: de minden ember hátradugta előle a kezét, tudták, hogy ez drága kézszorítás.
Lassankint terjedt a lelkesülés, s a jobb oldalon álló csizmadiák is elkezdték hangoztatni Zárkány nevét, a Nagybaróthy-tábor kezdett átpártolni.
A végzetes határidő is letelt, most csak egyetlenegy mód van még fordítani a dolgon, azt megsúgta Potyási úr az elnöknek.
A közönség csak egy nevet hangoztat már: Zárkány.
Egyhangú lesz a megválasztás.
Csupán egy lényeges kérdés akaszthatja azt meg.
A jelölt a választás színhelyére idéztetik.
– Van-e önnek választóí igazolványa? – ezt kérdi tőle az elnök.
Azt pedig ezer ember közül kilencszázkilencvenkilencnek nem jut eszébe a tárcájában hordozni. Pedig ebbe bele lehet kötni, ha nincs; mert a törvény azt mondja: választható csak az, aki választó.
De éppen Leon volt az az ezredik ember, aki azt elő tudta adni.
– Itt a budapesti választói igazolványom, s minthogy a törvény a huszonnégy éves kort és a magyar nyelv tudást is feltételül szabja a képviselőnél, elhoztam a keresztlevelemet is meg az iskolai bizonyítványomat: méltóztassék belőlük meggyőződni.
Csak akkor esett hanyatt minden ember bámulatában.
Hát ez már akkor, midőn hazulról elindult, tudta azt, hogy itt őt fogják megválasztani képviselőnek.
Irtóztató ember ez! Ilyen fiatal létére.
Mi lesz belőle még, ha a bölcsességfogai kinőnek?
S hangzott aztán az általános felkiáltás: „Éljen Zárkány Napóleon, Etelvár képviselője!”
S nem volt egy falragasz, nem egy kitűzött zászló a városban, mely azt előre hirdette volna.
Alienor késő éjjel rendelte meg a pesti kocsit, melyen hadjárata színhelyéről elmeneküljön. Másnap reggelre ért be Gezetlenbe. Ott le sem szállt a kocsiból, lovakat váltatott, s utazott tovább. Délután lett, mikor Bátokra eljutott. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak friss előfogat. Ki se dugta a fejét az ernyő alól, hogy meg ne lássa valaki, aki ráismerhetne. Ebben az átkozott hosszú épületben táncolt ő a falusi nimfákkal s azoknak az öreganyjaikkal. Még a csóktól is elment már minden kedve. A gyomra émelygett, ha rágondolt. Minden poézisát elvesztette előtte az élet. Amint befogták a lovakat, jó borravalót ígért a kocsisnak, ha még ma eljut vele Etelvárra. Késő este volt, mikor a hercegnő kastélya mellett elhajtatott. Osonva akart keresztülmenni előtte, de a kocsis okvetlenül meg akarta a lovait itatni az út közepén levő kútból, s azalatt ideje volt kikémlelni a hintó ernyője alól.
A hercegnő palotájának minden ablaka ki volt világítva, s a narancsfák sorba rakva a terasz előtt, tele aranyalmákkal.
A kapubejárat nemzeti színű szalagokkal volt felpiperézve, s az ősi faragványok virágfüzérekkel átfonva.
Az udvar közepén állt egy roppant nagy gúla, melyen sorba rakott veres és fehér virágú pelargoniumok képeztek egy óriási „ÉLJEN”-t. A korridor boltívei mind szőnyegekkel feldíszítve, míg a kastély legmagasabb tornya hegyéről egy földet seprő nagy trikolor zászlót lebegtetett meg koronkint a fel-feltamadó esti szél. Holmi ácsok, szőnyegészek mindenféle állványokon, karzatokon dolgoztak még ez éjjeli órában is, s a kastély melletti tó szigetén erősen építettek valami échafaudot: az bizonyosan a tűzijáték számára lesz.
És ez mind az ő tiszteletére készül.
És ő ennek mind hátat fordít.
Egyszer-egyszer úgy rémlett neki, hogy be kellene hajtatni arra az udvarra, s megkérdezni: ébren van-e, vagy alszik már az a szép leány, akinek őróla kell gondolkozni, ha ébren van, s róla álmodni, ha alszik. De csak elmúlt az is. A négynapi erőltetett tevékenység, izgalom után még mélyebben esett vissza erélytelen lomhaságába.
Nem kellett neki már se istennő, se nimfa, ha még küzdeni is kell érte.
A méreg ette belül, ha rágondolt, hogy milyen hóborodott hadjáratra engedte magát rávetetni.
A parkból szép csengő szoprán énekhang zendült fel, kísérve egy másik női alt hangtól.
– Siessünk, kocsis!
Alig várta, hogy a kocsizörgésben elvesszen az a csábító dal.
Éjfél volt, mire az etelvári postaház előtt megállt a hintó. Sietteté az előfogatot: reggelre az indóháznál kell lennie. Még nagyon is korán érkezett. A reggeli vonat csak tíz órára érkezik meg. Tehát öt óráig ülhet ott egy helyben. Nagyon haragos volt. Az állomásfőnök azt kérdezé tőle, hogy honnan jön. Megmondta neki, hogy Sipotáról. – „Ejnye, nem tud valami hírt a princről? Itt azt beszélik, hogy a gezetleniek levágták mind a két fülét.” – Alienor megtapintotta a magáét. Még megvolt. Azt mondta, hogy nem tud róla semmit. Azt kérdezte tőle az állomásfőnök, hogy hová akar menni. Mondta neki, hogy Budapestre. – „Ah, hisz akkor iszonyú kerülőt tett ön szekérúton. Sipotához csak egynapi járat a dancsvári állomás: arra mehetett volna.”
Erre Alienornak egy rémgondolatja támadt.
Ha Dancsvár csak egynapi járás Sipotához, akkor Dumka úr meg Leon a vasúton még eléje kerülhetnek, megfoghatják, visszavihetik.
Ez a rémület felkölté benne az akaraterőt.
Azt kérdezte az állomásfőnöktől, hogy lehetne innen különvonatot kapni?
Ez a kérdés gyanússá tette őt a hivatalos úr szemeiben. Kinézte a szeméből, hogy nem jó járatban van.
– Szabad a becses neve után tudakozódnom?
– Igen hát. Princ Nornenstein Alienor!
Erre aztán csinált neki a főnök furcsa bókokat, egymás után hármat is. S futott, a sarkával előre, be az irodájába, s egy óra múlva fűtve volt a gép. Alienor princ könnyebbült szívvel ült fel a vagonba. Ide már nem jöhet utána a kortes!
A tízórai vonattal csakugyan megérkezett Dumka úr, a hátán cipelve a bundáját, amit kölcsönkért Dancsváron.
– Kit tetszik keresni? – kérdezé tőle az állomásfőnök.
– Nem látta a princet? – sugá az érdemes úr.
– Dehogynem. Most ment el két óra előtt különvonattal Pestre.
– No, akkor jójcakát kívánok.
Azzal bement a váróterembe, levetette magát a bundájára, s azt mondta a szolgának, hogy őtet fel ne költse estig. Nem tudta azonban a szemeit se behunyni. Felkelt, kocsit keresett, felvetette rá a bundáját, s hajtatott Etelvár felé.
