VIGASZTALÁS
VIGASZTALÁS
Leont szállásán találta Alienor egyedül.
Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor elé, amelyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád ez ember mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.
Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt, és megszorítá mindkét kezével.
Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.
– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban, s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, amit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál, és mindig úgy, hogy amellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott „strof”-ot. Rászedtél a diplomáciai téren, ahol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsukszívben, ami fáj. Nekem nőm van, s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!
– S honnan kaptad ezt a betegséget?
– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kacér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mende-mondák, besúgások, amiket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzáérni, hogy beleessék a kórba. Vannak jóakaróim, akik gúnyos célzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párizsból.
– De ez éppen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomáciai titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.
– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, ami félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párizsba, mint rendkívüli küldött.
– Azt ne hidd el!
– Te magad mondtad.
– Akkor kétszer ne hidd el!
– Apámtól hallottam.
– Akkor háromszor ne hidd el!
– Leon!
– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, akiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, ami eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket fellovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.
– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, amit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád, s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal is jöttem ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyűlölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam homloka ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy odaálljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: „lőj ide!” Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párizsba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőj. Mert anélkül el nem mégy, hogy engem megölj.
Leon megszánta Alienort.
– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párizsba: nézd ez okmányt! Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, s egyúttal Párizsban diplomáciai küldött nem lehetek.
Alienor az okmányt apróra elolvasta, s kezdett felmelegedni; de arcáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.
– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.
– Kivel?
– Talán ráismersz, ha arcképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.
Azzal egy maroken tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatűr képet Alienornak, egy gyönyörű akvarellt, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.
Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:
– Etelváry Rafaela!
(Igenis: Etelváry Rafaela hercegnő arcképeztette le magát mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)
Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába, s összevissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel
– Barátom: egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkívánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!
Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki. Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.
– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még aziránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem, és senkit nem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminisztériumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csak saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd elébb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.
Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett, s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.
Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arcképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegé óraművében.
„Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: ami neked nincs! – Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. – Mért rontottad ezt el?”
Alienor attól a három levéltől, ami három különböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvezültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével, amik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.
Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!
Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavian papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet híja ki párbajra.
Még az ajtóban elkezdett kiabálni:
– Nem igaz! Hazugság volt, amit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul, s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!
Octavian csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajtékpipáját, s megtöltötte dohánnyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, aki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami „speciális” kitűnő orvost Párizsban, utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyúzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak?
– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, amit a drezdai susztertől kölcsönöztem. Te ugyan még az vagy, ami vagy, de én annak, ami te vagy, apja nem vagyok.
