A „FÜRST” ÉS A „PRINC”
A „FÜRST” ÉS A „PRINC”
– Kedves princ Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik állatot, akinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom valahová bekocogtatni, ahová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, akiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is odaszámítandó. Azért kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb hajnali álom ideje. Ha kívánja, idehozatom a csokoládéját, az ágyfüggönyöket csak félig húzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön azalatt kibontogathatja a hajából a popillotokat, vagy ha ezt a friseur nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledűlhet a kerevetre, s én majd kezébe adom a nargiléhjét, kedves princ Alienor… Csak nem szégyenli ön magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a hímzett hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tűnik fel, mint egy kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.
– Ugyan, édes „Fürs Pratz von und zu Normenstein”, széles birodalmad nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, akit untass, mint engemet?
– Au contraire, kedves princ Alienor, én önnek gratulálni jöttem a születése napjához: huszonkettedik születése napjához.
– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulációra.
– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, éppen ezért jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, akik azért gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem cimborái közé, kik a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…
…– Hanem az apáim közé.
– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a „halál”-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulációhoz. Éppen arról akarok önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralevő két fatális évet anticipálni, s önt nagykorúsítani.
– Már ezt meg lehet hallgatni.
– No ugye? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is öltözködnék? El van készítve számára a légfűtő szekrényben a burkony és selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen, ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét, s évdíj helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kívánok minden kérdésemre választ. Tudom méltánylani azon gondot, mellyel ön szép fogainak és szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel, s ha helyesli, amit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli, rázza meg azt, én érteni fogok belőle.
– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve, azt nem jól teszi ön, ha a „keleti szőrvesztő szert” használja arra, hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, arról a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princ Alienor, én önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek is átveendi egy részét.
– Ah! Kezdesz érdekes lenni.
– Úgy van, kedves princ Alienor, önt nagyon fösvényül részesíté az apja mindazon lényeges tulajdonokban, amiket ő maga őseitől örökölt. Legelőször is – hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz, s hajam, bajuszom szürkül: – nem festem, nekem az így illik –, azért tökéletes délceg férfi vagyok. Egészségem vas, kezeimmel patkókat török szét, megvívok a medvével a vadászaton, s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána. Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, aki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi a szőrt az álláról, festi az arcát, ajkait, elfárad a táncban, s kiszalad a színházból, ha a darabban lőnek.
– Valóban nagyon különbözünk egymástól.
– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilenc párbajom volt, egy orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az epsomi és longchampi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával; kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy vízesés medencéjét Schaflhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára. Harminc esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek, s viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt odadobtam kardbojtot és érdemrendeket, s elmentem hadakozni Abd el-Kader ellen, mint önkénytes, s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.
– Ezt én mind nem csinálom utánad.
– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak atléta voltam, hanem gavallér is. Én is szerettem az asszonyokat, de nem azokat, akiknek bírása olcsó gyönyörűség, hanem akiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genre-ben nem volt előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilványos tornában egy királynétól, s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy bejrám ünnepi kegyencnőt.
– S utoljára elvetted egy amszterdami kereskedő leányát feleségül.
– De aki harmincmillió mark aranyat hozott nászajándékul, s a világ első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, akinek nagy szükségem volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását rehabilitáljam.
– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi erekbe.
– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. Akiben mind a két faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a hidegséget, az önzést, a vendből (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az élvkeresést, a kevélységet; az első paralizálta az utolsóban a férfias bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést; az utóbbi kiölte az elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.
– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.
– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevelkedett ön. Az csinált önből, férfiból, leányt.
– Látod, milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét. Ha mindennap nyers hússal etettél, s jeges vízbe mártottál volna, most meglehet, hogy méltó utódod volnék.
– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam? Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szívós makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új építményeket. S ön erről mit sem tud?
– Rotteckben nem fordul elő a neved.
– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német „rendurak”-ról (Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?
– Már elfelejtettem.
– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek voltak „von und zu Nornenstein”. Olyan jó uralkodók, mint a Brandenburgiak vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel, Nájpergekkel. Akik hataraikon vamot szedtek, fővárosukban rezidenciát tartottak és testőrsereget, halál- és kegyelemjogot gyakoroltak, újoncokat szedhettek.
– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.
– Azt is megtehették. Kedves princ Alienor, én kockáztatom azt, hogy önnek a türelmét kimerítsem, amidőn elmondom önnek a „Pratz von und zu Nornenstein” uralkodó fejedelmek történetét.
– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.
– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön már káromkodik. Éspedig ez volt az ön nagyatyjának kedvenc erőkifejezése: „beim blauen Herrgott in Bayern!” Az ön nagyatyja még tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem, s mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.
– Amit meg is tartottak – a kéményseprők.
– Negyvenkilenc országfejedelemség volt Németország területén. Szuverén önálló birodalom, mely saját törvénnyel, saját pénzzel, saját mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával bírt.
– És saját államadósságokkal.
– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.
– Királyi kannibalizmus!
– Negyvenkilenc uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi kongresszus megkísérté ez országrablást szentesíteni, s paragrafusra szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő bennünket „szomorú áldozatok”-nak címezett.
– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges „szomorú áldozat”, majd ha vége lesz, – költs fel.
– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princ Alienor, majd mindjárt fog következni valami, ami az újabb kor ivadékát is érdekelni találja. Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napóleon kedvenc eszméje volt a „rhenusi szövetség”, ami ránk nézve egyértelmű a paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harcoltak Napóleon táborában. Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Szuverén jogainkat elébb átalakították privilégiumokká. – Kimondták, hogy a „rendur”-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát, elöl ülnek az országgyűlésen, birtokaik a katonai szolgálat alól fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket tarthatnak, s jobbágyaik fölött első folyamodású bíróságot gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni. Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte 75. §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő, s azok által tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi. Önnek anyja, mint mondám, harmincmillió mark aranyat hozott a házhoz nászadományul. A Bundesacte 89. §-a megtiltja a renduraknak hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő birtokba beruháztassanak. A nornensteini hercegség fővárosában fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven lakosztállyal, gyönyörű színháza vetekedett a weimarival, s télen dráma, nyáron olasz stagione volt benne. Amellett az egész terület utai tégla burkolatú klinkerutakká alakíttattak át, hogy amint az utazó a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem voltak is ott festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága. Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhancok megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv maga után vonta a következményeket. Amidőn a nagyfejedelmek elnyelték a kis fejedelmeket, ki lett mondva az ítélet, hogy a királyokat el fogják nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!
– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint pater Klinkowström.
– Várjon csak, kedves princ Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a követelés jutott eszébe a demokráciának, hogy az igazságszolgáltatást egyszerűsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene: egy pairtoloncozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a törvényszék jogát, s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az aranyos toronnyal és óraművel, üresen maradt.
– A szegény parasztok nagy örömére.
– A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A Molochnak mentül jobban tágul a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszűntünk a mi népünknek urai lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon bálvány követelése még tovább ment. Magának vindikálta az egyházak fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezítlábas képviselőknek megszűntünk az egyház párfogói lenni, templomunk nem a mi templomunk volt többé.
– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.
– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett, Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a cserzővargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.
– Ahelyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.
– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Új megaláztatás következett. Dacára a Bundesacte 33. §-ának, mely örök időkre megállapítja a „rendurak” férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat önkénytességét, kimondatott a heródesi rendszabály, hogy minden lakosa a német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, ki-ki azon országban, mely fölötte szuverén, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor kétesztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.
– Nem tettem volna meg neki.
– E kolerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint, s elment Amszterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak katonának nem. Én még helyben maradtam. „Nec civium ardor prava jubentium!” (Már Horác tudta, hogy ha a „Burger” parancsolni kezd, az csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre eljött az utolsó csapás a vasúti törvények alakjában. Egy, a gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult konzorcium engedélyt kapott rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a civilizáció vandáljai nekiálltak a kisajátításnak, lyukat fúrtak magán a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin isten tartotta ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, ahonnan minden pasasér beleláthatott a számba; ahol nekem magamnak meg kellett állnom a sorompó előtt, s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal, ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a kriminál elé idéztek, s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok legkreténebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám: Nornenstein uralkodó fejedelmére!
– Ez elől aztán elszöktél.
– És ami mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült vasút elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinből az ipart és kereskedelmet is.
– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!
– Amely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alul. Én rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piacra dobtam állampapírjaimat, elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kívül, s e pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak legjobban megfelelt, s kitűzött célom szolgálhatására elég közelséggel bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak, a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob méltán nevezte magát „kis király”-nak: valóban az volt.
– De te ugyan „pünkösdi király” lettél közöttük. Egy esztendő múlva, hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papírpénzzel, s aztán kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak, s átszelték a birtokaikat vasutakkal.
– Az mind igaz, de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük, ami nekem tetszik, s azt adom nekik, ami nekem nem kell. Otthon parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat számbavették: itt annyi adót fizetek, amennyiben a becslőbiztossal megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer forinttal, s a vasútvonalat oda tracíroztattam, ahol nekem legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és afelől konspirálhatok, akivel és amiről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem szólít meg senki.
– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intrikáid közül, mert tudod, hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.
– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, amit már minden ember tud, hogy amidőn 1865. március 30-án a frankfurti „rendurak” egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi édesapja volt.
– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én nagykorúsításom tervéhez.
– Igen nagy közük van hozzá, kedves princ Alienor. Mint előrebocsátám, ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és vannak magas ambíciói. Nem kínálom mind a kettőt: engedek közülök választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú Achillesként, kit leánynak neveltek, a kínálkozó alkalom esetén rögtön és meglepően fogja elárulni férfilétét, s utánakap a kardmarkolatnak. Én abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon politikai chimeráktól, amiket mi vének még egyre üldözünk, s azt mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt akarom szaporítani: ideházasodom, elveszem Etelváry Rafaela hercegnőt, aki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: legszellemdúsabb úrhögy, itt alapítok családot, leszek ebben az országban főispán vagy képviselő: feje az arisztokratikus demokráciának. A nornensteini fejedelmek története be van fejezve, s kezdődik a Nornenstein-Etelváry hercegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.
– Talán én is.
– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela hercegnő, bár nem uralkodó princessz, de azért oly büszke lélek, akit e sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak adja meg magát.
– Kívánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?
– Nem, kedves princ Alienor, a férfi bizonyítványai a szívben vannak és a karban, a jellemben és az észben. Önben minden alszik, ami a férfit teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit! ha megbukik is, nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de férfias bolondság. Áruljon el valami ambíciót. Álljon be lázító korifeusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy. Legyen veszekedő, kössön belé valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen az távlovaglás vagy versenyúszás; vállalkozzék valami egzotikus utazásra; alapítson valami férfias klubot: legyen az tűzoltó, athletik, rókavadász vagy krikettjátszó klub; lépjen föl magyar országgyűlési képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket, s választassa meg magát tenger bor árán; de tegyen valamit, mert biz Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela hercegnő, ha őt megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön? Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához; ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék; tolni fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a fotográfiáikat kell kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába, fényes uralkodói állásába. Nos, princ Alienor, hát a körmeitől kér ön tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No, a háromezer ördögbe is! hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám, hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorúsítását s anyai örökének átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?
– Semmit sem. Várok még két évig, s addig csinálok adósságot anyai örökömre.
– Nem lehet, édes princ Alienor. Legalább sokat nem.
– Miért nem?
– Mert a hitelezők okos emberek.
– El volna tán költve anyai örököm?
– Óh, nincs, kedves princ Alienor: mind megvan teljes értékben, és be van ruházva az ősi hitbizományba.
– Vagy tán túl van terhelve?
– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az Aphroëssa sziget, ami most merült fel a tengerből. Ott van az anyai öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi rezidenciának volt építve, azután egy gót stílben épült városházában, azután egy remek dalszínházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy múzeumban és végül huszonnégy mérföldnyi példányszerű klinkerutakban. Az egész harmincmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini uralkodói trónra, akkor Nornenstein ismét a régi gazdagság gyűlhelye lesz, a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzathatja ön papírszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilégiumot oszthat kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasúton keresztül, s adót, vámot szedhet ismét, és balettet tarthat a saját költségén, de amíg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára, országutaira s etceteráira egy számkivetett osztrák ezüstforintot sem.
– Ezer milliom lobogó mennykő!
– No, hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön! Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az ágyból. Ez már első lépésnek jó. Mármost csak folytassa, édes princ Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze, minek volt olyan bolond, hogy ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, amik csak fejedelmeknek valók. Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt magáért a nagy eszméért való lelkesedésre, s megértendi ön, mit tesz az: önkényes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az uralkodó fejedelmi címerrel pecsétnyomó gyűrünkön; s mi dolgunk van nekünk mind ez elemek közepett, amik segítenek nekünk bontani ott, ahol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmeláncolat fűzi össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés március 30-i határozataival. Nos, princ Alienor, kezdjen hozzá!
De bizony princ Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, amit haragba jött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka selyempeplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még nőiesebbé tette halavány arcát, mint maga az erélytelen harag kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.
Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy mikor fog megállani, s mikor kezd el beszélni. Mikor látta, hogy hiába vár, vette a kalapját, s otthagyta a princet.
Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleond’ort nyomott a markába.
– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz, és mondd meg neki, hogy ha ő megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem pisztolyra, hanem kardra, amely afférban vér folyik: akkor én magam fogok neki kölcsönözni a nornensteinei monumentáira.
