A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ
A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ
– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most úgy nézek ki, mint egy facér vidéki színész, aki azalatt, amíg nincs engagementje, nem borotválkozik. Mármost még arra is rávetettem a fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon collée-t, avec beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát, hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam énekli az 59-i párizsi kuplét: „Il a des bottes, il a des bottes de Bastien! – Pour battre les Autrichiens!” Parancsolsz-e még valamit?
– Ez még csak a kosztüm.
– S mi van még hátra?
– Egy egész népszínmű.
– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.
– De azért neked is kell mondanod valamit, nehogy azt higgyék, hogy torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: „nagyon örvendek e kitüntető megtiszteltetésnek”, másutt megint: „át vagyok hatva a hála legmélyebb érzetétől”, „szívemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim”. „Ígérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni”.
– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.
– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt feleled: „Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči”.
– Te! Valami olyat ne mondass velem, amiért megdobálnak.
– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy „különös szerencsémnek tartom önöknek szolgálatára lehetni”. A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott románul felelsz az üdvözlésre: „Primesce multiemera mea cea mai ferbinte, din launtru pentru acea”. Ez annyit tesz, hogy „fogadja ön legforróbb, legbensőbb köszönetemet”.
– Lelked rajta! Én elmondom.
– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt a tíz sorból álló választ szóról szóra betanulod, amit itt leírtam, mert ott vár az összes kerületi intelligencia.
– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, aminek a tartalmát senki sem ismeri!
– Én ismerem. A szónok Dumka úr lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog kezdődni: „Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat”, s végződni fog ekként: „melyet is (tudniillik sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt vetett gályáját), hogy kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a legforróbb óhajtása”.
– S nekem ezalatt egy vonást sem szabad félrehúznom az arcomon?
– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet, és a csizmád orrára nézned mozdulatlanul.
– S meddig fog az a mulatság tartani?
– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig, különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk meghódítani a hűtlenkedőket, akkor bevesszük általános rohammal a központot, s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.
Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulassza az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet fölvenni, amihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.
Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát azáltal, hogy ilyen korán indulnak, amikor még nem járnak emberek az utcán, akik kicsúfolhatnák a darutollas kalapjáért.
Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol semmit ki ne fecsegjen, de Alienornál nem állt meg a titok, ő ezt a tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a kaszinóban, a szalonokban, a budoárokban, a klubban, a turfon, aminek az lett a következése, hogy amint a hintóból leszálltak a vasúti indóháznál, s szokás szerint a trafiknál útravaló hírlapokkal látták el magukat, a legelső lap, amely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt élclapja volt, mindkettőjük fertelmes torzképével.
A torzkép még hagyján, de a hozza való szöveg! Az meg éppen egy méregpohár volt, melyből pókok isznak, s varangyok másznak elő.
Alienor elszörnyedt az infámis persziflázs olvastára.
– Mit fogunk ez ellen tenni?
– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élclapunkban torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most visszük ezt magunkkal számos példákonyban szétosztás végett.
– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.
– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom háromheti moratoriumot kap. Ezalatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ezalatt nincs se párbaj, se törvényszék. Ha terólad azt mondják, hogy apád raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?
– Én annak se nagy barátja vagyok.
– Pedig én a rókavadász jelmezedet is bepakoltattam.
– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?
– Ki tudja?
Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és élcelik becses személyét.
– De neked mégis jobban kijutott, mint nekem.
– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged, s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.
– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.
– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött füles barmot fogjuk bemutatni.
– Abominable párbaj!
A vasúti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és cigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.
Princ Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanúsítva a nagy nap mozgalmai iránt, s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arctól megbámulva s körös-körül fogva, akik közül egy eléje lépett, egy széles vállú, kurta nyakú hazafi, s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje nyújtá, és bikányi hangon rádördíté: „Légy üdvözölt, dicső princ Alienor!”
Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyújtott tenyérbe a saját kezét beletenni, mire ez aztán ott is maradt, mert a szónoknak az a szokása volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig, s minden mondatnál egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai, s csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a szónok, akkor nyomott neki az arcára egy akkora csókot, mint egy papucs.
– No, nekem mind szétment a kesztyűm ettől a kézszorítástól – sopánkodék Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.
– Jobb is, ha lehúzod máskor a kesztyűt, mikor kezet szorítasz, mert a polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki kesztyűs kézzel csap a tenyerökbe.
– Csak legalább megmosdanának elébb! – nyafogott princ Alienor.
– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő s a szerető kéz szorítása.
Amint fenn ültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a cigányok rázendíték a Klapka-indulót, s megindult a díszmenet. Elöl negyven lovasból álló bandérium. Por pedig nagy volt az úton, s azt mind a megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.
– Jobb szeretném, ha hátul kísérnének bennünket ezek a lovasok, nem elöl – kényeskedék Alienor. – Megfulladunk a porban. Nem lehetne őket megállítani s hátraparancsolni?
Leon megkísérté utánuk kiáltani a lovasoknak, amire azok még jobban elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem látott.
– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető cigány – lamentált Alienor, s oldaltáskájából előkeresett egy selyemfátyolt, azt köté fel a kalapjára, hogy arcszínét megvédje a kegyetlen fekete portól.
(„No ez szép parádé lesz! – mondá magában Leon –. Egy képviselőjelölt, aki lefátyolozott arccal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús magaviseletű dáma.”)
Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, amilyen volt ott az út mellett elég. „Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a kalapodról.” Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt belevitte a szél a pocsótába.
Alienor jajgatott a fátyolért; de miután az nem volt kihalászható többé, előrántotta az en-tous-cas-t, s felfeszítve azt, ily módon védte meg por és napsugár ellen érzékeny arcszínét: ami ismét igen kompromittáló első benyomás a jelöltjét váró publikumra. Parazolt tartani a nap ellen egy képviselőjelöltnek, akinek a jégesőt is begyűrt kalappal kell fogadni!
De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő cigánnyá nem bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért, s megtette azt a parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szüzek kereszttűzbe vették koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.
A helységház kapuja előtt várta őt a párt intelligenciája, élén Dumka úrral.
Dumka úrnak asztrakánprémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a fején, oldalán széles ezüstös pallos, amihez két ember kellett, ha ki akarták húzni. De nem is arra való volt. Kesztyű is volt a kezén, aminek az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, ami nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoráciorok is mind ünnepiesen voltak öltözve.
S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már, hogy az is elkapja a kezét, s duettben deklamál vele.
Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.
„Te, ki kora zsenge ifjúságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat.” (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, amit Leon szórul szóra elmondott Alienornak.)
Aleinor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse a derék becsületes hazafit, eltakarta az arcát a napernyővel, mint egy pajzzsal, s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú honoráciornak bírta annyira ellensúlyozni jókedvét, hogy az teljes hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos „dagadó hullámoktól hányt-vetett gályára” került a sor. Képtelen volt azonban a választ elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont viszonüdvözlettel rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A tisztelendő úr kinyújtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a mi választottunkat, s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a parazoltól, arra tette rá a kezét, s megáldotta őt napernyőstől együtt.
Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű honoráciorait: bíró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr, kurátor úr, kataszteri becslőbiztos úr, postamester úr, patikárius úr, káplán úr, útbiztos úr, Julius Cèsar-i emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték- és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon örvendett, hogy őket megismerheti.
Innen elvitték a helység kaszinójába, ahol díszlakoma volt rendezve a tiszteletére, melyen az említett honoráciorokon kívül az eddigi kíséret tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, amíg a villáját egyszer a szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a ráköszöntött tósztot viszonoznia.
Mikor aztán végre princ Alienor mindenkivel pertu lett, akkor megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kívánva tőle egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat, szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető dolgokat, amiknek kedvező elintézésétől függ a választókerület jóindulatja. Leon ezalatt el nem mozdult a háta mögül, s felelt helyette mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a dicsőségnek e vezényszóval:
– Urak! Kocsira, lóra mindannyian! Még ma nagy utat kell tennünk. A hercegnő vár bennünket ebédre, s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.
A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét megkaphatni, s első volt, aki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy ennek a lakomának már vége van.
A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj kedv még a lovakra is elragad. A továbbrobogó alkotmányos karaván, melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek leszorították a lovasokat az országútról a kaszálóra, a csősz az apja lelkét szidta a megtiszteltnek, s a jelöltet vivő kocsis maga is azon kedélyállapotban volt, amelyben annál jobban hajt az ember, mennél jobban kérik, hogy ne hajtson.
Mikor a diadalmenet már a hercegnő kastélyának láttávolába ért, egy töltésen kellett végigmennie, melynek két oldalán szikkadófélben levő mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, amelyiken egy félfenekű üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé fordulva.
Leon előre látta a veszedelmet.
– János – mondá a kocsisnak –, jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt hiszi, hogy ágyú.
De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az ostort, s odacserdített az első lovak közé.
– No, most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön? – mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül, s ugrásra tartva magát készen.
E percben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről, mind hintóstul együtt bele a mocsárba.
Leon előre kiugrott, s vele nem történt más viszontagság, mint hogy térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított bas-reliefje, mint egy szobrászminta.
Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt előre elnyargaltak hintó nélkül haza a kastélyba, s a szárazra kimentett képviselőjelöltről a hívei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan ízzé-porrá törött.
– No, most így nem mehetünk a hercegnőhöz látogatóba – mondá Alienor tönkrejutott magyar kosztümjére mutatva, amint nyugalmát ismét visszanyerte.
– Sőt éppen így leszünk érdekesebbek – vigasztalá őt Leon. – Látod, ez kedvező ómen; nem is választás, ahol a jelöltet fel nem borítják, s az a kritériuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A sárpróbát már kiálltuk. E szalto mortáléval száz percentet emelkedtek a sanszaid. A hölgyek odalesznek rémületükben miattad, s a választók imádni fognak, amiért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk jutalmul egy fél ötvenest.
– Igen: huszonötöt.
– (Ad vocem „fél ötvenes” – súgá Dumka úr Leon fülébe. A fél bankjegyek erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?
– Tudom – súgá vissza Leon –, a másik fél jegyek nekem küldettek meg. Nem értem, miért nem önnek egyenesen.)
– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik „bizalmi férfi” leszek, akinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már utasítva, hogy önhöz menjenek érte, akinek itt semmi hivatalos minősége nincsen.
– Hány fogyott már el?
– Nyolcszáznak akadt gazdája, aki a nevét beíratta a mi lajstromainkba. Eszerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.
– Dolgozni fogunk, amíg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy „üres a tok!”
Ezalatt a szíves választók letisztogatták valahogy princ Alienorról a sarat, késsel, lókefével, ahogy lehetett, s felültették a két hőst Dumka úr kocsijába, s attól fogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas nyargoncok által, hogy ne ágyúzzanak többet.
A hercegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. Amit sok év óta senki kedveért meg nem tett a hercegasszony, az alkotmányos izgalom rábírta arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az agyrémeket, a szeszélyeket, amik jobban uralkodnak az emberi szíven, mint a hit és meggyőzés, le tudta győzni erre a napra, tömlöcbe zárta képzelődését, s kijött a napvilágra.
A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá, amikor száz meg száz alak jön és megy, akinek örül az ember, mikor jön, s örül, mikor elmegy.
A termekben, a tágos korridorokon hosszú asztalok voltak megterítve vendégek számára.
A hercegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, amivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendégei iránt.
Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela hercegnő, madame Corysande és Lívia. S a hercegnő ezúttal nem gyötrötte őket anatómiai múzeumával. Ellenkezőleg, éppen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a selyemzászlót hímezték.
Mind a négyen dolgoztak rajta a hímzőráma négy oldalán, hogy gyorsan elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A címer már kész, selyemmel és arannyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört aranybetűkből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.
A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye, mit dolgoztak. Néhány perc múlva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában kémszemlészett, elhűlt arccal, s rémülten jelenti, hogy az „urak” lefordultak a töltésről az árokba; s nemsokára hangzik a pariparobaj, amint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.
A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, akinek arca nagyon elhalványult.
Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a megnyugtató izenettel.
– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.
– Ki küldte önt? – kérdi a hercegasszony.
– A Napóleon úr.
Arra a halvány arcra ismét visszatért az élet színe.
A hercegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező vendégek olyan állapotban lesznek, amikor nem lesz előttük kellemes fiatal hölgyekkel találkozni.
– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.
Óh, madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló kedves foglalatosságai közé tartozik.
Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste volna a szerencsésen bukfencezett argonautákat, kik nehány perc múlva minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.
Nem volt rajtuk semmi elegancia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem éppen az ilyen állapotban tűnik ki az igazi ember. Alienorra alig lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarccal szokta az ember látni, most a szép fekete pomádétól összefenve csakugyan elmehetett volna a vályogvető cigányok közé. Amellett bosszús volt, tenyerét a fél derekán tartotta jajgatva, s úgy látszott, mikor a kocsiból leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélék, ruganyos eréllyel szökött le a hintóból, s amint derült arccal sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron, piszkon keresztül, is kitűnt belőle az igazi lovag.
– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás, magam voltam az oka a balesetnek.
– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem, madame Corysande, gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szíves elhelyezni a többi társaságot.
(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse, nehogy megbüntessék – súgá madame Corysande a hercegasszonynak.)
– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, amíg meg nem mosdom – tréfálózék Leon.
Madame Corysande, a hercegasszony visszavonulása után, teljhatalmúlag rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princnek az átöltözködésnél, a hajdú pedig Leonnak.
– Csak bízzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet, tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdú életemben, a követjelöltnek, amíg együtt járunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom, fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és kiváltsága.
És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.
Princ Alienorról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott, szűk öltönydarabokat.
– No legalább megszabadultam ez átkozott kosztümtől – szólt megkönnyebbülten Alienor.
– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény, szánalomra méltó áldozata az alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még az „Attila”. Amit most lehántottam rólad, az csak a „Zrínyi” volt, s ha azt is elviseled, hátra van még a „Kazinczy”, sőt még egy „Victoria” is ólompitykékkel, amit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám bízta az apád a bevásárlást.
– Minden szentekre! Te egy egész theâtre garde-robe-ot hoztál el számomra!
– Nemhogy megköszönnéd.
Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát is kipödörte neki hegyesre.
– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon? Ez az egynapi út is egész életszínt adott az arcodnak. Mire hazaérsz, rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.
– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!
– Minden hölgyszívet meghódítasz ma.
Leon úgy kicsípte magát védencével együtt, hogy megakadhatott rajtuk akárkinek a szeme.
A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arcán, hanem azt is sikerült Leonnak eloszlatni, amint Dumka úr bekocogtatott hozzájuk nyájasan, édes arccal, hogymintlétük után tudakozódva.
Kész préda Leonnak!
– Ugyan, édes Dumka úr. Egy nagy szívességre kérném. Meg akarom írni a „Kürt”-nek a mai dicső nap eseményeit, a nagy sietségben nem értem rá lefotografiázni azt a remek szép beszédet, amivel jelöltünket fogadni méltóztatott. Nem szíveskednék nekem azt lediktálni?
Dumka úr pontosan a lépre ragadt.
– Nagyon szívesen! – s azzal mindjárt hozzákezdett a demonsthenesi remekmű megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész élvezettel gyorsírta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: „te, ki kora zsenge ifjúságodtól… fogva folyton a haza…” stb.
Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a kesztyűjét dugva a szájába, majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni, Leon csak szótagolta tovább a remekművet: „a sors dagadó… hullámain hintáló… gályádat duzzadó…” Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből, azzal kirohant az ajtón, az éppen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kacagta ki elfojtott érzelmeit, aki megint bámulatában azt is elfelejtette, hogy miért jött.
Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni, hogy mi nevetnivaló van azon, hogy „életed gályáját kedvező szelek biztos kikötőbe fuvallják”; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig elérzékenyült egykoron.
(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék, becsületes embernek a rovására nevetni? – pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)
(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott képet.)
A hajdú ebédre hítta az urakat. A nagy címerteremben harminc vendég számára volt terítve, a többieknek a hosszú korridor szolgált étkezési helyül, ahonnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon aziránt, hogy semmi nevezetes baj nem történt, csupán csak a követjelölt „ismerkedett meg” egy kissé közvetlen érintkezés által a választókerületével, s annak kétségtelen ragaszkodása tanújeleit elhozta magával.
Dumka úr sorba megsúgta minden vendégnek, hogy a hercegnő nem szereti, ha az asztalnál tósztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.
A fényes úri lakoma végeztével a hercegnő megszólítá Leont.
– Jöjjön velem, mutatok önnek valamit. Princ Alienor maradjon itt a hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert ránézve ez meglepetésnek készül.
Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozószobájába, s feltakarta előtte a készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta, Rafaela ezt a részt készíté, Lívia amazt, minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s elégült mosollyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.
– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.
– Mindent el fogunk követni a diadalért, hercegnő.
Azonban búcsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére Bátokra kellett eljutni, ahol a hű párt zöme van, ott a jelöltet nagy dáridóra várják. Sok mindenféle hajcécú lesz. Ki-ki sietett magát ajánlani, és megtalálni a szekerét, meg az útitársát. Alienorék számára ezúttal a hercegasszony legszelídebb fogata állt készen.
Mielőtt eltávoztak, Lívia azt súgá Leonnak: „vigyázzon magára”.
Leon visszasúgott: „van, aki énértem imádkozik”.
Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:
– Te! Ez a Lívia kedves egy gyerek. Rafaela értékét nagyon növeli a körülmény, hogy ők „elválhatlanok”.
Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalap karimája alul, s ebben a nézésben az volt mondva: „te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a nyakad”.
A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tovarobogott az országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.
Milyen szép az a dicsőség!
A honn maradt hölgyek a lármás vendégsereg tovavonultával a dolgozószobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérgirland sok pepecseléssel jön létre, nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a szél az eltávozottak porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek, s járt ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.
– Milyen jó színben volt ma a princ – kezdé el Lívia.
– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap, s kifútta a szél: szépsége férfias kifejezést nyert vele – folytatá madame Corysande.
– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással – mondá a hercegasszony. – Ki van ragadva eddigi tespedéséből kezdi érdekelni magát országos ügyekért, tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.
– Óh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd – mondá Lívia.
– Egészen az én ideálom egy férfiban – tódítá madame Corysande. – Énnekem az ilyen férfiak tetszenek legjobban, akik szelídek, odaengedők, követelés, uralkodásvágy nélkül.
– S van jó humora és éles ítélőtehetsége – mondá a hercegasszony.
Rafaela nem szólt semmit. Csak Líviára nézett néha, mikor az princ Alienort úgy magasztalta előtte, mintha ki akarná belőle nézni, hogy mit gondol.
– Óh, én bizonyos vagyok győzelme felől – heveskedék Lívia.
Ekkor megszólalt Rafaela hercegnő.
– Azt igen rosszul teszi princ Alienor, hogy Zárkány Napóleont hordja magával beajánlóul.
– Miért? – szólt az anyahercegnő. – Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.
– Annál rosszabb princ Alienorra nézve – mondá Rafaela hercegnő.
Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.
– Hogy érted azt? – szólt vállait csodálkozóan vonogatva a hercegasszony.
– Azért ne álljatok meg a munkával, hímezve is beszélhetünk. Adj kölcsön a selyemedből egy szálat, Lívia. No nézd, hogy összeszorítottad a markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? Hát ugyan mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor princ és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület képviselői mandátumát?
– Ah! Hah! – szörnyűködék fel egyszerre a hercegasszony, valamint madame Corysande. – Ez sok! Ez sok!
Lívia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.
(„Te is?”)
Rafaela mosolygó fölénnyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysande-ra.
– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok. Csináljunk próbaszavazást. De titokban.
– Hogyan?
– Itt vannak e tányérkán cukor- és csokoládébonbonok, fehérek és feketék. Ballotáljunk velünk. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princ Alienoré. Aztán majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?
– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem – heveskedék madame Corysande. – Még csak gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.
– No hát tessék a bonbonokhoz nyúlni. Mama, megengeded? Járulj te is a tréfához.
A hercegasszony derült kedélyben volt.
– Ah, akkor négyen leszünk, s a szavazatok egyformán üthetnek ki.
– De nem, nem! – bizonyozott madame Corysande. – Egy fehér sem lesz közte!
– Kérlek – szólt Rafaela anyjához –, játsszál velünk alkotmányos szavazást.
– Jól van – mondá a hercegasszony, s első volt, aki a bonbonok közé nyúlt.
– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint – indítványozá Rafaela.
– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napóleon, a fekete Alienor.
Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől, s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt. Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt szétmajszoltatott.
– Következik Lívia.
A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba rejté.
– Azután jövök én – mondá a hercegnő. Az ő neve Madeleine volt. – És végül te, Rafaela.
A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és íme – óh, csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott ki belőle.
Három szavazat Napóleonra és csak egy Alienor mellett!
Három áruló négy közül!
Ez mégis hallatlan valami.
A négy hölgy egymásra bámult.
Az az egy, amelyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a másik hárommal. De vajon melyik volt az az egy?
Rafaela felkacagott.
– No, ugye megmondtam!
Azzal mindnégyen hozzáfogtak – tovább hímezni azt a zászlót.
