III. Nép
III. Nép
Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs.
Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: „haza”.
Még most is az. Szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája iránt nem.
Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja, hogy inkább robotol és éhezik.
A kabátos embert gyűlöli; nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal.
Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.
Így bünteti bennünk isten apáink vétkeit.
De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabaddá, úrrá tesszük, mert kell, hogy legyen magyar nép; szabad és úr, mint volt hajdan.
Semmi sem valószínűbb, mint hogy eközben épen magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép; gúny és átok fog sírunkhoz kísérni.
De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk.
Neveinket nem fogja tudni senki, nem a sír helyét, hol alszunk, de ott nyugodtan fogunk alunni. S Magyarország boldog lesz és élvezni fogja a szabadság édes gyümölcseit, melynek keserű magvait a mi szívünk vére öntözte..
Célunk el lesz érve. Nem foguk látni, de nyugodni fogunk.
Azért, még azon percben is, midőn keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!
