Esküvő a „napnál”

Teljes szövegű keresés

Esküvő a „napnál”
A leányrablók vágtattak sebesen Bálványosvár felé. Az átjáró váron túl nem kellett tartaniok az üldöztetéstől.
Szilamér drága terhével hátramaradt a társaitól: az elalélt leánnyal ölében csendesen kellett haladnia; mire Bálványosvár alá ért, már akkorra a többiek telelármázták a várat a jól sikerült leányrablás hírével. Ők csak az örömhírt tudták, mert az egyház túlsó oldalán álltak elrejtőzve lesben; a gyászhír, hogy Iszla halva maradt a lonkán, gyalog jön és sánta lábon.
Opour Kevendnek tehát nagy volt a kedve, mikor meghallotta, hogy a dölyfös Mike Sára egyetlen leányát, a fiúleányt, akit az anyja nem akart egy Opournak feleségül adni, mégiscsak elkapták: ha nem adták szép szóval, elhozták erővel. Így derék az. Bevett szokás ez a tuhudunnál. Ő is így ragadta el erővel mind a három feleségét, egyiket a másik után, s mi panaszuk volt rá? Boldogok voltak, jól éltek holtig. Hiába hozta meg László király azt a törvényt, hogy a nőrablónak nem szabad az elrablott leánnyal megesküdni hitvestársul. Nem ám a keresztyén oltárnál, de szabad a „napnál”.
Mikor Szilamér a várkapu elé ért, ahol egy vasdobogón kell végighaladni, eget verő örömlárma fogadta a bástyákon. Ettől a lármától, meg a vashíd dörgő robajától egyszerre fölriadt a leány aléltából, s amint a szemeit kinyitotta, az első tette az volt, hogy kirántotta elrablója öve mellől az éles kétélű tört, s szilaj mozdulattal emelte döfésre.
Szilamér széttárta a mellén a köntösét, s azt mondá a leánynak:
– Ha haragszol, ide döfj.
És aztán a szemébe nézett a leánynak, azzal a bűvös-bájos tűzkisugárzással, s ettől a varázstól lelankadt a leány erős karja, a tőrt eldobta a háta mögé.
Ekkor aztán Szilamér még szorosabban ölelte magához, s a párducbőr kacagányával eltakarta fejét, hogy ne szégyenkedjék, mikor ennyi idegen arc bámul reá.
– Derék legény vagy, Szilamér! – kiálta eléje a vár tornácáról Opour Kevend –, igazi apádfia vagy! Csak vidd a fészkedbe a madaradat: ma neked szól minden ének! Réten, mezőn, palotában! Hegyen-völgyön lakodalom! Fújjátok azt a lakodalmast! Danoljatok ti leányok.
Szilamér sietett a maga városztályába, szerelmesét két karján emelve, a nagy üdvözletes zenebona közül. Az öreg rabonbán pedig áldomást tartott e nagy diadalomra a vár udvarán: ökröt süttetett, hordót csapoltatott. – Vígan legyen ma minden ember. Hagyjátok őket magokra; amíg kibékülnek. Az asszonyféle ilyenkor rúg, körmöl és harap. Nekem is tele a pofám ilyen karmolás bélyegével: Szilamér fiamé is majd olyan lesz holnap, mint aki hiúzt fogott elevenen! Az neveli a szépségünket. – Hadd marakodjanak egymással! – Majd holnap megtartjuk a „tyúkverőt”. Minden tyúk meghal a várban: fogadom! Iszla fiam készül arra. – Ő csinálja majd meg a menyasszonyébresztőt, dobbal, síppal, nádi hegedűvel.”
Ezalatt Szilamér bevitte Imolát a maga lakába.
Egy roppant nagy terem volt az, keletnek, nyugotnak ajtó nagyságú ablakokkal; de amiknek a közléje a vastag falban olyan volt, mint egy kis szoba. A terem egyik oldalán volt egy gádornyi nagyságú kandalló, vígan ropogó hasábfákkal megrakva, azzal átellenben egy oszlopos fülke, amiben egy nyugágy volt, beterítve medvebőrrel és tarka gyapjúszőnyeggel. A padmalytartó vastag tölgyfa gerendák cifrára ki voltak faragva, s a falakat mindenütt diófa táblázat burkolta, a palló pedig tarka gyékénnyel volt beborítva. Nehéz szekrényeken arany-ezüstkelyhek és tálak pompáztak, a kandalló környéke tele volt aggatva székely mázos kancsókkal, amiknek cifrázata oly sokféle, hogy két egyformát benne nem találni. A fal egyik részét pompás szarvasagancsok és vadkanfők díszítették, körülaggatva számszeríjakkal, kopjákkal, puzdrákkal, kürtökkel; másikat hatalmas aranyozott rézpajzs köré tűzködött fegyverek ékesítették: azok között egy hegedű is, mintha az is táborjáró szerszám volna; – a keletnek nyíló ablak gádorában álltak fiókos szekrényen a fakupák, rézejtelek, cserépfinakok, amik férfimulatsághoz valók; a nyugatra néző ablak mélyedésében pedig volt a magas támlájú faragott karosszék, az előtt egy cifrán esztergályozott guzsaly, az egyik szögletben egy osztovátás szövőszék, a másikban egy hárfa alakú timbora: magán az ablak hídján egy tarka cserépibrik, tele a gyönyörűséges „ramocsa” virággal; ami nem terem másutt, csak a legvadonabb székely havasokon. A terem közepéről pedig egy roppant nagy kőszáli sas csüngött alá, szétterjesztett szárnyaival hat singet átérő. S hogy eleven állatokban se szűkölködjék a ház, a kandalló előtti medvebőrön hevert két hosszú szőrű vadászeb; sávolyos kendőkkel körülaggatott ablakfülkében pedig pávafarkú páros galamb turbékolt. De hogy a fődolgot majd el ne felejtsük, a terem közepén állt egy hosszú asztal, akkora, hogy ötven ember is körülülhette, s erre az asztalra volt letéve egy lapos mázos tál, azon meg egy sok rétegben összefonott kalács, amit úgy hívnak, hogy „hazai kenyér”. – „Hazai” volt pedig az ősszékelyeknél a neve az új asszonynak, addig az ideig, amíg a főkötőt a fejére nem tették, azután lett a neve „feleség”. Együtt volt itt minden; nem úgy, mint a mai világban: hogy egy házat hatfelé elrekesztenek, s külön él, tesz, vesz férj és feleség. – Itt mindig látják egymást.
Mikor Szilamér letette az öléből Imolát, így szólt hozzá:
– Nézz körül: ez a te házad, itt te vagy az úrnő. Ha kívánsz benne valamit, mondd meg: itt lesz; ha nem szeretsz benne valamit, mondd meg: elmegy innen. Itt van az asztalon a mátkakenyér. Ez rád vár, hogy megtörjed. Amíg ezt meg nem töröd, s velem meg nem osztod, addig én urad nem vagyok. Itt hálok a gádor előtt; kettőnk között a kivont kardom, s egy tekintettel is én meg nem sértelek. Ha gyűlölsz, megölhetsz.
E szelíd szavakkal már félig megvevé a leány szívét.
– Ha gyűlöltelek volna, bizony megöltelek volna.
– Akkor hát miért reszketsz mégis?
– Nem tőled reszketek; hanem a te bálványistenedtől.
– Az én istenemtől? – szólt búsan Szilamén s azzal megfogva a leány kezét, odavezeté őt a nyugatnak néző ablakhoz. – Nézd, éppen mostan áldozik le. Láthatjuk fényes orcáját. Milyen pompát teremt maga körül! Bíborból, aranyból veti meg az ágyát: amit nem kér a népétől. Sohasem kér semmit, mindig csak ád mindent. Nem jön tőle más, csak az, ami jó. Sohasem csalódik meg benne senki, sohasem mondta senki, milyen hideg lett a nap! Nem imádtatja magát, hogy jöjjön fel; feljön kérés nélkül: nem keresteti magát, hol vagy, hová tűntél? Ott látja mindenki az égen. Nem válogat az emberekben: ez hű, az hitetlen, amaz meg eretnek; egyformán világít, melegít mindenkit. A virág csírája, a hernyó bábja megismeri őt, s az emberszív ne ismerje? Az édes, a szerelmes, igazságos napot.
– Valóban dicső a nap – mondá Imola. – De dicsőbb az Isten, a teremtő, aki őt alkotta.
Szilamér magába szállva szólt elkomorodottan:
– Én nem tudom, ki az. Én nem vagyok se bölcs, aki könyvekből tanulta, se látó, aki színről színre látta az Istent. Én csak annyit tudok, amennyit megértek. Tudom azt, hogy akit ti Istennek neveztek, nincs közel. Nemrég a helytartója, aki Rómában lakik, megparancsolta Endre királyunknak, hogy menjen el egész hadsereggel az Isten sírját felkeresni. Esztendeig tartott neki odamenni, esztendeig visszajönni onnan, három tengeren és négy sivatagon mentek keresztül. Fele népe odaveszett. Nem tudom, megtalálta-e az Istent. Azoktól, akik visszajöttek onnan, hallám, minő kegyetlenségeket követtek el az útba eső népeken, hogy fajtalankodtak az idegen népek asszonyaival, hogy égették föl a legvirágzóbb városokat, s aztán hoztak magukkal haza egy nyavalyát, amit sohse ismertek még eddig ez országban: a bélpoklot; s elhozták magukkal a „német lovagokat” Erdélybe, akik rosszabbak a nyavalyánál. Ilyen úr-e a te Istened? Ő parancsolja ezt?
– Nem! Nem! Óh ne káromold őt előttem. Ő a szeretet istene, aki senkinek vesztét nem akarja; aki mindenkinek édesatyja, aki még a bűnösnek is megbocsát.
– Igazán? Hát az én bűnömet is megbocsátja? Azt, amit ellened vétettem?
A leány pirulva süté le szemeit, s kezét az ifjú fejére tette.
– Akkor én azt hiszem – rebegé Szilamér –, hogy a jó embernek jó az istene, a rossz embernek rossz az istene, akár keresztet, akár napot imád. Jól van hát! – Nem vagyunk mi bálványimádók, nem borulunk mi arcra, nem csókolgatjuk a köveket, nem rimánkodunk hozzájuk: csak szeretni, tisztelni tudunk. Mert hát minek mondjam azt az érzést, mikor látom lemenni a napot, s úgy vágynám ott lenni, ahol a föld szélét éri, hogy egyszer átölelhetném; vagy mikor feljön a hold, úgy szeretnék akkor ottan lenni, hogy az orcáját megcsókolhatnám. Ha ez bálványimádás, úgy én csak a mai naptól kezdek el bálványimádó lenni, mert te vagy az én napom, te vagy az én holdam ezentúl, s ahol a te arcod lenyugszik, ahol az fölkel, ott van énnekem az én elérhetetlen távol világszélem.
E szívből jött szavakra Imola könnyre fakadt.
– De hát miért sírsz? – engesztelé Szilamén – Minek ezek a könnyek?
Ezek azok a könnyek, amikben a leány búcsút vesz valamitől, s szemérmetességében azt vallja, hogy valakitől.
– Óh, én az édesanyámat siratom, hogy meg kellett tőle válnom.
– Hát nem leszek-e én olyan jó hozzád, mint az édesanyád volt? Hát mit tett ő veled, amiért olyan nagyon húzasz hozzá? Dajkadalt énekelt neked, mikor elaltatott? Hát én nem tudom azt? Ugye azt dalolta: „Fürdik a kácsa, fekete tóba; Készül anyjához, Lengyelországba?” (A leány könnyein keresztültört a mosolygás szivárványfénye.) Talán ringatott is az ölébe véve? Azt én is megteszem. S ha mégsem akartad elhagyni a sírást, talán még gyönge csókjaival is csitítgatott?
De erre Imola felszökött az öléből, s szemérmes ijedtséggel tiltó vissza:
– Ah, Szilamér! Az esküvő előtt!
A tuhudun vőlegény csak a fejét rázta.
– Nálunk nem esküszik az, aki menyegzőt ül. Hisz ez a szív dolga. Megesküdhetem bizonnyal arra, amit a fejem, a kezem, a lábam, a szájam végez; s akkor rám nézve rabság, kötelesség. De hogy a szívem szeresse azt, akit megszerettem: az velem jár, velem él, velem hal meg; minek esküdném rá? S ki esküdtetne meg? Az én papomnak, a táltosnak, a gyulának, a horkáznak semmi köze ahhoz, hogy én feleséget veszek; nem kérdi azt tőlük senki, hogy megengedik-e. A „nap” meg látja jól, hogy íme a kezedet a kezemben tartom, ha szóval nem mondom is neki. Nálunk a férj maga köti be a felesége fejét, mikor asszonyává teszi, a leáldozó napnál: úgy avatja fel a maga asszonyává.
Szilamér erre felnyitott egy kis faliszekrényt, s annak a rejtekéből elővett egy fejdíszt, aminőt az ősmagyar asszonyok viseltek; „tarajos csepesz” volt a neve, egy drágaköves arany homlokabroncs, felül összefoglaló tarajforma ívvel, ami arannyal és gyöngyökkel hímzett patyolatfátyolt szorított össze.
– Nézd, ez volt a hitvesi fejéke tíz ősanyámnak, még az első dédanyám kapta azt a nagy Tuhutum vezértől, aki ükapánk volt: azóta mindig asszonyról asszonyra szállt ez az ereklye. Ezt viselték valamennyi Opour úrnők, és bizonyára mindannyian boldogok voltak és büszkék, és az ő férjüknek igazi asszonyai!
Imola meghajtá a fejét, hogy elfogadja a tisztes családi ősereklyét. – Mindjárt asszony volt benne.
Az a főkötő csodálatos lélekváltoztató erővel bír az asszony fején. Még a szeme is másként ragyog, mint azelőtt, mikor azt a kontyán érzi. Milyen más lesz utána egyszerre!
Szilamér gyönyörtől elragadtatva bámult az átváltoztatott alakra.
Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátkakenyeret és kettétörte azt. Felét odanyújtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. – S aztán, mikor ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé, s elkezdett a finom lenből az orsóra szálat ereszteni.
Nem is tudta pedig, hogy ez az ősszékelyeknél a menyegzői szertartásnak a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. – Ez volt a menyegzői szer a napnál!
A lemenő nap csak a fél arcával volt kinn a kopasz Hargita ormáról. Felséges egy oltár! A násztanúnak meghívott istenség maga osztja szét az áldást, körülveszik fényes arcát bíborpofájú fellegecskék, mintha mennyei karok volnának, s az ég átlátszó aranyában végigrepül egy sor hattyú, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez ám a Kirie eleizon, meg a goszpodi pomiluj!
Amíg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, azalatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal felcifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi szokás szerint.
– Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az a fiú ilyen sokáig?
Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen összetépett alak, sántikáló lábbal a főrabonbánhoz, a feje is be van kötve véres kendővel.
– Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jössz?
Sehogy sem ismert reá.
– Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz – dörmögé a gyászvitéz. – Jövök a torjai vásárból.
– Hát az Iszla fiam?
– Az Iszla? Az ott maradt.
– Hát miért maradt ott?
– Azért, amért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány.
– Mi történt az Iszla fiammal?
– Azt bizony megölték.
– Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott?
– Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte.
– Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, akinek párja nem volt a tusában! Átkozott legyen az a leány, aki miatt ez történt! – Megölöm őt! – Megállj, Mike Sára! Ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én teneked! – Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadúrra! Gyermekért gyermeket.
S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend, s rohant be a fia házába, utána bicegett hoppogató lábbal Kájon horkáz is, akit még jobban elfogott a méreg a kudarc miatt, mint az apát. Ő még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az pedig átkozott gonosztett még a tuhudunoknál is.
Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifjú pár éppen ott állt a nyugatra néző ablak fülkéjében.
Opour Kevend oda húzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi történik oda elöl.
Látja, hogy Imola megtöri a kenyeret, s Szilamérnak nyújtja a felét. – Látta, hogy megeteti a galambokat. – Látta, hogy leül a guzsaly mellé fonalat ereszteni.
– Ő már asszony! – dörmögé Opour visszahúzódva.
– Megesküdtél, hogy megölöd! – ösztökélte őt Kájon horkáz.
– Leányra mondtam, nem asszonyra.
– Hadúr parancsolja a vérbosszút.
– Tudom. Nem is felejtem el.
– Azt mondtad: „gyermekért gyermeket!”
– Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz neki. Abban a gyermekben állok bosszút. Nem kell nekem hajnalszínű vér, amilyen az asszonyoké.
Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt, s megparancsolta neki, hogy rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhírével az áldomást ülő várbeli népet: ott künn újra felállíttatta a diadalfát az új házasok ajtaja elé; az igreceseket elhelyezte az ablak alá, hogy csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s ébresszék az aluvókat.
A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek ablakait, galambok nevetését, kakukkszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá, míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, aminek „pártamag” a neve, s körültáncolva a boricatáncot, énekeltek fel a teli holdhoz: „Hintsed, hintsed tele kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, ami áldás van az égben.”
Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhír meg ne háborítsa ezt a boldogsággal teljes éjszakát.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages