CHARIVARI
CHARIVARI
Rémjelenetek a horvátföldön
Egy dühös vén illírnek hat leánya volt. Fiatal, karcsú, fekete szemű mind a hat, egyik szebb, mint a másik.
Hat turmezei nemes volt e szép ráclyányok ifjú szép jegyese.
A legelső összeütközésnél a magyarok és illírek között ott voltak a hölgyek kedvesei is, s küzdöttek azoknak három fitestvére ellen.
Mind a három testvér legelöl küzdött a lázadók csapatjában, legelsőbb esett fogságra közöttök.
A vén illír ekkor Moldvában volt, hol a kolera legjobban dühöngött. Azon hírre, hogy fiai el vagynak fogva, hazajött. Fáradtan, halaványan érkezett haza egy este, sárga volt, mint kit a koporsóbul vettek ki.
Maga körül gyűjté leányait, mind a hatot, s így szólt hozzájok.
„Menjetek át a magyar táborba, ott vannak kedveseitek, ott vannak testvéreitek elfogva.
Fiatalok vagytok, szépek vagytok, adjatok mindent kedveseiteknek, mit fiatal szép lyán kedvesének adhat; de kérjétek vissza testvéreiteket, áldásom rajtatok, ha visszahozzátok őket, síromat találjátok, ha nélkülök jöendtek vissza.”
Ezzel megáldá a szerb leányait, fejökre tette kezét, megcsókolá ajkaikat. És keze oly hideg, oly nehéz, ajka oly forró, oly reszketeg volt!
A lyányok elmentek. Idegen, fájdalmas tüzet érzének égni ereikben, azt hitték, hogy az a szerelem, pedig az volt a halál.
Odaértek a magyar táborba. Első volt a legszebbik, a legfiatalabbik, kit elküldtek felkeresni kedvesét. Vártán volt az, kezében fegyvere, midőn kedvese rátalált.
Szeretve futott feléje a leány s örömmel nyújtá elébe kezét; némán rázta amaz fejét s nem fogadta el a kedves kezet.
„Nem ismersz?” rebegé elszomorodva a leány.
„Ismerlek, szeretlek is, de most nem vagyok a tied, most hazámé vagyok.”
„Csak egy csókot, csak egy ölelést.”
„Nem volna szerencse a férfi fegyverén, ki csókolni tudna, mikor hazáját halál fenyegeti, ki ölelni tudna, mikor keze véres.”
„Hát testvéreim”?
„Ők jó helyen vannak.”
„Élnek-e?”
„Az égben vagy a pokolban, ha igaz.”
Zokogva ment vissza nénjeihez a szerb leány, elmondta nekik, hogy hiába jöttek, testvéreik halva vannak, kedveseik mást szeretnek, a hazát és fegyvereiket.
A hat leány bujdosni ment erdőkre, mezőkre, s néhány nap múlva holtan szedték őket össze tópartokon, patakvizek mellett.
A kolerát hordták magukkal.
A vén szerb Moldvából hozta azt magával s szép leányaira hagyta átragadni, s úgy küldte el őket a magyar táborba, hogy csókjaikkal oltsák be az irtózatos ragályt a hadseregbe.
Kedveseik férfijelleme megőrzé e veszélytől a tábort, s a hat menyasszony nyomorúan veszett el a puszta útfélen.
