LÉGY ÜDVÖZ!…
LÉGY ÜDVÖZ!…
Leonnak születésnapja közelgett; harmincadik évforduló.
Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjúságtól.
Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.
És ő ezen a napon egy életpálya végcéljához hatolt fel.
Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a tündérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri, de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel, s a szerelmi ábrándok helyét a boldog házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg: az izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomácia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.
Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették, s csupa jót vártak tőle.
Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.
Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent Móric-rend fogja díszíteni e napon mellét.
Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség, s átnyújt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.
Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.
Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.
Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor képviselőjüknek megválasztották, s fognak neki hozni olyan ajándékot, amiben lelke örömét találandja.
Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz) másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére, mert az első nap mindaz ki nem telik az időből, annyi minden egyéb üdvözlés, meglepetés halmozódik össze, amit nem szükség előre elhíresztelni, hogy annál nagyobb legyen rajta az öröm.
Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy szállását berendezze. (Csak ideiglenesen, hiszen ha fényes házassága létrejön, akkor az Etelváry hercegi palotába kell majd átköltöznie, a magyar high life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian fejedelem kalauzolta, most ő lesz a háziúr, s lehet nála Nornenstein Octavian cotillon-előtáncos, ha kedve tartja.)
Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel költ fel, mint akire az vár, hogy ma hirdetik ki a halálítéletét. Szerette volna magát valahol elhagyni, és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra lefeküdni, s végigaludni ezt a napot. Csak át kellett esni rajta.
A nap a legfényesebb eredménnyel kezdődött, az uralkodói kegy tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.
Nem tagadhatta meg szívétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.
Meg tudta találni a különbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok között, amiket világkiállítási biztosok csőstül hoztak haza Bécsből.
E dicsvágyban kéjelgő szívdobogás pillanatai alatt egy most érkezett levelet hoztak be neki, melynek borítékján amint megismeri az írást, elhalványul a büszke ember, s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott olvassa el azt.
A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az ismerős kézvonásoknak e néhány sorától kísérve:
„Légy áldva, légy boldog örökre!”
Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű, hanem azt, hogy: „légy örökre átkozott!”
Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre, hogy diadala tökéletes legyen.
Óh, e gyűrű mellett, hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorul ennek a kis karikának a körületébe!
„Hát te is eljöttél üdvözölni engem!”
Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert, s elkezdett beszélni a gyűrűvel.
„Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?”
S a gyűrű felelt neki.
„Könnyezve hagytam el. Szívéről szakított le.”
Talán ha halálhírét hallotta volna Líviának, az nem rendítette volna úgy meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.
Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt, s könnyei hullottak a levélre. Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.
A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés és torkok köszörülése.
(„Kelj térdeidről, nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el”.)
A megyei küldöttség volt itt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka, Kadártay alispán remek retorikai mondatokból szerkesztett szónoklatban sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, amik megannyi zálogai az ezután következendő nagy tetteknek, szerencsét kíván neki a fejedelmi kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan becsülését.
Leon válaszolt a szép szónoklatra, kényszerítette lelkét, hogy itt legyen: ne kalandozzon másfelé nehány percig. Beszélt nehéz időkről és még nehezebb kötelességekről, azután nem tudott tovább beszélni, valami keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa. Könnyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal, s mondák egymásnak:
– Ez az igaz ember! ez a valódi nagyság.
Aztán mikor búcsút vett tőlük Leon, s azok eltávoztak, visszasietett ismét dolgozószobájába.
A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.
„Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!”
„Játékot űzesz mindenből, ami szent!”
„A király koronájából, – a hazaszeretet oltárából, – a pap pásztorbotjából, – az ország címeréből, – ha játékot űzhettél énvelem!”
„Ne higgyen neked senki, ne higgy te magad magadnak soha!”
„Légy önmagad üldözője örökre!”
Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szívéhez, hogy őrizze, védje meg ez átok ellen, hisz abba az van írva: „légy áldott, légy boldog!”
Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. – (El a kétségbeesett arccal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)
A hajdani írókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindannyian osztoznának benne. Vezérszónokuk, Kolompi úr büszkén hivatkozik rá, hogy e dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papírnyiradékos irodájából került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak megkoszorúzott arcképe, buzdításul minden fiatal lángésznek, hogy mi lehet a toll hőséből idő jártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon számára.
És Leon ígéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört, melynek emelkedését köszönheti, s részvéttel tudakozódik az itt nem levők után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.
Elmennek azok is.
S aztán beszél hozzá az a kis érckarika.
„Hazudsz! hazudsz! Te sohasem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni senkit. Jaj annak, aki nálad szívet keres! Jaj neked, ki minden szívet kicsúfolsz! Nevess szemükbe azoknak, akik hozzád hízelegni jőnek, s súgd meg nekik, hogy ez mind csak komédia”.
„Komédiát játszottál az írótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyíltan és álarc alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most üdvözölnek, harcra buzdítottad, csatába vitted, és ott magad megverted”.
„Te komédiát játszottál énvelem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?” „De azért légy boldog, légy áldva örökre.”
Megint egy üdvözlő testület szólítá el kínzója mellől. Mosolyogni kellett…
Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak tisztikarának küldöttségét, s Dumka úrnak nagy szüksége van rá, hogy az üdvözölt nagy férfiú biztató mosolygással fogadja, mert a betanult új szónoklat nagyon cifra, s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy baj lesz belőle.
Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel egy fiákerbe, hogy ki ne verje a fejéből. („Te imádott hazám dicskoszorús érdemrendterhelt magasztos férfia.”) Mégis megesett rajta a fátum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a sarkantyújára, mikor éppen hozzákezdett, s ez egészen belezavarta: „te hazám érdemkoszorús … dicsterhelt … rendérdemlett … dicsőrendterhelt … koszorúérdemes … nagy hazám … imádott dicső férfia … magasztos … (Ennek az epithetonnak már nem jutott gazdája.)
(„Sohase lesz ebből gálickő!” -dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)
Leon aztán megszánta a jó Dumka urat, jószívű tréfával fordított a dolgon, odasúgva neki: („Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva…”)
Dumka urnak se kellett több! Csakhogy szájába adták a szót: úgy elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a „dagadó hullámokon táncoló gályáról”, hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kacagott, mintha a legfainabb népszínművet adták volna elő, csak Leon csinált komolyan ünnepélyes arcot. Ami olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett. Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekinte szét a társaságon, mint aki dolgát legjobban végezé, s egészen megérdemeltnek találta azt a kézszorítást, amit őméltóságától kapott.
Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, akik kamaszkori tréfáira még emlékeztek, ez emlékek fölidézésével igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr). Az eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint hajdanonta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma. Hisz nem is lehet azon csodálkozni!
„Kinevetted jól magadat?” – kérdé tőle a karikagyűrű. „Nevess most már énrajtam is.”
„Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd mind a kettőt.”
„Légy boldog, légy megáldva!”
„Hát nem nevetsz rajta?”
Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát, s hajdújának meghagyja, hogy senkit se eresszen be hozzá a mai nap többé!
Akármilyen nagy úr keresse is!
Hiszen nagy urat könnyű elutasítani. De mikor a gezetleni szegény emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt mondani, hogy „ott kinn tágasabb!” – Jöjjenek máskor?
Azokat éppen be kell bocsátani a méltóságos úr színe elé, kik az ő orcáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arcvonásaiban, s odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, akit a mi vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!
Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli az új zászlósurat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, amiket a nép nevében átadnak neki.
És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az, tele nagybetűs írásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.
E furcsa albumot kétszáz gyermek írta, olyan gyermekek, kik árván, elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon megválasztatásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen üdvözlet az, kétszáz árva gyermek kezétől leírva, s ebben az az első, az az utolsó sor:
„Légy áldva, légy boldog örökre!”
Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!
…A választópolgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüstbillikomot, emlékül.
Ezeket meg már éppen összeölelgeti és aközben lehordja.
– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek volna nekem emlékül egy sereskrüglit, az is jó lett volna! – Aki a szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná el!
A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt az össze, még a kapus sem akart kimaradni belőle, sőt a jámbor vaskakadu is adott hozzá egy darab igazi ezüstpénzt, s megkívánta az ötvöstül, hogy azt befalazza a billikomba.
Minő emlék!
Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke kíséretében: „Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor”.
A doboz egy japáni porcelán szobrocskát tartalmaz, egészen hasonlót azokhoz, aminők a Szűz Mária-szobrok: fiatal szép nőalak, fején aranydiadémmal, bíbor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni szépséget.
– Mit ábrázolhat ez? – kérdik a kíváncsi vendégek.
És Leon még egyszer hazudik:
– Nem tudom.
Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, amit jól tud: hogy ez a szerelem istennőjének szobra Japánban, amit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék szívébe a tőrt üdvkívánataikkal!
Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült, és megkönnyebbült a szíve, mikor eltávoztak.
Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az emlékajándékokat, s kiűzze a tisztelgőket, és kikiabálja az utcának:
„Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlósúr, boldog vőlegény: én a ,Napóleon öcsém’ vagyok: a világ legnagyobb komédiása!…”
Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, ami elől nem zárhatta el magát.
„Seregély!”
A szegény Seregély! Hát őhozzá is eljutott a nagy dicsőség híre, egész Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?
– Hogy vagytok, szegény Seregély?
– Hát, hála a magas égnek és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela hercegnő értünk küldött Szent Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél rendes ésszel, még nevetgél is, s nem keresi többé a gyermekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, amit elvesztett! Köszönjük önnek, kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela hercegnőnek kegyelmébe ajánlott.
Most meg Rafaela!
És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott feledett ifjúkori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela hercegnőnek, azt megtartotta magának.
Óh, mint szeretett volna Leon „visszaélni” három elmúlt esztendőt életéből, s aztán újrakezdeni és másként csinálni mindent!
Megcirógatta régi hű szolgája arcát.
– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami kívánságod, amit betölthetek?
– Van egy igen alázatos kérésem, amit, ha megengedi, előadok.
– Mondd el, édes barátom, ha lehetetlen is, megteszem.
– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jámbor ember kívánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem.
– Hát mit kívánnak tőlem?
– Szeretnének beszélni a méltóságos úrral.
– Hát jöjjenek be, ha itt vannak!
– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr.
– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?
– De ezek olyan emberek.
– Kicsodák?
– Hát a szegény vadpalatinus, meg tetszik tudni: a mátkája.
– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?
Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába, s ott találva az említett szerelmespárt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, ami a menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. – Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos úr igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldózott a nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s miután a kegyelmes hercegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanakkor megragadta az alkalmat, felkérni őméltóságát, hogy legyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi úr egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt: a régi asszony vademberré tette, emez szelíd állatot csinált belőle: a cinizmus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a malícia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tűzről pattant Rákhel lelkemre elárulá, mennyire szerelmes az arcába, s mennyire fél a nyelvétől meg a tenyerétől!
Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagyuraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már bírta az ígéretét, kivont a kézitáskájából valami összehajtogatott papírt.
– Én is hoztam erre a napra a méltóságos úrnak valamit, amit, úgy hiszem, hogy szívesen fog venni.
– Mi lehet az?
– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, amit az etelvári követválasztáskor a hercegasszonytól kapott. Én is közreműködtem abban. Mesterségem a hímzetmintafestés. Ehhez a zászlóhoz is én festettem a mintát papírra: s azt kértem ki magamnak a megboldogult hercegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem ami a szegélyére van írva. A négy úrhölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik odaírta a nevét, arra a részre, amelyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának hímzették a legkedvesebb kezek. Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.
Óh, dehogy kedves szolgálatot!
Leon nem volt egy szónak ura többé.
Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldásat, jóllétet kívánva neki, odabbmentek.
Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt súgá Rákhelkének:
– Kincsem, én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a cifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne is kérdezz tőlem semmit.
Leon egyedül maradt.
Mi van még hátra? Mi jön még fel a múltak kriptáiból kísérteni? Hát az ítélet napja van-e ma, hogy minden halott felszaggatja koporsóját, s követeli helyét az élők oldala mellett?
Most már kiadta a rendeletet hajdújának, hogy mai nap ne bocsásson be hozzá többé senkit.
Szüksége volt a magányra.
Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a „tartozik” és „követel” rovatai között.
Mi volt rá nézve ez a leány?
S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?
Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?
De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?
Lehet-e e nagy, nemes szívet porig alázni azzal a tettel, hogy amidőn ő egész lényét feltárta előtte, amidőn titkainak szentségébe bevezette, – akkor elforduljon tőle, s egy más nőnek nyújtsa kezét, s felébressze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az övéből játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!
Ki hoz ítéletet e rettentő perben?
– Márpedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsolt is az urad! – hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus hang –, mert ez az egy ember az etelvári prépost, aki számára mindig itthon kell lennie: – még ha nincs is! Aki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esztergomi prímás lesz belőletek, s ki tudja, az is meglehet!
Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.
– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! – mondá féltréfásan a tőtisztelendő úr. – Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok mennykő dikcióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer tósztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, amit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegráfon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot, s ez volt a fődolog, amiért személyesen orcád színe elé kívánkoztam. Látom, tele van már rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galenteriaboltot nyithatnál már vele! Phüh hah! Még „vörös sas” is van közötte! – De biz az enyim se kutya! Nos találd ki, mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy levelet a te szép hercegnődtől. – No ez már csak valami, ugye? Ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked, s azután a válaszodat is én vigyem el hozzá. – No hát fiam, tedd le öt percere a méltóságos urat, légy addig az én „Napóleon öcsém”, és olvasd el ezt a levelet.
Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyű levélpapírt, melynek monogramja fölül már el volt hagyva a hercegi korona.
A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkívánással kezdődött a mai nap ünnepeltjéhez. Azután-legdrágább születésnapi ajándékul – felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. – Ez csakugyan olyan ajándék, ami a világ minden dicsőségénél többet ér!
Az utóiratban pedig azt kérdezé a kedves levélíró nő:
„Feltalálta-e ön már Líviát?”
Leon szemei előtt összefolytak a betűk.
– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? – mondá a prépost.
Vajon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e azt előtte? Az utóirattal együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest, aki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e elégedve.
– No, most erre nekem rögtön írj választ, mert még ma vissza akarok utazni.
– Még ma? – kérdé Leon tompán elbámulva.
– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi bankettod kedvéért! Ki nem állhatom az olyan vendégséget, ahol az embernek minden ételét elsózzák valami bolond tószttal!
– Jól van, szent atyám, megírom a választ, csak az írószobámba megyek.
– Aztán nagyon szépet írj, tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj, mert ahhoz is tudsz!
Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.
– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a megintés: azóta megszereztem a bibliát.
– Ah! Illusztrált szent írás! A biblia, mint mode journal! Hát a kosztümökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Így még nagyobb kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól elkezdve Szulamithig?
Ott fekszik a két levél egymás mellett.
…„Tűzze ki a mennyegző határnapját, amikorra akarja”.
…„Légy áldott, légy boldog örökre!”
És közbül a visszakapott karikagyűrű.
Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, aminek nincs kezdete, nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.
Íme visszakapta ajándékba.
„Légy áldott, légy boldog örökre!”
„Felejtsd el azt, aki e gyűrűt viselte. – Mondd róla magadnak, hogy meghalt… és hidd azt…”
„Ne háborítson többet a rágondolás.”
„Légy áldott, légy boldog örökre.”
„Imádj Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könnyes szemeit, hervadó arcát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd nevét, s a hitves meg ne hallja azt!”
„Ne vegyüljön az ő éjszakai sírásának hangja az édes szerelmi suttogás közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka soha.”
„Légy áldva, légy boldog örökké…”
„Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj senkit. Fogadj el: de ne adj.”
„Temesd el azt a kis világot, amit egy szerető szívben bírtál, s legyen tied az egész nagy világ helyette! – És soha meg ne bánd a cserét!”
„Légy áldva, légy boldog örökké.”
„S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el nevemet! én már akkor az égben leszek: lejövök hozzá s meggyógyítom azt!”
„Légy áldva, légy boldog örökké”!
…Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érckör többet tud mondani, mint a világ minden ékesenszólói!
Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, amennyiért a legrészrehajlóbb bíró: a hiúság, egy napot elengedjen a földi kárhozatból az elítéltnek!
Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a kétségbeeséshez közel.
Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz nyugtalan léptei hangjára, s aztán leült íróasztalához, s úgy olvasta el újra meg újra egymás után azt a két levelet.
Ah, de hisz még egy harmadik is van!
Egy felbontatlan levél.
Az ott van a tárcájában.
Amit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakáscím, borítékba lepecsételve.
Még mindig le van pecsételve.
Kivette azt és letette maga elé.
Mit tegyen vele?
Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tűz lobog. Egy percig tart a levélke lángja, s azután eldőlt a sors.
„Meghalt az ara; éljen az ara!”
A tűzbe dobja-e?
S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képet a medaillonból… és a platinagyűrűt is…:?
S aztán fogja a tollat, s írja menyasszonyának ezt:
„Nem találtam fel Líviát!”
S ezzel temesse el őt örökre. Úgy, hogy még az emléke is el legyen temetve.
Úgy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.
Csak három lépés a kandallóig.
– Dominus vobiscum! – hangzott a mellékszobából. – Méltóságos uram. Napóleon öcsém! Soká tart-e még az a levélírás? Négy oldalt teleírhattál azóta verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát végignéztem azalatt. Segítsek-e bevégezni?
Segített!
Leon felriadta megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva írta meg a levelet Rafaelához.
Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.
„Feltaláltam Líviát…
Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…”
Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, ami benne volt.
És „végül” lepecsételte a hercegasszonyhoz írottat, s egy perc múlva derült arccal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.
Ez volt az utolsó levél, mely Zárkány Leonról hírt mondott.
Másnap nem találták őt sehol.
Ott hevertek asztalán érdemrendei, emlékei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő többé.
Hová tűnt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság, hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltűnt? Ezt a talányt nem tudta megoldani senki.
