Croesus apó
Croesus apó
Nagyon jól ismerték a Szent Anna tó környékén lakó keresztyén székelyek a Croesus apót. Ők ugyan ezt a nevet, amit a remete a leggazdagabb ember után vett fel, nem egészen így mondták ki, mert a székely nyelve nem kereplő, se nem kenetlen talyigakerék; hanem hítták őt szépen, simán Kőrös apónak.
Hát biz abban az időben a remete tartotta fenn a hitet. A szegény köznép: a pásztor, a szénégető, a nyestvadász, a kőfejtő, a zsindelyhasító, a tutajos, a bális, az olajkáros, a sólyommadarász nem járhat a faluba templomozni; ellenben a remetét mindig ott találja a barlangjában. Aztán ennek „papzsákja” sincsen. Annyiért osztja a malasztot, amennyibe neki magának kerül.
Az új holdig nem háborgatta a remetét Szilamér; akkor azonban egyszerre nagy hó esett, úgyhogy a várbeli tuhudunok menten össze is raktak egy nagy hóbábát az udvar közepére: ezt az időt jónak találta Szilamér az ő taplóemberének a meglátogatására.
Ott térdepelt az akkor is a kereszt előtt és imádkozott. Szilamér várt egy darabig; de hogy nem akart az áhítatosság tagba szakadni, hát csak megszólította a remetét.
– Óh, te istendicséretben telhetetlen ember; engedj már egy kis pihenést a mennyországnak, s hallgass ide énrám. A feleségem küldött ide hozzád, aki bizony jó keresztyén. – Ha pogány volna, azt mondanám, hogy nincs jobb asszony nálánál a világon; de mivel keresztyén, ő maga azt mondja, hogy nyakig ül a vétekben: terád vár, hogy húzd ki; mert más meg nem szabadítja a kárhozatból.
Ez okosan volt mondva: a remete felállt a térdeiről, s megcsókolva a keresztfát, lerázta a havat a szakálláról, és valamit mondott, de az diákul volt: Szilamér nem értette.
– Ha azonban valami áldozathoz való szerszámod van, kehely, kés, varázsdob, üst, sarló, pengenyű vagy más afféle, azt is hozd magaddal; mert a cselédjeimnek is a szelídje áldozást akar tartani: sütöttek, főztek, gyertyát is mártottak; úgy hívják, hogy karácsony: az a te mesterséged lesz.
A remete nem felelt semmit erre a hiábavaló beszédre, csak egy összeábdált fakeresztet hozott ki az odújából: nem kell a karácsony ünnepéhez egyéb.
– Ellenben, minekelőtte a feleségem elé vezetlek, öltenéd fel ezt a palástot, amit a feleségem varrt a számodra a saját kezével. Kőrös apó elszörnyedve hőkölt hátra, mikor Imola ajándékát kivette a tarsolyából Szilamér. Hisz az selyemből volt.
– Hogy gondolod, hogy én egy ilyen hivalkodó öltözettel megbántsam az Istent?
– No ezzel nem bántod meg: mert ez selyemből van. Az pedig, mint tudod, se állatok gyapjából nem nyíratik, se földi növényekből nem tépetik le, hanem amint azt a girgác kalmárok elmondják: csupa merő égi ökörnyálbul szedetik össze, tehát ez mennyei adomány, egyenesen az égből száll alá, s az Istent tiszteljük vele, amidőn a selymet viseljük.
Ez megint okos beszéd volt. – Ezt bizonyosan Imola rágta a szájába Szilamérnak; mert ha őrá bízta volna, ő aligha azt nem mondta volna, hogy „ilyen taplóbőrben csak nem vihetlek tisztességes asszony elé: hiszen olyanabb vagy az erdei manónál”.
Még akkor nem tudták Európában, hogy miből készül a selyem.
Az a selyempalást pedig Imolának saját kantusa volt, amit az elragadtatása napján a templomjárásra viselt. Több selyem sem volt az egész háznál.
Szilamér belerázta a remetét a palástba, s azt mondta neki, hogy „mármost menjünk!”
Az egész úton, fel a Tiburc várig, szakadatlan létániázott a remete, a pogány várúr lelki épületére, aki pedig azalatt sokkal inkább vizsgálta a bölénynyomokat a hóban, mint a mennyországba vezető nyomokat, s mikor már azt hitte a remete, hogy jól megporhanyította a kemény szívét, egyszer csak megszólalt, s azt mondá:
– Holnap, ha megfagy a hó teteje; ugyan jó bölényvadászó nap lesz.
– Karácsony napján! Te istentelen!
Szilamér nagyot bámult rá:
– Hát hogy tudhassa a bölény, hogy holnap karácsony napja van?
A remete megrázta a szakállát, haragosan, s nem is igen halkan dörmögé:
– „Ne szórd a gyöngyöket a disznók elé.”
De amíg a vár elé felmenének, egész kísérő sereg támadt a hátuk mögött. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy milyen emberlakta hely ez az erdő. Férfi, asszony, gyermek csak úgy bújt elő a fák közül, a sziklaodúkból; olyan népek, akik születésüktől kezdve a halálukig soha födél alatt nem laktak, őspéldányai az embernek, amilyenné az Úristen teremtette: akiknek a tulajdona a semmi és a minden. Ezeknek világolt legelébb az a mennyei láng, mely a magasból jön, s mégis a legalsókat lepi meg legelébb; ezek érzik meg leghamarább, hogy aki az emberek közti szeretetet, békességet, egyenlőséget hirdeti, az Isten fia, nem más.
Szilamér egész haddal érkezett meg a Tiburc vára elé, úgyhogy alig akarta a toronyőr bebocsátani a kapun. Ugyancsak kellett a kürtjét fúvogatni, amíg a felvonóhidat leeresztették eléje.
Amint azonban a kapubolt elé beérkezének, Kőrös apó felkiálta hangosan
– Minden jó lélek dicséri az Urat! – S háromszor keresztet vetett magára. S aztán magasra emelte a keresztet, áhítatos könyörgésre nyílt néma ajakkal mereszté fölfelé arcát az égre, de nem mozdult odább.
– Hát ennek mi baja, hogy nem akar előbbre kerülni? – kérdené Szilamér Imolától.
Imola kitalálta a titkot.
– Bizonyosan a hóbába áll útjában, ott az udvar közepén. Nem akar belépni, amíg az a bálvány ott van.
– Bálvány? – szólt Szilamér vállvonva. – Hiszen ha csak az a baja, mindjárt nem lesz ottan bálvány.
Azzal odament a hóbábához, s nekifeszítve a fél vállát, úgy kidönté azt a helyéből, hogy menten háromfelé gurult.
– Mirákulum! Mirákulum! – kiálta fel erre lelkesülten Kőrös apó, térdére bocsátkozva, amit a hívei mindnyájan követének. Ime az Úr csodát tett érettünk! A pogányok bálványát leromboltatta a tuhudun vezér saját kezével, egy égből szállt szent asszonynak első szavára. Nézzétek az orcáját, hogy világít a dicsőség ragyájától! Hozsánna!
Hozsánna! Hozsánna! – rivallták a népek utána.
Hát hiszen Szilamér tudta azt régen jól, hogy az ő szerelmesének az orcája világít; hisz az a nap és a hold; – de még melegít is. Ahhoz pedig, hogy azt a hóbábát feldöntse, nem kellett őneki semmiféle különös világosság. – Holnap majd csinálnak a helyébe másikat a gyerekek.
Ellenben Imolának nagyon tetszett az, hogy őt a remete „szent asszony”-nak nevezte. – És hogy őneki olyan nagy hatalma van a férje fölött. – Mármost nemcsak azt köszönte meg Szilamérnak, hogy elhozta magával a várába a remetét, hanem még egy lépéssel tovább bátorkodott menni; megkérte, hogy ő is menjen be együtt a remetével és a hívekkel – az akolba.
– Az akolba?
– Isa: az akolba. Ott ünneplik meg a keresztyének a szent karácsonyt, mivelhogy a Jézus az akolban született, jászolba helyeztetett.
Tehát a tehenek aklában tartották a karácsonyünnepet. De fel is volt az ékesítve zöld fenyőgallyakkal; a jászol körültűzködve tizenkét gyertyával, amik a tizenkét apostolokat jelezték. A jászolban pedig puha szénára fektetve volt látható a Krisztus-baba, amit a gazdagabb népek kiformálnak gyöngyökből és drágakövekből s „bámbinónak” neveznek: az együgyű székely földnépe pedig megalkotta azt a természet ajándékaiból. Fejét a pólyás bábnak alkotta a fára felfutó dinkának* testszínű gyümölcse, aminek olyan piros az arca, mint a gyermeké, s a tetején természetalkotta gerezdes korona nőtt ki magától; a két szeme volt két kökénybogyó, a szájacskája készült csipke gyümölcséből; a nyakán levő gyöngyfüzért a fagyöngy ajándékozta. Az egészet maga a nép képzelete szerzette így össze: gyönyörködött is abban minden szem. A kis Krisztus összerakva földi gyümölcsökből! Szilamér nem a csinált képet nézte, hanem az ezt körülvevő emberek áhítattól ragyogó arcait, s aztán hosszan és sokáig a mellette álló kedvesének könnylepte két szemét. Olyan volt ez, mintha egy más világba nyíló ablakon nézne be; ahol sok csodálatost lát, és semminek sem tudja a nevét.
Lásd Diószegi füvészkönyvében: diákul „cucurbita melopepo”.
Azután megkezdődtek a szertartások. Fele is játék volt még azoknak: ahogy a nép maga kigondolta. A három napkeleti király megjelenése, az előretolt csillaggal, az meg egy kivájt kobakban égő mécs volt; azután a pásztorok bejövetele, akik láncos botjaikkal zörögve arcra veték magukat a jászol előtt s elaludtak; azután jött egy angyal, fehérbe öltözött kisgyermek, aki nyírfa seprűcskével sorba verte őket, énekelve: „Pásztorok, pásztorok keljetek!”, mire azok mind felugrottak, s ugrándozva danolták ezt: „Betlehembe gyer pajtás, ott van ám a jó tartás: Bor, ser folyik, mint a tenger, ihatik az ember!” Azután fenn az eszterhéj alul megzendült a leánykák karéneke: „Vesd le juhász a bundát! Takargasd be Jézuskát: Mert nincs néki bocskorkája, Sem sarkantyús csizmácskája: Fázik az ő lábacskája.” Arra azután a férfiak mind odarakták a ködmeneiket a Jézusbáb körül, betakargatva azt jámborul.
Szilamér annyit nevetett ezalatt! Hasztalan taszigálta oldalba könyökkel Imola, a fülébe dörmögve: „ne vihogj, ne kuncogj! Nem nevetni való ez: szent dolgok ezek mind!”
Nem ment az Szilamérnak a fejébe, hogy ő miért ne nevessen, mikor nevethetnékje van? „Hát haragszik azért az Isten, ha valakinek jó kedve van, mikor őneki fia született?”
A jelképes játékoknak azonban immár vége szakadván, kezdődött a valóságos szertartás, ami bizonyára annál az együgyű népnél, akit nem tanítottak az iskolában, de bizony maga a pásztora sem járt ott sokat, igen egyszerű is volt. Nem volt itt sem cifra oltár, sem szentségtartó, sem kelyhek és medencék: egy fakereszt volt minden jelvény. És a rézduda sem hangzott a szent mise közbe, sem a betanult zsolozsmák.
– De ezt most már békében hallgasd ám végig, és szépen veszteg maradj! – inté előre Imola a pogány férjét; amit az szépen meg is fogadott, s elébb csak a hüvelykujját dugta a szájába, azután mind a többi ujjait, végre az egész öklét, hogy a kacagás ki ne törjön rajta, amíg a szertartás lefolyik. Hanem amint a mise végén a remete magasra felemelé a keresztet, s kimondá e szót: „Ámen”; s arra az egész gyülekezet elkezdé a szamárordítást utánozva kiabálni: „ihá! ihá! ihá!”, már akkor nem tudta magát tovább türtőztetni Szilamér hanem közibe hahotázott kitörő kacajjal a szamárkardalnak, ami azonban a gyülekezetet éppen nem zavarta meg: a lelkipásztort éppen oly kevéssé, aki végül e szavak helyett: „ite, missa est”, háromszor ismétlé a szamárordítást „ihá, ihá, ihá!”*
L. Cantu Caesar „Középkor története” IX. könyv 7. fejezet.
Imola átölelte szelíden a férje vállait, aki majd hanyatt vágta magát nevettében.
– Lásd, kedvesem, pedig ez nem nevetni való. Mert ez a szamárordítás annak az emlékezetére történik, mikor Heródes király a betlehemi gyermekeket mind legyilkoltatta, s akkor az angyal intésére egy szamár hátán menekült meg a boldogságos Szűzanya a kis Jézuskával. Ezért kiáltják a hívek karácsony estéjén az „ihá”-t. És hidd el énnekem, hogy az a szamárkiáltás, melyet igazi áhítatos érzés kísér, hamarább feljut a mennyországba, hogysem mint a legzengőbb zsolozsma, amelyhez nem járult igazi szeretet.
– Mondd el ezt még egyszer: hadd tanuljam meg szó szerint! – mondá Szilamén elbámulva azon, hogy az ő kis felesége ilyen dolgokat mond, és azután nem nevetett többet; pedig a száját sem dugta be az öklével; hanem aztán megvárta, míg a remete kiosztó az úrvacsoráját a hívek között: kenyeret, ami mannából készült, és bort, aminek nyírfa volt a szőlőtőkéje.
Azután következett a híveknek a meggyóntatása.
Imolának úgy illett, hogy ő legyen mindannyi között az utolsó; mivelhogy a világban ő mindnyájuk fölött a legelső. Ezt már a torjai egyházban megértette az esperes beszédéből Szilamér: tehát nem volt rá nézve semmi újság. – Azt is elnézte hát békességes szívvel, miként térdepel le az ő drágalátosa a remete elé, oda arra az alomszalmára, s hogy sugdossa annak a fülébe a maga halálos bűneit, amiknek a kifogytával aztán a remete egy nádszállal neki is a fejére üt, mint a többieknek, jelezvén a vezeklést; mely után aztán Imola felkelhetett a térdeiről, s visszamehetett Szilamérhoz.
– No, hát meggyóntad a bűneidet? – , kérdezé Szilamér. Ugyan soká tartott. Talán nem is mind bűn volt az? – Hát aztán miféle vezeklést szabott rád érte a remete?
– Többféléket – súgá szelíden az asszony. – Legelőször is száz miatyánkot, üdvözletet és hiszekegyet kell elmondanom.
– No, ez még alig van egy kupával. Hát aztán?
– Azután minden keddi és pénteki napon böjtöt kell tartanom.
– No, abba már nem egyezem bele. Neked nem szabad magadtól a táplálékot megvonnod.
– Hiszen csak azt értsd a böjt alatt, hogy hús helyett halat kell ennem.
– Az már más. És így én hetenkint kétszer vadászás helyett halászni fogok. Ez már okos dolog. Te vétkeztél és a pisztrángok lakolnak meg érte.
– De ne ungorkodj, mert akkor nem mondom meg a harmadikat.
– No, hát befogom a számat. Mi az a harmadik fogadalom? – Az, hogy – itt megszakadt a nő, s szemérmes szemei tétova repeséssel keresték a szót, ami kimondható: – hogy azt, tudod, aki nincs még a világon, akit még nem ismerünk, de mégis nagyon szeretünk: – hiszen tudod…
– Hogyne tudnám?
– Hát hogy azt keresztyén hitben fogom felnevelni.
Szilamérnak egyszerre ráncokba szaladt a két szemöldöke.
– De ehhez nekem is hozzászólóm van.
Imola csábító hízelgéssel tapadt oda hozzá.
– Hát nem azt mondtad-e százszor, de ezerszer, hogy nincs olyan kívánságom, amit ne teljesítenél?
– De ha lehetetlent kívánnál. Teszem azt, hogy ugorjam át a napból a holdba.
– De hát nem olyan nagyot kívánok. Csak azt, hogy ha lesz egyszer valaki, aki nevet kér tőlünk: én hadd válasszak azt neki, s aztán ne tűz fölé tartva, hanem vízbe mártva kapja meg a nevét. Hát olyan nagy, nehéz, felemelhetetlen kívánság ez a te kis feleségedtől, aki jobban szeretett téged, mint az anyját, jobban, mint az Istenét, mert elhagyta őket, hogy veled maradhasson?
S addig-addig simogatta a lágy kezeivel Szilamér orcáját, míg azt a sok csúnya ráncot mind lesimította róla. A remete imádkozott azalatt.
– No, már látom, hogy milyen nagy ravasz asszony vagy – dohogott Szilamér. – Bizony leversz még a lábamról. Hát jól van, jól, no! Csak ne sírj! Csak ne nézz rám ilyen szemekkel. Hiszen úgy reszketek, mint a nyárfalevél, ha a könnyező szemedet látom. Hát majd meggyököntöm én ezt a dolgot ennél a remeténél. Talán megalkudhatunk egymással. Hátha a ti isteneiteket meg az enyéimet össze lehetne hozni egy kalap alá? Nektek van három, nekem van négy. Azok bizony heten is elférnek együtt. Nekem volna módom mind a hétnek illendőn áldozni. Hisz az a torjai barát maga is elismerte az imádságában, hogy az én isteneim mind jó istenek. – Nohát én sem mondom, hogy a tieitek nem azok. Majd meglássuk a dolgot. Hátha kiegyezhetem a remetével.
Imola el tudta titkolni a belső örömét. Mikor már a székely tuhudun azt mondja, hogy kész alkudni, akkor már nagy lépést tett előre. Csak rá kell hagyni mármost. Nem kell erőltetni, mert akkor hátralép. Csak hadd menjen ő maga oda a remetéhez, ő maga kérje fel, hogy hágjon fel velük a palotába, legyen ott vendégük, jó meleg kandalló előtt majd elbeszélgetnek egymással egy kancsó méhser mellett.
De Kőrös apó nem fogadta el a nyájas meghívást.
– Itt van az én helyem: az akol szalmáján, ahol az én idvezítőm született. Nem is illenék énnekem a ti pompás palotátokban odafenn hivalkodnom a kandalló tüzénél. De nem is adott rá szabadságot az Úr senkinek, hogy az erdő fáit kivágja és tűzre rakja, amik arra rendeltettek, hogy sudaraikat az égbe emeljék, s az ég madarainak szállást adjanak. Nem megyek a palotádba.
– Hát akkor maradsz magadnak – szólt Szilamér, s ott hagyta bosszúsan a remetét, de még az aklot is.
Hanem Imola hátramaradt, s odajárulva a remetéhez, ezt sugdosá neki:
– Óh, te szent atya. Tudd meg azt, hogy az én férjem kegyetlen egy pogány ember. Nem egyébért hívogatott ő tégedet fel magához a kandallós palotába, hanem csak azért, hogy majd ottan egy szikra rád talál pattanni, s attól a te taplóköntösöd meggyullad, s akkor aztán lassan izzó tűzben megégsz ott előtte, és kínjaid közepette megátkozod az égben lakókat. Ebben akart ő gyönyörködni bizonnyal.
– Akkor hát szégyenüljön meg az ő kevélysége! – mondá felgerjedten Kőrös apó, s felszedve magát a szalmáról, megindula Szilamér után, aki csak elbámult, amidőn meglátta, hogy íme hozza ám a felesége a remetét magával.
Óh, be nagy az asszonyi állat ravaszsága! Amit az ura minden hízelkedéssel ki nem tudott vinni, azt ő elnyerte fenyegető szóval. Szilamér azonban nemhogy nem ültette a taplóembert a kandalló közelébe, sőt jó messze eltolta onnan a lócát, amelyre lepihenteté, mondván: „Oda ne ülj, a tűz elé; mert rád talál pattanni egy szikra, s tüzes szent lesz belőled.”
Ezen a napon karácsony szombatja lévén, ebédre Imola csupa mákos csíkot és csíkos káposztát főzetett; amik azonban Szilamérnak nagyon jól ízlettek: négyszer is kiszedett belőlük a tálból, s nem is sejtette, hogy ő mostan – böjtölt, amíg a felesége fel nem világosította róla. A jámbor remete azonban az egész ebéd alatt nem vett magához egyebet, mint aszalt körtét, somot, gesztenyét és mogyorót, amik önként lehullanak a fáról. – Ellenben annál többet beszélt Szilamérnak az ó- és újszövetségből, amely történeteket Szilamér fülei éppen olyan könnyedén nyelének le, mint ahogy a torkán leszaladt egy-egy kövér ikrás csík, hogy fenn nem akadt a szálkáival rajta.
Mikor aztán jóllakott Szilamér a testi és lelki táplálékokkal, akkor azt mondá (a tíz ujját hozzá fenve a ködmöne gyapjas béléséhez): „E bizony nagyon jó volt: holnap is így legyen. S ha ilyen jó ez a keresztyén vallás, ahogy a te beszédedből meg a feleségem tálaiból megértettem, én bizony nem bánom, akár ma keresztyénné legyek.”
Hanem a remete (az ilyen szent emberek szokása szerint) amint észrevette, hogy nagyon engedelmes tanítványra talált, még szorosabbra kezdte fogni a kordát, s azt mondá Szilamérnak: „Nem megy az oly könnyen! Mert azt mondja az írás, hogy könnyebb egy tevének általbújni a tű fokán, hogysem mint egy gazdagnak bejutni a mennyország kapuján; azért semmiképpen a Krisztus követője nem lehetsz mindaddig, amíg minden gazdagságodat a szegények között ki nem osztod, s magad olyan szegénnyé nem leszesz, mint a legszegényebb ő közöttük.”
Szilamért ez sem rendítette meg. Felvette a kancsót a jó méhserrel két marokra, s olyat húzott belőle, hogy maradt is benne, nem is: mintha életében utoljára még egyszer kedve szerint valót akarna inni, s aztán letéve az orrost a helyére, egész nyugodt lélekkel így szólt:
– Én bizony ráállok. Az én gazdagságom egy rengeteg erdő meg egy nagy bánya. Szívesen kiosztom. Minden szegénynek jut belőle egy szálfa meg egy darab kő. Mind jól járnak vele. Azután van még egy jó paripám meg a fegyverzetem. Ezt én odaadom a legszegényebbnek a szegények között. Te vagy az magad, Kőrös apó, mint mindenki tudja. Öltsd fel a páncélom, tedd fel a sisakom, vedd át kardom, bárdom, állj helyettem a sereg élére, védelmezd a határt: nekem pedig add ide cserébe a te taplógúnyádat, azt én veszem föl; beülök a te odúdba, s onnan nézem, hogy te mit csinálsz.
Most aztán Imolán volt a sor, hogy ezt tréfának vegye és nevessen rajta. De csak elhűlt aztán, amikor azt látta, hogy Szilamér nem tréfál, hanem leszedi a falról a fegyverzeteit. S maga is vetegeti le magáról a daliás öltözetét, s ösztökéli a remetét, hogy ő is serénykedjék azon módon, és adja át neki a taplóruháit.
– Csak nem akarod, hogy itt előttem ruhát cseréljen veled egy férfi? – kiálta fel Imola elszörnyedve.
– De bizony akarom, szent asszony! Mert hogyha én minden kincseimről, amik a világon vannak, egyszerre lemondok, te is azok közt lész. Mikor minden gazdagságomat kiosztom Isten parancsolatja szerint a szegények között, jobbat nem tehetek, mintha tégedet, a kincseim legdrágábbját, odaadlak a legszegényebbnek, a taplóembernek: ő viselje ezután gondodat. Nosza Kőrös apó, siessünk cserélni!
– De bizony ebből semmi sem lesz! – kiáltozá Imola; megakadályozva az ajánlott öltönycserét. – Kikérem az ilyen tréfát!
– Ha tréfa ez a dolog, úgy nem az én tréfám – viszonzá Szilamér. – Egynek valakinek kell ezt az országot védelmezni: a népet vezetni, s aki ezt teszi, az bizonyára úr, vezér, hatalmas. Azzal a tanáccsal, hogy minden ember legyen egyforma szegény, alázatos, lehet járni a világot ott, ahol jámbor népek laknak, s egyik puszta őrzi a másikat; de nem lehet megállni az én hazámban, ahol mind a négy szél irányából ellenség fenyeget, akik ellen fejedelmeink a négy „napvágást” teszik koronázásukkor. Nálunk annak, aki a nép vezére, egyéb dolga is van, mint Istent dicsérni s a világról lemondani. Az nem bocsáthat meg az ellenségének, hanem azon kell hogy legyen, hogy a hazájára törő pusztítónak csontjaiból tetemhalmot rakjon össze. Ha tetszik a csere, nem bánom: vállalom! Itt a kard, paripa: de még az asszony is, aki, ha győztesen térsz vissza a harcból, a repkénykoszorút homlokodra fonja.
De Kőrös apó felháborodva felelt meg erre.
– Apage Satanas! Távozz tőlem, Sátán! Az én országom nem ebből a világból, de a másvilágból való. Aki fegyverrel öl, fegyver által hal meg!
Erre a szóra visszataszítá Szilamér hüvelyéből kiguvadt kardját, s odarántva magához feleségét s vaskarjával érckebléhez szorítva őt – azt mondá a remetének:
– No, hát csak eredj vissza a barlangodba, ahonnan kibukkantál. A te vallásod kecskepásztoroknak való! Mert énnekem nem kell az olyan mennyország, amelyikért cserébe az én jó hazámat, az én Székelyországomat kellene ebadóba hagynom! Tuhudun maradok!
