A „SCHWARZER PÉTER”
A „SCHWARZER PÉTER”
Az idő egyre borongósabb kezdett lenni, a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak, a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.
Grammont herceg is megérkezett Bécsből, s a rá következő napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak színhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, amit a berlini „vasember” bocsátott világba: „Grammont herceg köztudomásra oly erős ember, hogy a két ujja között egy napóleont ketté tud törni, vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napóleont is össze ne törje!”
A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.
Hírlapok, interpellációk, távoli villámokat engedtek felpislanni: tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.
Egyszer aztán megérkezett, ami egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a cím!
Mégpedig olyan helyről, ahonnan senki sem várta: a spanyol félszigetről.
Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, amelyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza, s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.
A spanyolok megunták a köztársaságot, s elindultak királyt keresni.
A historikusok így adják elő a dolgot:
Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi cédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napóleon, Jerome és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábízta a kis hatéves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz éppen a Hohenzollern nevet húzta ki.
Ez így történt! Az egykorú krónikaírók megesküsznek rá, hogy semmi célzat és szándék nem működött az elhatározásban. Megkerült Janus templomának a kulcsa.
A francia diplomaták azt mondták: „elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!” A lázadók csodamódra megtértek egyszerre, a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harci riadót énekelt, s éltette a császárt.
A diplomácia zenekarában elkezdődött a rémséges „tintamarre”. Aki ki akart okosodni az ellentmondásokból, az belebolondult.
A spanyol küldöttség megjelent Párizsban, melynek onnan hívatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern hercegnek.
Aznap a spanyol bikaviadorokat kikergették a cirkuszból. Pedig éppen Donna Dolores de Santamula produkálta magát, aki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üdvözlendő,s még egy héttel előbb a „Journal amusant” 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arcképe megjelent. Ma elkergeték. Ilyen múlandó a nagyság! – S a Hotel d’Espagne et d’Hongrie-t éppen csak a dualisztikus cím mentette meg valami katasztrófától.
Az egész Párizs lázas izgalomba volt helyezve.
Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovációknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés parafrázisa volt ennek a dodonai oráculumszónak: „ajo te Aeacidam romanos vincere posse”.
Másnap a lapok Bonaparte Napóleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békekongresszus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.
Július hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy „nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herceg trónjelöltsége ellen”.
Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.
Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes francia papok, az irgalmasnénék, a francia ügyvivő és konzul leölettek, a francia templomot fölégették. – De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?
Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felírtak: „Io Non Ricognosco Infallibilitâ”.
Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat.
Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni.
Zárkány Napóleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy amit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a bosszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.
Leon egész szívéből ez utóbbi híve volt.
Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kultúráját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformációt adja a világnak, most minden elv és cél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán, s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harci „diráknak”! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzértudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh, ne tiporjátok el, ami mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh, ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!
Az emberek táncoltak a kitörni készülő vulkán felett!
Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes államférfi (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz emlékezetes szavakat mondá:
– A császár térden áll (l’empereur est â genoux), s nekünk igyekeznünk kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!
Akkor még sokan voltak, akik e szavait nem helyeselték.
– Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játsszunk egy kis schwarzer Pétert.
Mint tudva van, ezzel az importcikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának. S ha volna valaki, aki nem tudná, hogy mi az a schwarzer Peter, annak néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban divatozó társasjáték, amivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal, kifelé fordulva, s kezeiket hátaikra teszik. Egy választott a körön kívül jár, kezében egy korbáccsá fonott (selyem) kendőt tartva, s a körben e jelszót hangoztatja: „Rum, rum, rum, der schwarze Peter geht herum”, s a kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés játék legelőször a Tuileriákban honosult meg, s onnan azután, mint divatcikk leszármazott az előkelő szalonokba.
S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a selyemkorbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb. Ez ütés a néma beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat szankcionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak értelme. A hölgy, aki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.
„Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!”
A belle hongroise-on volt a sor, kinek a megelőző schwarzer Péter, vicomte Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.
A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem kendőfonattal, anélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.
Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papír. Az ott is maradt a markában.
A másik percben aztán már puffogott is a hátán a selyemkorbács. Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy az első ütleget ő kapta meg tőle.
Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a levélben.
Leon szerét tette, hogy egy ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott kibontsa a kis cédulát; ezt olvasá ki belőle: „Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy”.
Érthető. Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este Pompeia princessz egyedül lesz odahaza.
Sapienti pauca!
Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar felelni) Németországba utazzék.
A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen fútták a tárogatót, fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Franciaországgal háborúba keveredik. Azoknak bíztatás kell. Aki lármázik, az fél.
De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét egyedül hagyja Párizsban?
A talánynak megoldása van.
Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben kitalálta Octavian papa.
Hisz éppen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Popeia és Leon egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző kacérságára, s most ez a fegyver ellene fordult.
E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált szükségesnek nejével közölni.
Hogy miért nem, azt a levél tartalma igazolja. „Kedves Alienor!
Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, ahova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom, sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen, ez affront volna, de Párizsban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam nem végezhetem azt el, amit rád bíztam, sem kiváló barátaink közül senki. Mi mindannyian kipécézett emberek vagyunk, kik, amint a ’vasember’ területére tesszük a lábunkat, már rácsappan a vidravas. Ránk lesnek. Én tehát „ott” nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt. Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseille-be utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. Amely nap reggelén te elindulsz Párizsból, én azon nap estéjén megérkezem oda. Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a kizlár-aga nem őrzi jobban a szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: ami pedig szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem, ha kellemetes meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy. Válaszodat bizonyosan várom.”
Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának. Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszűnt rá nézve az a varázs, mellyel leánykorában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. Ahelyett eszessége fölényét éreztette Alienorral. A kacérságról pedig éppen nem tudott leszokni.
Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni, hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomáciai és szerelmi cselszövés között. Ez igen bonyolódott határigazítási per.
Tetszett neki az atyja által ajánlott terv, a levél felől nem szólt semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt – egyedül. Csak annyit mondott meg nejének, hogy oda nem viheti magával, ahova mennie kell.
Octavian pedig már akkor útban volt Párizs felé, ahova éjszakára kellett megérkeznie.
Octavian legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, ahogy magában kigondolta.
A könnyelmű, kacér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy régi barátjával összetalálkozik Párizsban, kivel már itthon is szeretett suttogni, akinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások alatt, akinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok árán, az most itt a divatszalonok lionja, lehet, hogy a nő fantáziáját felhevíti a férj távolléte, s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párizsban be volna fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által, mely lefektetné. Octavian lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.
Octavian ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.
Pompeia princessz azonban szintén távollátó tervező volt. A világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit, s tudta szükség esetén felhasználni.
Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent nála, nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.
Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.
Itt nem lehet szó bizalmas tète â tète-rül. Nagyon sok fej van hozzá.
Pompeia mindamellett fesztelen szívességgel fogadta, s félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.
Ahány hölggyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban mindegyikről megsúgá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, akihez tartozik, egyedül ő az a bolygó, aki még a napját keresi.
S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.
Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.
Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát, s el van szánva azt megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan erős, mint ezeké.
Egyik titok a másikat fedezi.
X. márkinő el nem árulja Z. grófnőt, és ketten együtt kimentik Y. princesszt, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.
Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön húzódnak, – ott – valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.
– Éppen önről volt szó, mikor belépett – mondá Pompeia, mikor mindenki hallhatá. – De Colas márki úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!
A forró kézszorítás azt mondá, hogy éppen az ellenkezőjét kell érteni.
– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Colas márki úrnak szíves figyelmét irántam.
Senki se vette azt komolyan, amiről ők beszéltek.
Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült, s hagyott sugdosni a fülébe egy úr által, ki széktámlájára könyökölt, egy másik asszonyság egy acélmetszet-album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek szövege volna az, amit hall, egy harmadik delnő a térképen keresett másodmagával valamit, amit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel sétáló pár élénk zsémbelés hangán és civódási lejtésekkel mondott egymást – gyöngédségeket.
Pompeia leülhetett egy nagy fikusz lombja alá Leonnal, és folytathatta a diplomatizálást.
– Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.
– Ahol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.
– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herceg most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám írt nekem efelől, őtőle tudok mindent. A herceg eddigi nyugodt kedélyétől egészen elütő eréllyel lépett föl ellenünk, s minden befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi céljainkhoz vezet. A diplomácia köreiben minden nap láthatni őt, s mert terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herceg politikájához? Van-e abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem bámulták-e a francia nemzetet? Nem tartoznak-e neki régi hálával? Nem rajongott-e érte minden magyar, aki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e Magyarország fiatalsága?
– Princessz! még most is szeretjük a franciákat. Csak a szeretet fogalma különbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak, szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon elnyomottnak látni. Gyűlölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti gyűlölet betegség: elmúlása kigyógyulás.
– Ah, ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a frázisokat elmondani! Kérem: itt nincsen karzat! Minek ez a magas stílus? A nagy óraműveket olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.
– Lelkemre mondom, princessz, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint a jövő század.
– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, ahol mindenki mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kínozni egy nemes szívet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék, de hogy boldoggá tegye azt, ahhoz nincs benne elég „ember”, elég „asszony”…
– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, amit az ő keze se föl nem vehet, se el nem ejthet.
– De amit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy nagy államtitkot, mindaddig, amíg én azt nem mondtam, hogy annak vélem közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiúsulhat. Amint az ő szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.
– Én nem úgy emlékszem rá, princessz: nekem van egy kis jegyzőkönyvem, abba van írva nehány szó.
– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről? Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a percben is megcsalt. Én önnek az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt? Lássa ön, én ahelyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a „vasember”: az államkancellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával vesződöm, csak azért teszem, hogy őellene küzdjek. Lássuk, hol vannak önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki, hogy rövid időn vissza fog hívatni?
– Nem, princessz.
– No hát én tudatom, mert én megtudtam azt. E visszahívatásnak kétféle értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása végét elérte, s mehet falura, gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban, melyet magára vállalt, ezért meg szokták büntetni az embert: – megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte lekötelező szót, s ő azt hiszi, hogy szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti. Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek.
– Mit tenne, princessz?
– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, amit egy nő mondana annak a férfinak ebben az esetben: „ne menj vissza!”
S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.
A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcnak, melynek szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj; a térképtanulmányozók már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a civódó úrhölgy már könnyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e témáról: „ne menj vissza!”
A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott nekünk nincsen páncélunk.
S ha van valaki, aki oly édes hő szavakkal maraszt, – aki egy percben amily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.
Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai, másikban a pokol tüze. Ezüstszőke haja befonatlan hullámzott alá vállain, pedig fele része még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint körülfogják, megkötözik.
Az idő éjfél utánra járt.
A marseille-i gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkezni.
Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a bosszúállás.
A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.
Egy mindent ígérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.
A komornyik bejelenté az érkezett nevét.
– Vicomte de Brancardier!
Pompeia a belépő uracs elé sietett.
– Ah, ön a feleségét keresi nálam ugyebár. Azt ígérte, hogy színház után idejön.
– Nem, princessz. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt ígérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur Napoleon de Zárkányt keresem.
– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön monsieur Zárkányt keresni?
– Tudom, princessz, hogy ez a legfelsőbb fokú indiszkréció, amit Párizsban valaha elkövetett valaki, s engem már nyolc helyről dobtak ki ezzel a kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha princessz is kidobat, az lesz a kilencedik. Hanem hát rendkívüli időket élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet mentse ki illetlenségemet. A külügyminisztérium és az osztrák nagykövetség fontos sürgönyöket kapott, s azok között van egy chiffre-kben írott levél, mely Zárkány úrnak van címezve… Leon barátom a hivatalban azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá, s akkor érkeznék számára sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a levelét, mely belül chiffre-ében volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkosírással van szerkesztve, amihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett parancsolva: „most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, ahova ő járni szokott ,de par le roi’, amíg csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet reggelig pihentetni, minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai idő most egy örökkévalóság.” Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos küldetésre vállalkozzam.
Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardier-nek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét, s gyanúja van Zárkány ellen, amidőn az a schwarzer Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (Mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az – asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. Csakhogy még nagyon korán jött.
Leont tehát csakugyan megtalálta.
Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.
Az egész társaság összegyűlt körüle a szalonban. Sokan voltak, akik még soha sem láttak olyan titkos írásjegyű levelet.
Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak íróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.
Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet, s elkezdte azt kibetűzni.
Egy kis idő múlva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.
– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!
– Az lesz szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.
Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárcájából mindazokat a jelmondatokat, amik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.
Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárcájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, akit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerűséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, amit két szív őriz.
Lívia!
Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.
Ő írta volna ezt?
E jelmondatot kísérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.
És akkor aztán, akik az arcára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, amint a levél szavait egyenkint kitalálta.
Elsápadt… Szemei merően bámultak az írott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…
Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Líviát, hogy menjen atyjához nőül… A herceg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.
Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.
És akkor, midőn Lívia azt mondja: „de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok tehozzád!”
Szemei egy percig nem látnak a könnytől.
S végül aztán ajkait összeharapja, arca fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.
Mindenki látja azt, aki ránéz.
Most azt olvassa, hogy Lívia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba!
Óh, ez a levél úgy összetörte a szívét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.
Mit neki most Párizs, minden szép asszonyaival, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?
– Nos uram! Mi történt a világban? – kérdé tőle a bűbájos tündér.
– Semmi sem, princessz. Magánügyem ez. Hazahínak.
– Nem mondtam? – súgá halkan a szép Circe. – S mit tesz ön?
– Hazamegyek.
– Ah!
– Még az éjjel.
– Ugyan? Még ez éjjel? – kérdé, s szép rózsaajkai amint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülük.
Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán éppen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsút a francia vendégtársaságtól.
Ekkor az az asszony odalépett hozzá, s oly arckifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, amit csak ők ketten értettek meg:
– Tehát ön lett a vaskakadu.
– Igen, madame.
Azzal bókot csinált, s elhagyta a termet.
Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.
– De csak nem mégy el anélkül, hogy elbúcsúznál a követségnél és a minisztériumnál.
– Úgy hiszem, hogy meg fogja tudni magát vigasztalni eltűnésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet éppen én hoztam el neked, és éppen most.
– Én pedig nagyon köszönöm azt neked – mondá Leon, s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán amint az őt megsajnálta (mert jószívű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arcát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, akit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem
Azzal sietett ki abból a házból. A vicomte egész a kocsijáig kísérte, s aztán ő is elsietett a maga fogatán.
És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni, mert Isten keze volt e percben a feje fölött, s ugyan jól tette, hogy egy percig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pillanatban, amelyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavian kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.
Így pedig igen kellemes praecisióval ment össze minden.
Mikor Nornenstein Octavian fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, útikabátban belépett Pompeia szalonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába, s csókot adott neki jobb és bal felül: mit Octavian fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy ki-ki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipája irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor éppen ma utazott el, amit a papa bizonyosan nem tud, de mármost itt kell maradnia, amíg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélünk egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomáciához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házaséletről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia méssalliance-t kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.
