LÍVIA FELADATA
LÍVIA FELADATA
Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:
– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.
– Bocsánat, kedves hercegnő, én csak „egy” ellen követtem el árulást: aki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az, s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.
Rafaela hercegnő egy percig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Líviának csak fél perc kellett hozzá, hogy őt megelőzze s kimondja:
– Enyim volt a fekete golyó.
A hercegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Líviát, s megcsókolta a homlokát:
– Bravó, kisleány! Most megjártad te szép aranyfácán! Amíg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Lívia megelőzött.
– No hát kövesd meg őt.
– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem ígértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysande-dal haza mégy Etelvarra. Líviát pedig itt hagyod nálam az én ősodúmban – csak egy napra.
– De csak egy föltétel alatt, hogy nem viszed őt a bonctani múzeumodba.
– Még a tájékára sem.
– S nem tartasz neki fiziológiai felolvasásokat.
– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.
– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, ahogy én szoktam magamnak.
– Nem lesz rám semmi panasza.
– És végül, – ha Lívia is itt akar maradni, ő a maga ura.
Ezen még szegény Lívia is nevetett. Ő a maga ura! Aki sohasem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szívesen marad.
– Tökéletes némber vagy – mondá a hercegasszony Rafaelának –, aki minden levélhez három utóiratot függeszt. Egy föltétel alatt hagyod itt Líviát, s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Lívia itt marad, és semmi természettudományban nem részesül.
Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a bonctani múzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahosszant, mint hogy a hercegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.
Amint másnap reggel, (ti. du. négy órakor) Rafaela madame Corysande kíséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herceglakba visszatérjen: a hercegasszony karon fogta Líviát, s elvitte magával a parkba, ott egy művészien összerakott grotta állt, nyílt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A hercegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható világossággal, Lívia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.
Szokása volt a hercegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.
– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közül hármat. – Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysande-on. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arca, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysande-nak az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. – A második vagy te.
Lívia remegett.
– Te is hívünk vagy, családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk. Nemcsak az, hogy mindnyajan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.
– Négyéves voltam akkor.
– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte meg őt. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután a férjem arcát is megütötte, s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet, azt te magad tudod. No ne sírj, mert az engem is megindít, s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvence volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogult, akkor Leon suhanc gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat, s azután ő volt az, aki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s ahogy te aznap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom, s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már, s aztán neked semmi okod nem volt, hogy őreá neheztelj, ugyebár?
– Nem. Kegyelmes asszonyom.
– A harmadik vagyok én a négy közül. Azt is tudni fogod, hogy a herceg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, aki később Zárkány Napóleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a géniusz szilaj vágyaival, amik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete hercegi koronát ígért neki, s az én végzetem csörgősipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy amidőn ez ifjút figyelemmel kíséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat, hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatórium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat áruba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint amire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi célja van férjemnek e birtokokkal, helyeslem a célt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kíséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kíséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy bosszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről, s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polcra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kívánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál többet is kívánok neki. Mindent, amit az én végzetem elvett őtőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?
– Nem… – rebegé a leány, ki kezdett félni.
– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, ami lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, ami férfit és nőt egymástól elkülönít: ami mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon mint tizenkét éves gyermek többször megfordult házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az ötéves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakrran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut tőle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképeket csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, amikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni, annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, amikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett, alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, amit az antipatikus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenrangúság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bír, de van a melankóliának egy végtelenül veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóckodás álarca alá rejtőzik. Az a nő, aki ez álarcot megbolygatja, fogva van.
Lívia hevült és fázott.
– Szoktál-e te pasziánszt játszani? – kérdé rögtön a hercegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van „saltus in natura” (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon orákuluma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? Aki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reáltudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Óh, ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a pasziánsz folyvást azt mondta, hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert anélkül atyja nem kénytelen őt nagykorúsítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herceg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?
Lívia úgy tett, mint akit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit ujjaival lefeszegetett.
– Nos, mit szólsz hozzá?
– Hogyan? kegyelmes asszonyom?
– Azt kérdezem, hogy örülsz-e neki vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herceglakban. A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falra vetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polc – annak, aki meg tudja ülni: – persze annak, aki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repül, másiknak pedig pálcaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, följebb, míg egyszer szemtül szembe fog állni. Ez a princ Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, aki mindjárt oda született, ahol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, amik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, amik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomáciai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, amikért fényes rangot nyer, bámulatos módon, amit csak én tudok, úri vagyonhoz jut, s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, akiben visszakapja mindazt, amitől a végzet születése előtt megfosztá, még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?
A hercegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.
A hercegasszony fölkelt helyéről, s aztán Lívia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.
– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hogy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritisztákat, médiumokat is mind csalóknak vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, amiktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek, és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: akit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha mármost két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napóleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, amit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező pólushoz: a tiszta materializmus szempontjához. Te ismered Rafaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túl követelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt ígér az ilyen flegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el hercegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan, de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, akinek szívét a nemes ambíció is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, mégpedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, hercegeket, minisztereket és államkancellárt. Az ilyen embernek, aki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenük az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kíváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piacán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, akik ebben a nagy embervásárban amilyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, amit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyűlöletben ragaszkodás van. Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napóleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor. Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenül tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá. Törekedjél madame Corysande-dal ellenkező véleményen lenni. Kísértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, akit előtte megtámadnak, vagy az, aki őt meg meri támadni. De akit előtte célzatosan magasztalnak, vagy akiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dáliabimbók, hogy ahányat útban találsz, mind letéped?
Szegény Lívia! tudja is ő, hogy mit csinál most.
– Ugyebár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délceg Zárkány Leon?
– Nem tudom – kegyelmes asszonyom – rebegé a szorongatott leány.
– Eredj, te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?
– Igen, kegyelmes asszonyom – monda, nem is eszmélve arra, amit mond, Lívia.
A hercegasszony kedélyesen felkacagott e vallomásra.
– Óh, be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van, gyermekem. Tartsd ide arcodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apácakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.
S ez nem volt a hercegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Lívia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, akik szerelemből nem tévednek a házasélet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s emiatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.
E szempontot foglalva el aztán, sikerült a hercegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Líviát éppen olyan nagy mértékben kétségbe ejtse lélektani fejtegetéseivel, mint aminővé tette egy éjjel madame Corysande-ot bonctani előadásaival.
Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a hercegasszonyt másnap. Az etika, az aesthesis, a nemezis, a religió, a metafizika, pszichológia és a biotica, s még azonfölül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napóleont Rafaela hercegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmúlhatatlanná tegye. Az áldott jó hercegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, amidőn Líviát ruháza fel e hivatással: éppen úgy, mint mikor madame Corysande-ot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diaeteticai felügyeletét viselje.
Hanem Lívia kisasszony annyira szent mégsem volt, hogy a hercegasszony utasításait követte volna, hanem azt tette, hogy ezentúl erről a két ifjúról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.
Félt tőle és az anyjától.
Félt azoktól, akik úgy szerették, jóltevőitől: második anyjától s fogadott testvérétől.
