A „Susogóban”
A „Susogóban”
Mikor Rapsonné megindult a maga várából Torjára, ahol a Mikéék ősi vára volt, egész serege kísérte az íjászoknak, csatlósoknak, kopjásoknak, kengyelfutók előtte, kukta, vászoncseléd szekérszámra a háta mögött: ő maga gyaloghintóban vitette magát, azt is kettőt vitt magával, s váltogatva hol az egyikbe, hol a másikba ült át. Nagyon őrizte az életét késő vénségében; féltette a vadaktól, a rablóktól, a nyíri morotva lidércnyomásától, a bögöly alakban száguldozó rossz szellemektől; kiváltképpen az olyan ételektől, amiket nem maga készített; ezért is hordta magával a kuktáit. Gyanakodott minden ételre, italra, hogy megrontják vele. Azért is hordta magával a kígyóját mindenüvé, hogy az itallal, amit eléje hoznak, előbb azt kínálja meg, ha belekóstol a kígyó, akkor méreg van benne, mert a kígyó a mérget nagyon szereti. Ismerték is már ezt a rigolyáját országszerte, s ahová betért, előre hozták eléje vederrel a meleg tejet: a kígyó azzal jóllakott, s aztán elpihent az asszonya keblén. Óh, de féltette ezt az utolsó pislogó kanócát az élete mécsének! Minden reggel, este százféle kenőccsel íralta be a tagjait, s misére menés előtt mindenféle babonás szertartást elvégzett, amit a régi tuhudun világból megszokott.
A kengyelfutói előre hirdették a jövetelét Torja várban; de annak az okát még senkinek sem volt szabad tudni. Azért jön előre a „susogó”, hogy ha aztán elmarad a „háztűznézés”, szégyen ne származzék belőle. Ürügy volt elég a látogatásra két olyan hatalmas úrasszony között, kik a Székelyország huszonhat vára közül hatnak parancsoltak. Kettő tündérvár belőle: Rapsonné vára és Torja. Mikor más is hallotta, akkor az átvonult kunokról beszéltek, meg azoknak a borzasztó kicsapongásairól; csak mikor egészen magukra maradtak, s leültek egymás mellé a kerevetre, vette elő a tarsolyából Rapsonné a Szilamér balitáját.
Amint Mike Sára megpillantotta a balitát, egyszerre kitalált magától mindent. Balitát csak a tuhudun nászolók küldöznek. Rapsonné aztán elkezdte azon, amin a susogó asszonyok szokták kezdeni, feldicsérte a vőlegényt, annak minden ivadékát, azután meg Mikéné családját: Imola leányát, amiből az következett, hogy ilyen egymáshoz illő pár nincsen a világon. Azután elmondta, hogy a legény mennyire szerelmes: már el is akarta magát ölni a pokol tornácában, milyen kár volna érte! Végre rátért a szükségesekre. Elmondta, mit ád az ifjú a menyasszonyának araajándékba, hány ruhát, kösöntyűt, csepeszt, boglárt, fótát, kisbundát, mentecsatot, gombot, kontyba való rezgőt, homlokra való galambot, aranykelyhet, paripát, sólymot, vadászkutyát: s azon felül száz lizimakusaranyat.
Mike Sára csendesen hallgatta végig a susogót, s azután egész szelíd, ártatlan orcával azt kérdezé.
– Valamit nem hallottam. Hát egy imádságoskönyvet nem ád ajándékba? Erre mifelénk az a szokás, hogy a vőlegény azt is ád a menyasszonyának.
Rapsonné elérté a lefőzést. Ez kemény dió volt az ő fogatlan szájának.
– Hiszen tudod, édes mézem, hogy a kérő legény tuhudun hiten van.
– Ugyan tudom. Éppen ez a nagy baj. Hogy házasítsunk össze egy galambot meg egy kígyót, mikor az egyik csak repülni tud, a másik csak kúszni.
– Hiszen ne törd te magadat azon! Csak ők egyszer egymáséi legyenek; majd meglátod, milyen szépen átédesgeti a szelíd asszony az erős ifjút a mi szent üdvözítő keresztyén vallásunkra. Megmondja ezt az a balita is. Nézz csak ide. Ez a sok szálkás gödröcske itten, a „nap”: ez a vőlegény vallása; de látod ugye itt a másik oldalon ezt a „keresztet”: ez a mi vallásunk; közepett az a „dombforma”, rajta ez a „zászlóforma”: ez az öreg Opournak a sírja. Amint a vén Kevend urat elviszi a guta, mindjárt áttér a keresztyén hitre Szilamér. Itt van ni, megmondja a balita.
– Hallod-e, édes néném, Rapsonné asszony, nem hiszek én a balitának; hanem csak a magam édes eszemnek. Én tuhudun vallású kérőnek nem adom a lányom; ha mindjárt a Nap isten keresztfia volna is, s valamennyi csillag Szent Lőrinc napján lehull az égről, mind idehozná is nászajándékul.
– De hiszen azért nem kell a te leányodnak tuhudun vallásra áttérni. Ő maradhat igazhitű keresztyénnek.
– Nem maradhat. Ismerem én jól a tuhudunok szokásait. Már micsoda rend az ottan, hogy ha a legnagyobb fiú megházasodik, hát akkor a felesége a férjének az öccsét „kisebbik uramnak” híja? Szilamérnak pedig két öccse van. Én a leányomat egyszerre három embernek férjhez nem adom. Bűn, förtelem az ilyen élet ezen a világon, a másvilágon pedig lélekkárhozat. Én a leányomnak se a földi boldogságát, se a lelki üdvösségét el nem adom senki gazdagságáért, senki szépségeért.
Rapsonné asszony mind e beszéd alatt a kígyója fejét csókolgatta, az meg az ő arcát nyalogatta, kéthegyű nyelvével, ki-kibújva a palástja alul. Azután ravasz mosolygással felelt meg az ellenkezésre.
– Ej, ej, édes öcsémasszony; de szigorún ítélsz a más házbeliek szokásai felett. Hiszen valahány ház, annyi szokás. Én bizony nem tartom olyan rút erkölcsnek, hogy a tuhudunoknál, ha van egy férjnek édes testvére, azt a felesége „kisebbik uramnak” hívja. Ellenkezőleg, ez a legédesdedebb állapot. Ha mikor az édes ura elmegy háborúba, hosszan odamarad, azalatt van, aki az asszonyt igaz szíve szerint vigasztalja, ápolgatja, ha a férje el talál esni, nem marad özvegyen, gyermekei nem maradnak árván; a kisebbik ura ott van mindjárt mellette. Én azt nem találom olyan rettentőnek, sőt inkább nyugasztalónak, hogy a testvérek ilyen szép szeretetben élnek egymás között, ellenkezőleg a keresztyén testvérek szokásaival, akik mindig osztozkodnak: minden darab földet annyifelé hasogatnak, ahányan vannak; külön udvart, életet* tartanak: míg az ősvallásúak szépen megmaradnak együtt, s közösen bírnak házat, földet, asszonyt.
Háztáj a székelyeknél.
– No te tarthatod ezt, édes Rapsonné néném, igen szép szokásnak. Fiatal korodban magad is azt követted; egyszer a Firéne leánytestvéreddel volt egy férjetek, máskor meg magadnak volt kettő. Hanem ez régen volt: most már más a világ.
A kígyó sziszegett, mert Rapsonné keze meg találta szorítani a nyakát. Gorombaság volt biz az, amiket Mike Sára mondott neki, hogy fiatal korában milyen nagy világleánya volt. Hanem hát még az ilyen sértegetést megbocsátják egymásnak az asszonyok. Asszonytól fölveszi az asszony, ha a régi szerelmeskedését hányja a szemére, azt mondja: irigység beszél belőle. Folytatta a susogót.
– Hát biz a te leányod sem lesz jobb a Deákné vásznánál, az is majd elvágja, ameddig megsült: ne féltsd te őtet. Öreg vagyok már no, magam megvallom – az özönvizet is megértem; de még e világi életemben olyan asszonnyal össze nem kerültem, aki azon panaszkodott volna, hogy neki sok van a jóból.
Ezért meg már aztán Mike Sára jött ki a sodrából.
– De biz az én lyányom nem azért megy férjhez, hogy ha neki gyermeke születik majd, hát akkor azt ne a szent hitű esperesünk keresztelje meg a Szentháromság nevében; hanem a billogos füstölje fel az áldozattűzön, a Tűzisten nevében, s aztán a késével összesütögesse, elcsúfítsa az ártatlannak a pofácskáját. De ebből nem kap a tűzbálvány!
Ejh no! Hiszen hátha nem fia születik mindjárt, hanem leánykája – suttogá Rapsonné, vigyorgó orcával. – Annak nem csúfítja el a tüzes késsel az orcáját a billogos.
– A leánynak meg a jobbik mellét égetik meg a tüzes vassal, hogy mint a pogány őrpaták, meg tudják vonni az íjat.
– Az nem igaz! – kiálta fel Rapsonné.
– De bizony igaz. Tenálad is elégették, azért is nem volt egészen szép termeted ifjú korodban.
– Micsoda? Az én termetem nem volt szép! – kiálta fel rikácsolva Rapsonné. (Ez már olyan sértés, amit meg nem bocsátanak.) – Most is szebb, mint a tied, te boglyakemence! Te húsbálvány! Te hájfejű! Te birkaszemű! Te tülökorrú! Te harcsaszájú! Te bodzáslábú! Ma is elmegyek veled szépségversenybe az aranyalmáért! Nem maradtam én soha özvegyen, ahogy te maradtál a faképnél! Teneked csak egy becsületed van; de énnekem van ezer! Tündér voltam! Uralkodtam hét tengeren, hét világon. Istent, ördögöt a magam részére vontam. Egeket vert a szép hírem! Nem voltam ilyen szutykos, piszkos, céda, rongyos, golyvás, csámpás, rücskös, pufók, pirók madárváz, miként te, a leányoddal együtt; phi! Ti kikopott alirumnák!
Folyt volna ez az ékesszólás Rapsonné szájából akár naplementig, mert ha egyszer az ő darálómalma megindult, meg nem állította azon a szélkelepet semmi világi hatalom; Mike Sára asszony abban nem bírt vele. De nem is mérkőzött vele: csak azt cselekedte, hogy a kandallóból egy vaslapátnyi parazsat kimerítve, azt telehinté tömjénnel és fenyőmaggal, s kifüstölé vele a szobát.
Ez meg már megint olyan szörnyű nagy jelvényes megbántás, hogy ennek a megtorlására már nem is szitkot, de csak sikongató felkiáltásokat szórt vissza a tündérbanya; – a kígyó is kidugta a fejét a gallérjából: úgy tetszett, mintha az is segítene sikongatni. A füst aztán csakugyan kiűzte a szobából.
Ment nagy dérdurral az udvarra, a cselédjeit felsikongatva, hogy hozzák rögtön a gyaloghintaját; menjenek ebből a cudar fészekből. Ott aztán megint jutott valami csúfság az eszébe, amit még nem mondott el Mike Sárának. Visszafutott vele a tornácba, hogy még azt is a szeme közé vágja. Hanem amint Mike Sára meglátta, hogy visszajön, hirtelen kapott egy söprűt, azt keresztültette az ajtóban. – Ekkor aztán Rapsonné odakinn az udvaron, az egész cselédhad hallatára, kezdte el a szitkolódást. – Mike Sára erre sem felelt neki szóval; hanem azt tette, hogy meghintett egy szelet kenyeret hamuval, s azt odadobta Rapsonné lábához.
Ezen aztán a vén tündér olyan dühbe jött, hogy elvesztette a hangját, csak úgy rángatózott, hogy a cselédjeinek erővel kellett őt betenni a zsöllyeszékébe, s nagy gyorsan elloholni vele.
No, ez kegyetlen bosszút fog forralni.
Három ilyen rettentő megbántás! – Tömjénnel füstölni, seprűt ajtóba tenni, hamus kenyeret odadobni.
Tömjénnel ördögöt szoktak űzni, söprűvel boszorkányt, hamus kenyérrel veszett kutyát!
Ki tudna ilyent valaha megbocsátani!
Rapsonné hazatértében fogadást tett, hogy még száz esztendeig fog élni, hogy a Mike családnak minden ivadékát megronthassa.
Minő tanácsokat fog ez adni majd Szilamérnak, ha az oda-megy hozzá, megtudni tőle, hogy mi kimenetele lett a susogónak?
Az lesz a méregsusogó!
