Az elrejtőzött
Az elrejtőzött
Bálványos várának két része volt: egy külvár, ami tág körben foglalta körül a házakat, amikben a tuhudunok maradékai laktak. Ez a külső vár az utolsó pogány vezér, Gyula támadása után épült; amikor a magyar király az őshit mellett fellázadt székelyeket behódította, a tuhudun hadnagyokat váraikból kizavarta, akkor mindazok, akik fel nem vették a keresztséget, ide menekültek Bálványos várába, aminek megvívását nem tanácsolta a vajda a királynak. Ellenben a bálványosiaknak is szép hegedűszóban tudtul lett adva, hogy amit a váron belül cselekesznek, azért őket ugyan senki nem háborgatja; de a váron kívül mindentől őrizkedjenek, ami a keresztyéneket megháborítaná. Ekkor építették a külső várat, amiben valamennyi tuhudun menekült háza bőven elfért, valamint a tűzáldozat halma. A menekült előkelők idejöttek kincseikkel, marháikkal. Ezt a külső várat, a hegy meredeksége miatt, éppen csak a kapunak vezető útról lehetett megtámadni, ami előtt egy mély akna volt ásva, ami meg volt tömve kénkővel, ezen aztán vasrácshíd vezetett keresztül, úgyhogy ha az ostromló ellenség a hidat elfoglalja, a meggyújtott kénkőnek a füstje úgy elbánik vele, mint a méhrajjal, akit kifüstölnek.
De még más titkos erővel is fel volt e kapu őrtornya ruházva. Mikor ezt építék, egymás után háromszor összedőlt a fal. Akadnak rosszlelkű emberek, akik azt állítják, hogy a torjai keresztyének ásták alá éjszaka a falakat; olyan ostoba beszéd is hallatszik, hogy a kőművesmester rosszul rakta le az alapköveket; de aki igazlelkű ember, az bizonnyal tudni fogja, hogy ez az ördögök ravaszsága volt, akik minden építkezésnél addig incselkednek, amíg az áldozatjukat meg nem kapják. Miért is a kőműves elvégre azt tette, hogy a saját feleségét falaztatta be a torony kőfalába, s attól fogva megállt a torony, mint a „Csata tornya”. Most is mutogatják azt a hosszú, magas márványkövet, mely azt a fülkét jelöli a falban, ahová az áldozatul hozott menyecske be lett falazva. S ennélfogva ez a tornyos kapu nemcsak hogy az ördögöknek ellenállott, de minden emberi ellenségre nézve is bevehetetlenné lett téve.
Annál nagyobb vala a bálványosváriaknak a megrettenésük, amikor ezt a kívül-belül erős tornyot egy nekiveselkedéssel elfoglalták a keresztyén atyafiak. A lehetetlenséggel volt az határos. Sokan azt állítják, hogy azért ment ez olyan könnyen, mivelhogy a székely a saját nemzetsége ellenében nem tud olyan jól verekedni, mint ha idegen nemzetbelivel akaszkodik össze; – akik közelebb találtak, azt mondták, hogy az előrohanó bélpoklosokat halott vitézeknek nézték, ez a varázs rontotta meg karjaik erejét; a legigazságosabbak pedig tudták azt jól, hogy az új tűz ki nem gyulladása okozta az egész veszedelmet. Elég az, hogy megtörtént, s most már a tuhudunok egész népe fel volt szorítva a belső várba, egy szikra tűz nélkül, étel, ital, szüleség nélkül, amit mind elfoglaltak a keresztyének a hirtelen kezű ostrom alkalmával.
De ahol a legnagyobb a kétségbeesés, ott van legközelebb a vigasztalás is. Még mielőtt a nap fáklyái jönnének, íme megérkeztek száguldozva a Szilamér fáklyavivői. – Soha még a hajnal sugárfényét sem üdvözlé ember annál nagyobb riadallal, mint a bálványosváriak az első két hírmondót, akik az égből esett tűzzel megérkezének Tiburc vára felől. Erről az egy oldalról volt még csupán hozzájárulható a büszke Bálványosvár. Innen lehetett a megszállottak számára lábasjószágot felhajtani, innen a szent kútfejéhez sziklába vágott hosszú lépcsősoron alászállni.
Amint Szilamér maga is megérkezett, újra megszállta a lélek a tuhudunok szívét; a csüggedést felváltá a harci indulat, szörnyű riadallal fogadták őt már a kapuban, s lováról egyenesen pajzsukra emelték, úgy vitték magukkal be a várudvarra.
Az ifjú vezér aztán egyszerre tudott rendet csinálni a hadinép közt, maga körül gyűjté a hadnagyokat, kinek-kinek kiosztá a maga hivatalát, parancsokat adott, a védelemre való szereket felhordatta, s a maguk helyeire cipelteté, a kovácsokat sürgölte hajítódárdák, nyilak nádalására, üstökben szurkot forraltatott, malomkerekeket ácsoltatott össze, mik az ostromlókat eltaposni szánvák, gyerekhadat, ifjú leányokat lekergetett a pinceboltokba, hogy ne lábatlankodjanak ott. A külső várat elfoglalva tartó keresztyének nagy hamar megtudták, hogy a belső várban nagy változás történt, a bástyafokon kigyulladó örömtüzekről; az okát is megértette velük a torony lonkájára felhágó kádár, aki hármas kürtszó után ezt az üzenetet rivallá le a magasból:
– Halljad meg szavamat, te Mike Andorás. Az én ifjú uram: bálványosi tuhudunok vezére, Opour Szilamér híva hív tégedet, hogy holnap hajnalban, napfeljövetelnél jelenj meg a két hárs között vele szemben, hozd el magaddal minden fegyveredet, s harcolj meg vele akár magad egyedül vitézi párbajban, akár egész hadinépeddel az ő népe ellen. Addig pedig vigasztald anyádat s mondd, hogy imádkozzék: mert „egy” fia holnap bizonnyal halott lesz!
Mike Andorás azt felelte rá a maga kádárjával:
– Ott leszek!
Imola nem is csodálkozott rajta, hogy Szilamér csak a harci készületekre gondol, s ravatalon fekvő apját még csak megtekinteni sem siet. Amaz előbb való, várhat a halott! Van annak ideje!
Az első nap úgyis csak az asszonyok dolga a halottat elsiratni. Ő maga, amint lefekteté kisgyermekét, sietett fel a fegyveres házba, ahol a ravatal fel volt állítva; két alabárdos őrizte az ajtót, hegyével lefelé fordított dárdákkal.
De nagyon megütközött rajta, mikor a csarnokba belépett, hogy semmi asszonysírást sem hallott: ez pedig szokás mind a keresztyén, mind a tuhudun halottak virrasztásánál. De még fáklyák sem égtek a ravatal körül, csak egy nagy karos tartóban lobogott valami nagyfüstű szövétnek, táncoló lángjával egyik szögletből a másikba kergetve a sötétséget. De csak egy asszony sem volt ott, sem a hegedősök, hanem csupa férfiak, akik közül éppen Kájon horkáznak az arca volt előtte ismerős, a többiek mind olyan különös viseletekben, amik nem a rendes harcosoké.
A terem közepén volt felállítva a ravatal; de olyan magasan, hogy a rajta fekvő alakra alig lehetett rálátni; körüle összeboruló fenyőágak még jobban eltakarták arcát.
Valami nehéz illat terjengett, a nyitott ablakok dacára, ami Imolában valami emléket költögetett fel. Hol érezte ő azt? Miért borzong úgy teste-lelke, mikor újra megérzi?
Kájon horkáz, amint Imolát meglátta az ajtóban, eléje sietett, s palástját szétterjesztve előtte, mint két denevérszárnyat, azt susogó neki:
– Térj vissza!
– Mit csináltok itt?
– Áldozunk istennek.
– Nem áldozhatom én veletek?
– Halott van itt ma.
– Valóban halott?
– Mondám, hogy „ma” halott.
– És holnap?
– Holnap is halott lesz.
– És az örökkévalóságban?
– Talán.
– Bocsáss hozzá, én látni akarom őt!
Azzal félretolta maga elől Kájont és odasietett a ravatalhoz. Annak az aljánál hevert egy barna tömeg, azt hitte, valami párnazsák. Arra felhágott.
– Vigyázz, az oroszlánra lépsz!
Már akkor rálépett.
Az oroszlán felemelte a fejét, megnézte, ki gázolt rá, azzal megint csendesen visszatette a fejét a földre.
Imola meglátta rémülete tárgyát. A ravatalon fekvő Opour Kevend szájába a „világzár” csodavirága volt dugva.
Ki akarta azt onnan kapni, de a ravatal körül álló férfiak elrángatták a tetemtől.
– Ő nem halt meg, csak el van rejtőzve! – lihegé Imola iszonyattal.
– Te mondád! – felelt Kájon.
– Ti kényszerítettétek őt az áldozatra!
– Ez a sor! – mondta Kájon. – Mikor a földön nincs tanács: az égbe kell érte menni. Ez az ősi szokás. A legvénebb vezért illeti ez az út. Hadúr elé csak ő mehet a nap mezejére. Damasek isten csak őrá bízhatja izenetét.
De mármost igazán haragba jött Imola.
– Hallod-e, Kájon horkáz! Énhozzám ne beszélj úgy, mint egy szájtátó gyermekhez, vagy egy kölyüfejű paraszthoz! Én a te tuhudun hitedbe bele nem szólok; nem bánom, hidd, amit akarsz! Áldozzatok miattam fehér lóval, komondor kutyával, de én az apósomat, az én férjem atyját megáldoztatni nem engedem! Abba már beleszólok.
– Hiszen nem áldozzuk őt meg! Íme csak hét napig leszen halott, akkor ismét feltámad és életre kél.
– Ezt meséld a bolondoknak! Aki hét napig a sírban fekszik, az soha többet nem látja ezt a világot!
Kádon horkáz olyan csodálatosan vigyorgott erre a szóra.
– És hát olyan nagy baj lenne-e abból, ha Opour Kevend hét nap múlva nem látná ezt a világot? Beszéljünk egymással okos emberek módjára, asszonyom. Neked legjobban meg kell azt értened. Az őshit világának vége van már. Az utolsó láng csak pislog, de nem világít, nem melegít többé. A mi fánknak a gyökerei elrothadtak, hiába támogatják, ki kell annak dűlni. Akik még velünk együtt áldoznak, csak a kevélység és a régiekre való visszaemlékezés tartja őket hozzánk. Mi magunk sem érezzük már, amit mondunk. Mi haszna rugódoznunk az ösztön ellen? A nagy népek között, akik mind felvették a kereszt vallását, nekünk el kell enyésznünk. Fiaink, leányaink lopva úgyis a te egyházaitokat látogatják már, s a mi áldozatainknál egyre gyérül a nép. A világ nagy folyó, mi azt vissza nem fordíthatjuk. Íme láthatod: egy maroknyi keresztyén had, kilenc bélpoklos lázárral kiveri a tuhudunok ezreit a megerősített várukból; a tuhudun az ős istenek oltáraiért nem tud, nem akar harcolni többé.
Imola ámult és bámult. Hisz ezek olyan szavak, amik igen jók volnának a maguk helyén és idején elmondva. Szemre főre nézett a jelenvalók közt. Kájon horkáz észrevette a kétkedését.
– Hát látod, asszonyom, ezek a tisztes férfiak mind az én szájammal beszélnek. Ez itt Seremás „táltos”, ez Varakó „gyula”, ez Vetyegő „kádár”, ez Tihadár „billogos”, ez Csomok „perestáldó”, ez Sügetér „garabonc”. Agg eb bánja dolgát! Nekünk kifelé áll mind a szekérrudunk. Idestova úgy kimaradunk, mint a káposztatorzsa a hóból.
– Hát mért ne lehetnék én olyan jó esperes, mint a torjai, vagy olyan prépost, mint az udvarhelyi? Nekem is van borotvált pilis a fejemen, mint neki; ha felveszem annak a palástját, egyszeriben az vagyok. A kádár lehetne „dulló”, a billogos, a perestáldó a keresztyéneknél is be van véve: csak csuhát kell változtatniok, s megtanulni az imádságokat; a garaboncok lehetnének egyházfiak; a táltosnak is tudnék jó hivatalt, a királyok most hoztak egy törvényt a „macellumokról”: ahhoz ő nagyon jól értene. „Minden szentnek maga felé hajlik a karja.” Ezt te jobban tudod. Mink sem vagyunk jobbak. „Adjátok meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket!” s mi az „Úr imájának” a többi részét mind ráadásba vesszük. Szerezzétek meg magatoknak a mi emberségünket, horkázokét, táltosokét, s mi olyan szépen átvezetjük a tuhudun népet hozzátok, hogy észre sem veszi. Az ő ősi ünnepeit átváltoztatjuk keresztyén ünnepekké; a tűzgyújtás áldozatából csinálunk szentivánéji tűzünnepet, a tündérekből csinálunk szenteket, Damasek istenből Jehovát, az ördögöket meghagyjuk ördögöknek, s minden rendben lesz.
Imola undorodva fordítá el az arcát ettől az istenekre alkudozó pogánytól, aki nem titkolja, hogy ő bizony kész volna a mennyei üdvösséget elfogadni, de nem a vértanúság árán; hanem hogy neki fizessenek érte. S azok a többiek mind rábólintottak.
– Ez mind igen józan beszéd – mondá az úrnő –, de ha én tinektek volnék, hát azt tenném, hogy ezt így elmondanám az én uramnak, a vezérnek magának szemtül szemébe, szájtul fülébe.
Hah, milyen kacagás támadt erre egyszerre a belső emberek közt.
– No, azzal jól járnánk, ha ezt Opour Kevend hallaná, amit most elmondtunk! – Engem karóba húzatna! – Engem ciheren égettetne meg. – Engem mozsárban töretne össze! – Engem lófarkra köttetne! – Az kellene csak, hogy ezt Opour Kevend uram hallja!
…De hátha hallotta is már?
Imola eliszonyodva nézte az elrejtőzött rabonbán arcát. Azalatt, amíg Kájon horkáz beszélt, a tetszhalott arcvonásai ugyan nem változtak, azokat kővé fagyottan tartja a gonosz vajákolás; hanem a haja meg a szakálla megőszült e néhány pillanat alatt! Neki hallania kellett mindazt a kínzó ármányt, amit ezek az emberek ellene elkövettek, legkedvesebb kegyencei, akiket ápolt, védelmezett, akikért vérét ontotta, akiknek köntösét csókolta. A pokol nyílt meg előtte ez áruló szavakra, egész rettenetességében; az a tudat, hogy egész életének dicsősége, híre, imádata nem volt egyéb, mint bolondok játéka egy vak emberrel; hogy azok az istenek, akiket ő keres, maguk azok a fényes mezők, amiket azok laknak, nincsenek sehol; és ő nem fog odamenni; hanem fog lemenni a hideg földbe, az ürgék közé, akiknek bűneit annyiszor meggyónta, s ott fog, ha fölébred, a nagy sötétségben dörömbözni koporsója födelén és imádni a halált, aki lelkétől megszabadítsa. Egy egész végtelenséget érzett megnyílni maga alatt, amibe feltarthatatlanul alá kell hullania; egy végtelenséget, tele kiáltó sötétséggel. Mi a pokol, ha nem ez az? A rémület, az iszonyat, mely tagjainak merevencsét meg nem bírta törni, megfehéríté a haját. Aki elébb csak szürke volt, mint az acél, most fehér lett, mint az ezüst; haja és szakálla.
– Nézzetek oda! – kiálta Imola, a fekvő alakra mutatva.
A férfiak elszörnyedve riadoztak szét a ravatal mellől. Csak Kájon horkáz tartá meg nyugalmát.
– Ő hallotta hát, amit mi beszéltünk, s húsz évet vénült ennek hallásától. Annál inkább meg van érve a halálra. Senki sem áll útjában a végzetnek, egyedül ő. Térjen meg oda, ahova vágyott.
(Az elrejtőzöttnek a homlokán fehér gyöngyök törtek elő: hideg veríték.)
Imola elszörnyedve rebegés:
– Ti el akarjátok őt élve temetni!
– Újra fölássuk, s akkor támadjon föl, ha tud!
– Ti megölitek őt!
– Ő maga önként szánta el magát az áldozatra!
– Ti pogányok!
– Miért pogányok? Hát a nagy Megváltó nem önként vállalta-e el a halált? Nem feszíttette-e magát a keresztfára? Nagyobb kár-e Opour Kevendért, mint volt a názáretbeli királyért?
Imolának az arcát a harag pírja futotta át.
– És én azt mondom, hogy Isten úgy legyen hozzám és gyermekemhez irgalmas, kegyelmes, ahogy én nem fogom azt megengedni, hogy férjem atyját élve eltemessék!
– Hát mit akarsz tenni?
– Én tudom, hogyan lehet életre hozni az elrejtőzöttet.
– S te azt megtennéd?
– Meg fogom tenni.
– Gondolj magadra asszony! De gondolj gyermekedre, akit Istennek ajánlottál az imént. Ha az egész világon minden mérget összegyűjtenének, ami kígyó fejében, eskarap farkában, varangyban, pókban, gyilkos gyökerekben lakik, s azt egy pohárba töltve odatennék eléd, hogy ürítsd ki, nagyobb halálkínt nem vennél magadnak, mint ha ezt az embert, aki itt előtted megdermedve fekszik, még egyszer életre visszahívod: mert nem rosszabb ellenség az ördög az angyalra nézve, mint az a tuhudun apa, akinek két derék fiát megölték a keresztyének, arra az asszonyra nézve, aki miatt ez történt. Gyilkosodat ébreszted fel benne! Hóhérját, kárhozatra vivőjét magzatodnak.
– Elhiszem, hogy úgy lesz – szólt Imola szilárdul. – De az én hitem, a Krisztus vallása, azt parancsolja, hogy annak, aki ellenem vétett és véteni fog, megbocsássak. És énnekem nem szabad megváltanom életemet, sem gyermekem életét annak az árán, hogy egy embert tudtommal, beleegyezésemmel megöljenek: hogy megöljék előttem a férjemnek atyját, és én ne szóljak, ne tegyek semmit arra, hogy őt megmentsem. Én az én Jézus Krisztusomat követem.
Ezt mondva, még egyszer felszökött a fekvő oroszlán hátára, s odanyúlva Opour Kevend fejéhez, kiragadta annak a szájából a világzár virágot, s messze elhajítá. (A tetszhalott azt érzé, hogy egy láthatlan kéz megragadja végtelen esésében, s emeli fölfelé, hol a csillagtalan semmiség határt ér, s ismét közeledik a véghetetlen magasságú ég!)
De a megrémült cinkosok mind odarohantak az asszonyhoz, a tetten kapott gonosztevők kétségbeesett dühével, s el akarták őt ráncigálni a tetemtől.
– Hahó! – kiálta Imola, haragra bőszülten. – Ébredj fel oroszlán! Ne hagyd a gazdádat! Segíts megküzdenem a nyomorultakkal!
S az oktalan állat megérté a csodálatos asszony szavát. Ordítva ugrott fel fektéből, s megrázta rettenő sörényét, szörnyű tenyerével rácsapva a ravatal padjára, hogy az egész összedőlt egyszerre, s a tetem kigurult belőle.
Táltos, horkáz, garabonc most futott, iramodott ajtón-ablakon át a felbőszült fenevad elől, amerre tágasabb a világ: egy pillanat múlva nem volt ott más, csak Imola és a tetszhalott.
Az oroszlán pedig nagy kevélyen odaült az ajtó küszöbére; királyi pofáját fennyen fölemelve, s ha valaki közeledni merészelt, elég volt egy mordulása, hogy falnak fusson a fejével tőle.
Aztán egyszer-egyszer hátrafordítá a fejét megnézni, hogy mit mivel amaz asszony.
A gazdáját költögeti; hideg vízzel locsolgatja, tenyerét dörzsölgeti. De nem bírja életre hozni. Nagyon mélyen elaltatták azt. A veríték fénylik a nő homlokán; de még az elrejtőzött arcára nem tért vissza a pír. A világzár virág nagyon jól bezárta a szívét.
Imola kifáradva tekinte az oroszlánra, mintha panaszkodnék neki a szemeivel.
– Nem bírsz te azzal egymagadban – mondá az oroszlán. – Várj, majd én segítek!
S odament ő is a gazdájához, hogy segítsen őt kis gazdasszonyának felkölteni.
Már hiszen, ha Opour Kevendnek fél lába még ezen a világon volt, hát mikor annak a lábnak a talpát elkezdte az oroszlán ráspolynyelvével végignyalogatni, csakugyan nem állhatta tovább a halott ember dicsőségét, nagyot kellett vele rúgni, s ezzel az egy rúgással megint itthon termett ezen a világon.
Az első dolga az volt e földön, hogy reszketni kezdett, mint a lázbeteg, s nagy fogvacogással olyan szókat mondott, amiket maga sem értett meg. Imola sietett őt betakarni a palástjával, s ölébe vette a fejét; a bolond oroszlán meg azt tette, hogy meleget fújt neki a szíve tájára s úgy nyihogott, mint valami kutya.
Voltak abban az időben ilyen csodálatos hűségű oroszlánok, mint azé a keresztes lovagé, akinek még a tengeren is utána úszott a hű oroszlánja, míg odafulladt.*
Ez a lovag Geofroi de La Tour volt; mint a Magnum Chronicon Belgicum bizonyítja.
Imola megsimogatta a kezével az ősz rabonbán homlokát, aki nagy nehezen felemelte pilláit, s csodálatos fényhagyta szemeivel feltekinte reá.
Csak suttogni tudott; erős hangja elmaradt valahol a hadak útján, a hideg égben.
– Felköltöttél. Visszahívtál. Messze jártam. Égből jövök. Istent láttam. Szavát hallám. Nem maradok itt sokáig. Jobb odafenn. Mondok egy szót. Azt hallják meg. Isten küldi. Most tudom már igaz nevét. Az Isten neve „irgalom”.
S azzal kezével megfogva hosszan lecsüngő ősz üstökét, odanyújtó az Imola kezébe: „Bontsd ki ezt!”
Annak pedig nagy jelentése volt! Befonatlan hajfürtöket csak a keresztyén székelyek viseltek.
