A „torló”
A „torló”
Torja várától abban az időben csaknem egyenesen vezetett az út Bálványosvárhoz, nem kerülte meg a hegyet lenn a völgyben, mint most. Óriások rakta utak voltak ezek hajdanában, egyenes irányba szédítő hegygerinceken végig futók; most már benőtte őket az erdő, mióta a várak romban hevernek. Ez a két várat összekötő magas út ketté volt szakítva egy négy ölnyi széles, szédítő mély szirthasadék által; ezt a hasadékot pedig összefoglalta egy föléje épített torony, melynek két kapuja volt, az egyik Bálványos, a másik Torja felé nyíló; a torony falai négy ölnyi magasak, a székely építési mód szerint középen öblösek, mint a kancsó, úgyhogy hágcsóval nem lehetett megvíni. Ez a torony közös birtok, s egyenlő számú helyőrséget tart benne a Mike és az Opour család, úgy, hogy a két várból egymáshoz átjárni csak kölcsönös engedelemmel lehet.
Szilamér és kísérői ezen az úton vágtattak előre. Kevesen voltak: a nagyobb rész Iszla körül lézengett, s azokat a torjaiak szétugrasztották. Ha ezt a maroknyi csapatot megszoríthatják az átjáró toronynál, egy sem látja meg a mai naplementét.
– Adjatok vészjelt a Bara mezejére – parancsolá Mike Sára asszony, mialatt mellvédjét felcsatolták, s a paripáját felnyergelték.
Az a Bara mezeje pedig egy magas sziklaszál, amelyen egy kis őrtorony áll. Erről a toronyról Torja várára is látni, Bálványosra is. Ha a két vár közül valamelyiknek az ormán meggyújtják a lármafát, a Bara mezején továbbadja a toronyőr a jelt az átjáró toronynak, s akkor az ottlevők bezárják a kapukat.
Csakhogy ezzel elkéstek már. A bálványosiak jó eleve gondoskodtak róla, hogy Opour Kevend közepső fia, Zsombor vezetése alatt lopva megrohanják a torjai őrséget az átjáró toronyban és lefegyverezzék, úgyhogy Szilamér bizton átnyargalhatott a zsákmányával a nyitott várkapun, ellenben az utána rugtató Mike Sára asszony előtt lecsapódott a vaskapu, s éppen akkor dobták le a torony párkányáról oda a lába elé a tört nyelű zászlóját; a bálványosiak foglalták el egészen az átjáró tornyot.
Mike Sára asszony nem sokat vesztegette a szót: csupa férfilélek lakott benne, előbb tenni szeretett, azután beszélni. Visszavitte a lovagjait Torja várába, s azután jelt adatott a Fergettyűvárból a Körültáj-gyűlésre.
Harmadnapra mindnyájan megjelentek a maksai dombon a rabonbánok a felhívásra, amire csak rendkívüli esetek adtak jogot az egyes családnagyoknak.
Hanem Opourék hiányoztak ezúttal. Azok el voltak zárva a torjaiak megszálló hadától: más oldalon kijöhettek gyalog, de lovon nem.
Mike Sára sietett előadni a dolgát.
– Háborúság történt a székely nemzetben. Az én leányomat, Imolát, múlt úrnapján, istentisztelet után, a szentegyházból kijövet elragadta Opour Szilamér erőszakkal az oldalam mellől, s magával vitte Bálványos várába.
Rapsonné csak úgy nevetett magában, s a gallérja mögül kikandikáló kígyójához motyogott suttogó szavakat. Az ő munkája volt ez.
– Meg van gyalázva családom, meg van sértve a törvény. Megtorlást kívánok.
A főkirálybíró szólt.
– Erős az igazságod. A törvény szabadságot ád neked a megtorlásra. Válassz magadnak „torló”-t.
– Már választottam.
– Ki légyen az?
– A fiam: Mike Andorás.
Csendes zúgás támadt a Körültáj tanácsában erre a névre.
– Igaz – szólt a székelyek grófja, az öreg –, hogy teneked „volt” egy fiad, hanem az el van temetve. Az ő temetése után lett a leányod felvéve „fiúleánynak”.
E szókra Mike Sárának elkezdtek tűzlángban égni a szemei, nagy lélekerejébe került visszatartani a könnyeit.
– Igaz – szólt –, hogy a fiam, egyetlen fiam, Andorás fiam, el van temetve. Törvény által eltemetve. Annak is az Opourok az okai. Mert mikor az ojtozi szorosút védelmére ki volt rendelve csapatostól, az Opourok a hátába engedték kerülni a tatárokat, áruló módon cserbenhagyva őt és tudósítás nélkül. Ekkor a fiam, nehogy körülfogják, visszahúzta a csapatját, azt hitte, hogy bölcs dolgot cselekszik, amidőn az ellenség jöttéről tudósítást hoz. Ezért gyávasággal lett vádolva; gyávaság bűneért el lett ítélve egész csapatjával együtt a Fergettyűvár forgatására: ami rosszabb a temetőnél. Ugye, hogy egy szóval sem védelmeztem őt. Ugye, hogy egy könnyet sem ejtettem érte! Hibázott, bűnös volt, meg kellett lakolnia. Mikor a nyíltörésre került a dolog, én is eltörtem fölötte a nyilamat. Nem tudtam, hogy anyja vagyok, csak azt, hogy bírája vagyok.
Úgy van! – szólt az ősz gróf. – El lett ítélve a Fergettyűvárba záratásra – egyik háborútól a másik háborúig. Ez a bölcs ítélet, mert így a Fergettyűvárba bezártnak van legnagyobb oka a vigyázásra, hogy megjelentse, mikor tör be az ellenség; mert ez az ő kiszabadulásának az ideje.
Rapsonné csípősen károgott közbe.
Ezért akart hát bennünket Mike Sára asszonyom a kunokkal összeverekedtetni olyan igen nagyon; hogy akkor a fia mindjárt kiszabadult volna.
Mike Sára rá sem ügyelt.
– A kiszabadulásának az ideje tehát eljött, mert a háború itt van, itt van az ellenség!
– Micsoda háború? Melyféle ellenség? – kérdé a székelyek grófja.
– Hát nem az-e a leggonoszabb háború, amely megtámadja a székely nők tiszta, szeplőtlen erkölcsét? Van-e nekünk erősebb várunk, mint a törvény? Jöhet-e rosszabb ellenség a Székelyföldre, mint aki lerontja ezt a mi bástyánkat; aki pogány, szentségtörő kézzel elragadja a szentegyházból, az oltár elől a keresztyén hajadont? Itt van az ellenség! S én a háborút megkezdtem vele. Egy fiának a holttestén már keresztülléptem. Ha torlót nem ád a tanács számomra, harcolok minden hadammal Bálványosvárellen, s viszem rájuk a faltörő tornyaimat! Ez szóm és mondásom. Hányjátok, vessétek meg, amit mondtam. Addig eltávozom.
E szókkal Mike Sára asszony elhagyta a Körültájt.
A hátramaradt családnagyok aztán nagy tanakodásnak eredtek, aminek az lett az elhatározása, hogy adassék hát meg Mike Sárának az a torló, akit ő választott magának, az Andorás fia, aki ül a Fegettyűvárban.
Okát is adták ez elhatározásuknak egész bölcsességgel. Mivelhogy a székely törvények szerint a leányrablás főbenjáró bűn, s ha azt egy hatalmas várúr követte el, tartozik a székelyeknek minden nemzetsége fegyvert fogni és a leányrablót a várából kiforgatni; tehát az eset megvan, a háború jelen van, s ezzel a Mike Andorás ítéletének határideje letelt, és így Mike Sára választhatja őt torlójának. Ha pedig ilyen torló támad, aki az egész nemzet helyett maga vívja meg a leányrabló várát, akkor a háború elmarad, s nem kell mind a huszonkét nemzetségnek egy ellen fegyverbe öltözni. Ez olyan gömbölyű okoskodás, mint a farkát harapó kígyó.
De még azonkívül az is tekintetbe vétetett, hogy Mike Sára asszony íme most már a leányát is elveszté, aki családjának fiúleányává lett téve, azért helyeslendő, hogy a fia visszaadassék neki: legigazságosabb is, ha a bátyja áll elő torlónak a húgán ejtett gyalázatért.
Mike Sára csak azt várta, hogy az ítéletet kimondják, azonnal futtatott hírmondót az „Ordítóvárba”, ahonnan az őr hosszú kiáltócsövön átrivallt a Fergettyűvárba: „állj!”
Erre a sarkon forgó vár megpihent. Minden hónapban egyszer meg szokták így állítani, amikor aztán élelmet szállítottak fel a bezártak számára: búzát, zsiradékot, sajtot és ecetet. Azután meg tüzelőszert, szurkot és földigyantát. Ennek pedig az volt a módja, hogy a Fergettyűvár egyik ablakából egy hosszú gerenda nyúlt ki, azon a kívül levők keresztüllőttek nyíllal egy hosszú zsineget, a zsineggel áthúztak rajta egy vastag kötelet, s a kötélen felhúzták a széles, öblös fonott kast, ami az élelmiszerekkel volt megtöltve. Azt azután odafenn kiürítették, s megint leeresztették.
Ezen az úton bizony a torony lakói maguk is kiszökhettek volna a Fergettyűvárból; kötelet fonhattak volna az öltönyeikből, csakhogy az ilyen szökevény fejére halál volt kimondva és becstelenség: ami mindegy. Becsület nélkül nincs élet.
Pedig az is keserves élet volt odabenn. A mozgó fatorony belsejében volt egy taposómalom, aminek a bodonjában huszonöt ember járta az örök lépcsőket, három óránként felváltva egymást. Százan voltak az elítéltek. Ennek a bodonnak a korongja hajtotta körül fogaskeréknél fogva az egész fatornyot, s furfangos mesterséggel vizet is emelt fel a száz ölnyi mélységű kútból, s még egy malomkereket is tartott mozgásban, ami a búzát megőrölte, a kölest meghántotta.
Tizenkét ablaka volt a tető alatt a fatoronynak, amiket egy fatornácon lehetett körüljárni. Ezeket az ablakokat ószékely betűkkel, amik keresztvonásokból álltak, úgy lehetett éjjel-nappal ellátni, hogy azok egy egész szót kiadtak; ez volt a legnehezebb munka, ott ülni napestig és nézni a távolba, és hallgatni a külvilág nagy csendességét, amit csak néha ver föl egy kürtszó, s lesni a kiáltó szót a messzeségből.
Ezt a munkát teljesíté Mike Andorás már három télen, három nyáron át: onnan nézte a lesablakból a körben forgó nagy világot, úgyhogy mikor megállt a torony, úgy tetszett neki, mintha most meg visszafelé forogna a tájék. De jobban, mint a rabság és böjt, fájt a lelkének a becsületvesztés, hogy őt gyávának mondták ki, ami nem igaz! „Uram Isten, adj háborút! Nagy, kemény, véres háborút!” – ez volt a mindennapi imádsága. Csoda, hogy meg nem háborodott a szenvedésben.
A föld alatti munka nem volt rosszabb ennél. Egy része az elítélteknek odalenn dolgozott a szirt mélyében: hasznos munkát végeztek; az alattuk levő bércben egész vastag rétege van annak a drágakőnek, ami már a kőkorszakban is drágakő volt: köszörűkőnek hívják. Ott csinálták a kaszaköveket, a fenőköveket. A visszabocsátott kas ezekkel volt tele. Az elítéltek meg is fizettek a maguk élelmeért.
Azokat az üregeket pedig, amiket így kivájtak, a közjóért, átalakították pinceszobácskákká, raktárakká, egy hosszú folyosót elneveztek „birgej”-nek, ami a székelyeknél sziklába vágott temetőt jelent. Mikor a bezárt foglyok közül valamelyik meghalt, azt befalazták egy ilyen sziklaodúba. A folyosó egyre hosszabbodott, a záró sírkövek egyre szaporodtak.
Három éve múlt már, hogy Mike Andorást, száz társával együtt, e szomorú helyre bezárták, s azóta más emberhang nem jött hozzájok a külső világból, mint amit az Ordítóvár kiáltó tülke hozott.
Andorás ez idő alatt a sziklában egy kápolnát vágatott ki: egészen olyan mintára, aminőre az édesanyja a torjai egyházat építteté, abban oltár is volt, magas kőkereszttel, és szószék: akkora terem volt, hogy mind elfértek benne. Ő maga volt benne a pap; olvasta a szentírást a maga gyülekezetének, s sátoros ünnepeken úrvacsoráját is osztott, bor helyett ecettel. Azt kaptak a sziklarepesztéshez.
Az őszi ökörnyál szállingózott már a légben; vége felé közeledett ez az esztendő is; daru, vadlúd búcsút kiabált, a keleti ég felé húzódva hosszú sorban; a kunok is elvonultak; mégsem lett háború, nem lett szabadulás. – Ekkor hangzott az „állj” kiáltás, szokatlan időben. A Fergettyűvár megállt.
Mindig éjjel szoktak ellátogatni hozzá titoktartásból, most is éjjel jöttek.
Mikor a fedett kast felvontatták a kivilágított ablakig, ahol Andorás maga nyitotta fel annak a tetejét, nem a megszokott életes zsákokat találta abban, hanem egy élő alakot, akinek a láttára elsivalkodta magát. Az édesanyja volt ott.
– Szabad vagy! Szabad vagy! – kiáltá az anya, édes kedves fiát keblére ölelve, az meg nem tudott egyebet mondani, mint „anyám, édesanyám!” – Vége van a rabságodnak! Velem jössz! Szabad vagy. Itt van a paripád, újra felülhetsz rá. – Hát a becsületem! – Azt is visszavívod!
E szavakra Andorás kiszakítá magát anyja karjai közül, s egy pörölyt ragadva kezébe, azzal hétszer ráütött a torony ércfödelére: mint egy óriási harang, úgy zúgott bele az érctető.
Sokszor hallotta Mike Sára e kondulások hangját a Fergettyűvár felől, s nem tudta kitalálni az okát.
– A szentegyházba hívtam társaimat – mondá Andorás, anyjához visszatérve. – Kész-e már a te egyházad odafenn? Lásd, az enyém már elkészült idelent. Istent imádni itt is lehet. Ne jöjjön addig más szó ajkainkra, míg hálát nem adtunk, fogadást nem tettünk.
Azzal anyját vezetve kezén, leszállt a toronyból a föld alatti folyosóba, onnan az imabarlangba, ahol már valamennyi társa összegyűlve várta. Szurokfáklyák égtek az oltáron.
Andorás felállt a kő szószékre. Abból állt a papi tudománya, hogy elmondta a hívek előtt az Úr imáját, az üdvözletet és a hiszekegyet. Azok csendesen utána mondták. Azután szólt hozzájuk egyszerű, keresetlen szavakban.
– „Híveim! Az Úr elküldte hozzánk legjobbik angyalát, az én édes szülőmet, hogy hozza el számunkra legnagyobb áldását, a szabadságot. Íme kiáltsátok: Hozsánna, hozsánna! Dicsőség a magasságban lakó egy igaz Istennek.”
Zengett bele a sziklák egyetemessége! Azután folytatá Andorás.
– Ámde jól tudjátok, hogy ítéletünk egyik háborútól a másikig tartott. Ha megszabadulunk, ellenségbe botlunk. Szabadságunk ára az, hogy visszavívjuk a porba ejtett zászlót, a becsületünket. Azért, mielőtt e rettentő helyet elhagynók, tegyünk erős fogadást, erre a szent oltárra, erre a keresztre, amit kezeink faragtak, könnyeink áztattak: hogy nem kérdezzük, ki az ellenség. Bátran rajtaütünk! Nem kérdjük, leszünk-e többen! Segít-e valaki? Magunk megállunk ott végső leheletig. – Úgy jöhet, hogy tengersokaságú tatárhadra megyünk, úgy jöhet, hogy ormótlan óriásokkal kell megverekednünk, hogy a mesebeli „fanyövők”, „vasgyúrók”, „kőmorzsolók” állnak az utunkba; bátran nekivágunk; lehet, hogy a királyok elküldenek bennünket távol óperenciákra, Krisztus szent sírjához, kutyafejű vad pogány nép között vérünket ontani: oda is elmegyünk! Fogadjuk Istenre! A Szentháromságra! A szent feszületre!
Harsogott a kiáltás „Ámen! Ámen!” S valamennyi férfi kivonván a kardját, odafektette azt az oltár kövére.
– Most tehát, mondd meg anyám, ki az az ellenség, aki ellen harcolnunk kell, amiért szabadságunkat visszakapjuk? Szerecsen vagy tatár, ördög vagy óriás?
– Nem szerecsen, nem tatár, sem ördög, sem óriás, hanem a tuhudunok rabonbánja, Opour a fiaival, aki ellen harcra küldettek.
Erre támadt még csak istenigazában való nagy rivallás.
– Az Opourok ellen! Akik cserbenhagytak! Akik miatt három esztendeig szenvedtük ezt a keserű fogságot! Senkinek a vérét úgy kard nem szomjazza, mint a miénk az övékét. Fújjátok meg a jerikói kürtöket Bálványosvár alatt! Parancsolta a nagy tanács, hogy egy ki legyen törölve a huszonhárom családból? Ámen! Ámen! Ki fogjuk irtani, mint Benjámin törzsét kiirtották! – Mi volt a halálos vétkük?
– Elraboltak egy keresztyén hajadont az oltár mellől, az anyja mellől, s erőszakkal vitték Bálványos várába! – felelt rá Mike Sára.
– Kinek a leánya volt? – kérdené Andorás, aki anyja arcán baljóslatot látott.
– Az én leányom volt, a te Imola húgod.
Erre a szóra vad kacagással ugrott le a szószékről Andorás s olyan bőszült dühvel rohant az oltárnak, hogy azt kelle vélni, még tán feltaszítja: az anyja kezének kelle őt visszatartóztatni, hogy kardjával meg ne sújtsa a feszületet.
– Fiam! Az Istenre! Tiszteld a keresztet! – kiálta Mike Sára, fiát térdre nyomva gyöngéd erőszakkal.
– Hát nem tisztelem-e? Nem két kezemmel faragtam-e ki magam sziklakőből? Imádkoztam-e előtte egyébért valaha, mint hogy őrizze meg drága jó anyámat, gyönge kis húgámat! – És így hallgatott meg!
Az anya csillapító fia vad haragját szelíd, okos szókkal: Ne pörölj Istennel, édes jó gyermekem. Jusson eszedbe a kereszt előtt az, aki rajta kiszenvedett: ki még akkor is, mikor halálra kínozták, ellenségeiért imádkozott.
– Lett volna csak egy testvérhúga, akit meggyaláztak; a pokolra sújtotta volna őket!
Mike Sára befogta a fiának a száját, hogy ne jöhessen ki több ilyen istenkáromlás rajta.
Andorás reszketett minden ízében, a láznál, a mirigynél is rosszabb dühtől. Csak az anyja ruhájának a szegélyét csókolgatá, mintha azt hinné, hogy annak az érintése meggyógyítja a lelkét ölő kínt.
– Jól van: szent leszek; – keresztyén leszek. Zsákba öltözöm, hamuba fekszem, úgy vezeklek. – Elzarándoklok a Szentföldre. Bélpoklosokat fogok ápolni. – De amíg húgom meggyalázóját szemben nem találtam, rosszabb leszek minden pogánynál!
*
A Fergettyűvár e naptól kezdve nem forgott többet; és aztán sohasem is forgott hírt adni közelgő ellenségről.
