A leányrablás
A leányrablás
Híresek voltak abban az időben a torjai vásárok. Maga Torja város is nevezetes egy hely: öt faluból alakult át egy várossá; egy egész mérföld a hossza; a Torja patak jobb oldalán való része Háromszékhez, a bal oldalán levő Csíkszékhez tartozik. A bal oldali részében a Mike család az úr, a jobb oldalon az Opourok. Ezt arról is meg lehet tudni, hogy a székesegyházak mind a bal oldalon vannak; van belőlük kisebb-nagyobb öt. – Hanem a hatodikat: egy hatalmas, szép, hegyes tornyú istenházát éppen most építteté a buzgó Mike Sára asszony a vár aljában; csak nemrégiben szentelte fel a kolozsvári püspök. A szent épület az akkoriban divatozó román építési mód szerint lett megteremtve: Olaszországból hozott pallérok faragták azt ki mindenféle kövekből, s a belseje is gyönyörűen volt felcikornyázva. Az oltáron Szent Miklós képe ékeskedett, körültámogatva kifaragott angyaloktól és prófétáktól. Erről az egyházról ezt a részt Szent-Miklós-Torjának is nevezték. Még rézdudát (orgonát) is hozatott belé Mike Sára asszony, aminek aztán egészen más a zengése, mint mikor a tuhudun áldozathoz dobbal, síppal, hegedűvel zenebonázzák az „igrecet”. Szép, nagy harangot is öntetett Mike Sára asszony, amit ezen a napon húztak meg először az Úr tiszteletére; elhangzott annak a szava még a szomszéd városba is.
Szent Mihály napján volt Torjának a vására, amikorra messze földről idesereglettek árusok és vásárosok. Lehetett itt olyankor látni mindenféle népet, oláhokat Havasalföldről, német lovagokat a Barcaságból, tatárokat, bolgárokat Etelközből és görögöket Rácországból. Híresek voltak akkoriban különösen a székely paripák; olyan hegyjáró lovakat messze földön nem lehetett találni. A székely ekevasak, kardok is kapósak voltak ez időben, s szekereiket két országra hordták; a székely „szövöttest” pedig úgy ismerték, hogy az soha el nem szakad; a székely irhabőr, mézeskenyér készítése titkát ki sem lehetett találni.
A sok külföldi gyülevész pogány és eretnek nép között könnyen elvegyülhettek a bálványosi tuhudunok is, akik feles számmal átjöttek a folyó másik oldaláról, s vásár lévén, minden ember azt árulta, amit akart, s annak adta, aki megvette.
Pedig hát sok olyan dolog ment vásárfiaszámba, amiért, ha az egyházfejedelmek megtudnák, bizony tűzre vettetnék az árut az árulóval együtt.
A tuhudun vallás eltörlésével még mindig megmaradt a sok garabonc. Ezeknek is csak élni kellett. Dolgozni pedig ezek nem tanultak, hát csak a régi mesterségüket folytatták. Eljártak a vásárokra, s árulták a népnek a hajdani bolondságokat, amikben senki se hisz már, de furcsaságukért mégis hozzájok nyúl: egyik garabonc bűbájos botokat árult, amik a csodatevő „jazad” fáról lettek levágva, a másik a „Zereziz isten” bálványkáit dicsérte okosnak, bolondnak, amik rézből vannak kalapálva, bajuszos emberfőt ábrázolnak, s bot végére felhúzhatók: nem isten már, csak vendégkísérő; a gelencsérek kirakták az edényeik mellé a kakasfejű „deli ördögöket”, miknek a hátuljába síp van dugva; ez sem ördög már, csak füttyfene, de azért „Kokós”-nak hívják, s minden háznál tartják; a sütőasszonyok sátora alatt válogatni lehetett az „örömkalácsban”; az is pogány maradvány még: sütemények, madarak, állatok alakjára gyúrva. Egy-egy régi elvadult pofájú tuhudun (valamikor táltos lehetett) most „ráró” madarakat árul, amik szent madarak voltak az ősmagyarok idejében, bujdosásaik alatt ezek vezették őket, s a vezérek sátorára leszálltak estenden; gyönyörű volt az alakjuk. Embert, paripát ha meg akartak dicsérni, azt mondták: olyan, mint a ráró madár! Aki egy ráró madarat megölt, olyan bírságot fizetett, mintha egy lófő székelyt ölt volna meg, most már ki is veszett az egész faj, vagy olyan helyeken lakik, ahol senki sem talál rá. Nagy árt is adtak azokért az előkelő urak.
Veszedelmesebbek voltak ezeknél a „bábák”, a hajdani napáldozat papnéi, akik alattomban mindenféle varázsló kenőcsöket, csodatevő bájitalokat árultak: „szerelemtaplóját” férjhez menni vágyó leányok számára, „holdfüvet”, amitől minden erős zár kinyílik: „csabaíre” virágot „bajsebek” begyógyítására; azután meg békakövet, ami gazdaggá tesz; „tilinkó” bábot gyermektelen asszonyok számára, „piritus”-t azoknak, akik éjszaka félnek a sötétben, varázsgyűrűt, ami győzhetetlenné tesz. Aztán a hajdani papnéknak leányaik is voltak: hajdan tündéreknek hítták azokat, most is viselik még a tündérneveket: Büvellő, Szemőke, Gillike, Illangó, de most már csak „cifra asszony” a nevük; később az „asszony” is elmarad, s lesz belőle „cifra” – „cefre” – „cufri”. De még ezek most is tudják a régi pogányvilág tündértudományát: tükörből jövendőt látni, madárszót megértetni, szívfájdalmat szép szóval és egyébbel meggyógyítani. Ahol az ő sátoruk van, ott telepesznek le az igricesek, a csimpolyások, tilinkósok, hegedűsök, s azoknak a hangicsálása odacsődíti a legénységet, ott járják a dali táncot, összeütögetve a kardjaikat, s kiabálva hozzá: „Vasat! Vasat!” A víg leányok kínálgatják őket méhseres kupával, lótejes tömlővel; de a legények vigyáznak magukra, mert aki előbb iszik az italból, mint a leánnyal megkóstoltatta volna, „utánafutó” lesz belőle.
És annyi pogányhitből maradt szerdek között ott árulták a szent képecskéket, olvasókat és írott imádságoskönyveket, amiknek a hátuljában naptár is volt, az új hónapnevekkel. Mivelhogy azoknak a régi elnevezéséről is el kellett már szokni. A „gólyahír-hó”, az „ökörnyál-hó” nem járja már, most Szent György havának, Boldogasszony havának hívják, s meg kell ismerkedni az új számjegyekkel is, mert különben nem ismeri meg az ember az évszámot a pénzen: azt pedig jó megérteni, mert a két királynak (nem hiába volt két feje) az az okos gondolatja támadt, hogy minden esztendőben becseréltette a régi pénzt újjal, s akkor egy dénárt lehúzott belőle; tehát ugyan vigyázni kellett a vásáron, hogy rá ne hagyja magára sózni az ember a tavalyi pénzt: s a székely inkább feleszeli, minthogy meg hagyja magát csalni. A tuhudunok azonban még most is hosszú rovásbotokra írják a maguk hunnus betűit, mikor valami nagyobb adás-vevést feljegyeznek, ami a gulyáknál, méneseknél előfordul. (Mert tudnunk kell, hogy a székely mindig írástudó volt, s legrégibb időktől fogva nem volt egy székely ház, aminek a pompás galambbúgos kapuja homlokát jelmondatok ne ékesítenék a gazdája nevével és az építése évszámával, néha még versek is.)
A vásárbírónak ott áll a sátora a marhavásártéren. Ez a billogos (bilochus), aki az igazságot akként osztja, hogy az eladott ökörnek, lónak a tomporára sütteti a tüzes vassal a vevő billogát, nem ám valami betűt, hanem mindenféle cikornyákat: szívet, napot, holdat, kereket, lóherelevelet, s ha pedig tetten kapott tolvajt hoznak elé, annak meg a pofájára sütteti a tüzes vassal a maga illetőségét: ha ökröt lopott, ökörfőt, ha lovat lopott, patkót; az „előbor-áldomásnak” azonban a kádár előtt kellett végbemenni.
Meg volt ugyan parancsolva, hogy amíg a szentmisének vége nincsen, addig „csittvásár” legyen; de hát ezt nem lehetett megtartani, ahol annyi volt a tuhudun hitű székely, s azoknak az eszelője maga az Opour gyerek, az Iszla; aki csak azért is meg akarta mutatni, hogy dacból is meg meri tenni, ami törvénytől tiltva van, s ott táncolta karikába állított cimborái közepett a „kalákás” táncot, timbora- és tilinkószó mellett, éppen az egyház előtti lonkán, úgy, hogy amint az egyházból kihangzott az ájtatszerű orgonaszó, éppen úgy behallatszott oda a táncugrató igrec, s ahány „Úr vagyon teveled” hangzott el odabenn, kétszer annyi „juhajla!” felelgetett meg rá idekívül.
Mert még akkor az egyházi szertartás egészen magyarul ment, csak a végén kiáltotta a pap, s utána a népség háromszor e szókat: „Kirie eleizon!” Az esperes maga tősgyökeres magyar volt, aki sohasem tanult se görögül, se diákul, s egyáltalában sokkal jobban értett hozzá, hogyan kell a „tollas bottal” a hitetlenek fejét megkommantani, mint a pásztorbottal a híveket összeterelni; hanem volt neki egy olasz eredetű papbojtárja, aki maga ferencrendi szerzetes lévén, tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet, s az imádságokat és az ószövetséget le is fordította, amiket azután a kegyes úrnő, Mike Sára, tizenkét íródiákkal folyvást íratott gyönge irhabőrre, s azokat szétosztatta a maga hívei között. Ennek szokás szerint diák neve volt: pater Rhadamanthus; de biz azt a székely csak „ragyabunkós”-nak nevezte, ami rá is illett, mert nagyon himlőhelyes volt az ábrázatja. Maga a szertartás sem volt valami nagyon cikornyás; a csengettyű nem volt még behozva; a nép nem borult térdre; állva hallgatta végig a misét, ami kezdődött a rézdudaszón, zsoltáréneklésen, mely után a szerzetes felment a szószékbe, ott egy nagy könyvből felolvasta a Szent Ferenc imáját, akkor megint énekeltek egy verset: arra meg az esperes ment fel a szószékbe, s tartott egy kegyes szónoklatot valamely ószövetségi mondás felett. Azután mind a két pap megmosta a kezét az oltár előtt; akkor a szentelt oltárterítőt feltakarták, az esperes elővett egy kenyeret meg egy ezüstkancsót tele borral, hozzá aranykelyhet, elmondta a népnek, hogy ez a megváltó Jézus teste és vére, s aztán széttördelve a kenyeret, sorba járt a hívek között, s mindenkinek adott a kenyérből egy falatot, a borból egy húzást, amit nádszálon keresztül szíttak. Végül megkeresztelt egypár újszülöttet, s ezzel megáldá és elbocsátó az egész gyülekezetet, elmondatván vele fennhangon előbb egy egész miatyánkot.
Mindezt a szertartást végignézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőcölöp mellé húzódva. Szabad volt ide a tuhudunoknak is bejönni, sőt kívánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.
Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá – ez bizony szép lakás az Isten számára, de a mi száldokfa köröndünk mégiscsak szebb, mert annak az égbolt a teteje, s élő forrás mellett van az oltárköve.
Az orgonaszó meg az ének nemigen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudunok kürt- és tilinkózenéjéhez, melyhez a szüzek énekelnek az áldozatnál.
Amit azután az olasz ferences barát olvasott fel a könyvből, az meg éppen megnyerte a tetszését. Ez Szent Ferencnek az imája, mely, mint az írás mondja, így hangzik:
„Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel a »nappal«, aki minekünk világít! Oh mily szép, óh, mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!”
– Nohát, mi is éppen ezt valljuk – dörmögé Szilamér.
„Légy áldva, óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi húgainkkal, a csillagokkal együtt, akik olyan szépek és fényesek.”
– Ezt is a számból vette ki ez a pap!
„Légy áldva, óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vízzel együtt, aki oly hasznos, jóízű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tűzzel együtt, akivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, óh uram, a mi asszonyanyánkkal, a földdel együtt, aki minket táplál és megtart.”
– Hiszen ez egészen az én hitem! – mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: „ha ez a keresztyén vallás, kapom: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, aztán szűnjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt.”
Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy „akik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s akik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni”.
De ez már sehogy sem ment a rabonbánfiú fejébe.
– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg énnekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, aki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; ahelyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hát az se legyen igaz, hogy amely ellenséget én vitézi csatában megölök, ez a másvilágon engem szolgálni fog; hanem megfordítva, a gonosz ellenség, aki hazámra tört, s kit én lesújtottam, ott a másvilágon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a Göncöl szekerén repüljek, aminek a kocsisa Konrád császár, akit Lehel vezér a kürtjével halálra sújtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.
De hiszen nem is ezért jött erre a szent helyre Opour Szilamér, hogy magát megtéríttesse; hanem azzal az istentelen gondolattal, hogy azt a leányt, akinek utána vesztette az eszét, erőszakkal elrabolja.
A keresztyének az egyházba nem viszik magukkal a fegyvereiket. Ezt jött kitanulni Szilamér erre a szent helyre. Az a gonosz Rapsonné adta neki ezt a kárhozatos tanácsot, s ő azt megfogadta. S nem térítették meg föltett szándékából sem a festett és faragott szentképek, sem az az eleven szentkép, akit egyre bámult.
Az istentiszteletnek vége is szakadt már; az esperes áldást adott a gyülekezetre, meghintve a szentelt vízszóróval, ami a tuhudunoknál is szokás volt; csakhogy az ő táltosuk tisztesfűpemetét használt hozzá; s arra aztán megindult a népség, ki a templomból, elöl a legapróbb gyermekek, azután az ifjú legények, mind hátrább az öregapók; akkor következett az esperes, a nagy ezüst pásztorbottal a kezében; annak a feje fölött négy izmos férfi emelte a bíbormennyezetet aranyos rudakon; a mennyezet körül pedig az egyház tornácában tizenkét alabárdos sorakozott, talpig páncélba öltözve. Nyomban ezek után jöttek az asszonyok és leányok, minden hajadon a saját anyja mellett; legelöl valamennyi előtt Mike Sára asszony, a szép Imolával. Keresztyén nők, mikor Isten előtt járnak, szemeiket földre szokták sütni, azért is nem vette észre egyikük sem Szilamér alakját, aki ott az ajtó mögé meghúzta magát.
Az ő fortélya körmön volt fonva: biztosan kellett annak sikerülni. Erőszakos és durva erkölcs volt az, de nem tehetett róla, hogy olyan nagyon szerette azt a leányt. Összebeszélt az öccsével, hogy mikor a leány a templomból kijön, akkor az anyja mellől elrabolják.
Szavuknak is álltak, mert amint a templomból kijövő ájtatos sokaság szétbontá a táncoló tuhudun csapatot, Iszla hirtelen odaugrott az asszonyok közé, s gyorsan, mint a prédáját elkapó hiúz, átnyalábolta Imolát, s odarántotta magához az anya mellől.
Ámde a leány nemhiába tette le az erő próbáját: olyat ütött az öklével megtámadója homlokára, hogy az minden csillagot meglátott egyszerre az égen, s azzal kiszakítva magát a kezei közül, visszafutott a templomba.
Iszla, az ökölcsapásból gyorsan felocsulva, dühösen ordított fel, s széttúrva maga elől az útját álló asszonysereget, rohant, mint a megnyilazott medve, a futó leány után; azonban futtában hirtelen megkapta egy erős kéz a hosszan utánalebegő befont üstökét, s annál fogva visszarántotta. Ez meg éppen halálos megbántás a tuhudunnál, ha az üstökét megragadják.
– Ereszd az üstököm, te boszorkány! – ordíta fel Iszla, nagy bosszúval fordulva hátra visszatartóztatójához, s kirántotta öve mellől hosszú medveölő kését. Mike Sára maga volt az, aki leánya rablóját üstökön ragadta; Iszla vad haraggal emelte föl a kését, s bizony leszúrja vele az asszonyt, ha egy pillanattal elejét nem veszi a rossz szándékának a jámbor esperes, ki a szent pásztorbottal olyat sújtott Iszlának a feje lágyára, hogy az még csak egyet lépett, s már a másik lépésnél odaát volt a másvilágon.
Iszlának a hívei, akik fegyverrel jövének, ádáz verekedést kezdtek; de Mike Sára páncélos lovasai feltartották őket mindaddig, amíg a torjai keresztyének hozzájutottak a templomajtóban lerakott fokosaikhoz; s akkor aztán nem volt más jelszó, mint az, hogy „csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!” A dulakodás végtére is a tuhudunok megfutamodásával végződött, akik még az agyonütött vezérüket is kénytelenek voltak cserbenhagyni. Mike Sára asszony úgy vezényelt ebben az ütközetben, akár egy hadnagy.
Csak azután jutott eszébe széttekinteni, hogy hát a leánya hová lett.
Mondták, akik látták, hogy a szentegyházba futott vissza. Odamentek, keresték: az egyház üres volt. Csak a lehullott pártáját találták meg a földön.
– Imola! Imola leányom! – kiáltozá az édesanyja, de a leány nem jött elő.
Hanem nagy sokára elővánszorgott az oltár mögül a harangozó, az elbeszélte, hogy mi történt.
Amint Imola bemenekült a szentegyházba, mely már akkor kitisztult a néptől, egyszerre csak eléje toppant egy délceg férfialak, ki eddig a pillér mögé lehetett rejtőzve. A harangozó megismerte: a bálványosi rabonbán legöregebb fia volt az, a Szilamér. Amint ezt az alakot megpillantá a leány, egyszerre, mintha nyíllal lőtték volna szíven, elhagyta minden ereje, két kezével a homlokához kapott, egyet fordult a sarkán, s hanyatt esett. De nem eshetett a földre, mert az ifjú felfogta a fél karjával, s azzal kirántva az oldaláról a kardját, rohant a leánnyal a sekrestyeajtó felé. A jámbor bicebóca harangozó ijedve bújt el előle az oltár mögé; mert, ha ott kapja, még kettőbe hasítja. Csak annyit látott a zugból, hogy a lovag a sekrestye ajtaján át kirohant drága terhével, odakünn vártak reá a csatlósai felnyergelt lovakkal; gyorsan nyeregbe vetette magát, a leányt az ölébe fektette, s azzal elvágtatott!
– Rohanjatok a rabló után! – ordítá Mike Sára asszony, elfeledve, hogy az itten Isten háza, ahol asszonyembert nem illet meg a beszéd. – Hozzatok lovat nekem is! Hol a kopjám? Hol a puzdrám? Hol a tegzem? Utána minden vitéz! Aki a fejét elhozza a martalócnak, annyi súlyt vető aranyat kap érte! Egyetlen leányom, Imola leányom nem hagyom pogányok kezében!
Nagy lett a zendülés. Az egész vásár nekizúdult Szilamért üldözni.
