CHARIVARI
CHARIVARI
E lapok utósó számával szerkesztőségem ideje letelt.
Ha hazám istene komolyabb gondokat nem rakott volna rám, tán sohasem váltam volna meg e tértől.
Ha voltak e lapnak érdemei, azoknak legkisebb része az enyim, azáltal, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend.
Két hibámat kell közönségem előtt bevallanom.
Egyik az, hogy ama fenséges nevet bitorló rabszolga-léleknek arcképét kiadtam.
Pirulva kell megvallanom, hogy ez embertől én egy időben hazám boldogítását vártam.
Csalódtam, mint velem együtt milliók, s most pirulva kell kérnem azokat, kiknél még az arckép megvan, hogy azt égessék el.
Másik az, hogy e félév elején egy beszélyt kezdtem el közleni, melynek végét nem adtam ki.
Oka az volt, hogy benne a história eseményeihez híven azon kegyetlenkedések voltak előadva, miket 1831-ben a felső megyei szláv ajkúak követtek el.
A dolgok úgy találtak fordulni, hogy jelen időinkben épen e szláv testvéreink buzganak legerősebben szabadságunk igaz ügye mellett minden idegen ajkú hontársaink között. Ezek ellen izgatni most a legnagyobb eszélytelenség volna. Kénytelen voltam tulajdon művemnek cenzora lenni. Beszélyemnek egész második részét kitörültem.
Inkább magam ítéltem el tulajdon műveimet, mint hogy azokat más ítélje el.
Én megbocsátok magamnak ez ítéletért s reménylem, hogy olvasóim is meg fognak bocsátani.
Munkatársaimnak ezennel megköszönöm szorgalmas működésüket s kérem, irántam tanúsított szívességeiket utódommal is éreztessék.
Utódomat pedig közönségünknek e lapok szerkesztőivel évek során át éreztetett kegyeibe ajánlom.
Üdv minden igaznak, áldás a hazára!
