CHARIVARI
CHARIVARI
Együnk, igyunk, vigadjunk. Hisz holnap úgyis meghalunk. Imádlak, magyar nép, mikor küszöbödön a baj, akkor van legszélesebb kedved, táncolva mégy a halál elé s szemébe nevetsz a töltött ágyúnak… Sokáig élj!
Meghaltál nem egyszer, föltámadtál mindannyiszor, kutyába se vetted a halált; ha megvertek ma, nagyot aludtál rá s holnap kiheverted; ha mindened elvették, borod, búzád maradt, s eb volt, aki búsult; te sírva is tudtál vigadni… Sokáig élj!
Körüled ég a világ, alattad reng a föld, mit bánod te azt? ha házad leég, terem nád elég, újra fölépíted, ha reng a föld, jó táncolni rajta, nem érzi az ember. Körüled minden nép küzd azért, mije nincs; vérét ontja, gyötri, fárasztja magát – bánod is te! Neked mindened van. Lesz jó termés, lesz jó szüret, s ha egyszer kedve van az embernek, mért ne táncolhatna a volkán tetején?… Sokáig élj!
Nem félsz te senkitől, van neked jó széles tenyered, bele híres fokosod; ha ellenség kerülget, ajtót sem zársz előle; azt mondod: hadd jöjjön, ha baja van veled, majd meglássuk, melyikünk eszi meg a másikat, de te ugyan kocsit nem küldsz érte, sem helyébe nem mégy, legalább ha helyedbe jő, neki is lesz mit enni, s ha egyébről nem, arról megemleget, s ha jóllakott, majd megunja magát és odább megy… Sokáig élj!
Imádom a filozófiádat.
Egy úri dáma itt Pesten azt felelte az önkénytes hadfogadási segélygyűjtőknek:
„Ejh, mit bolondoznak az urak? én bizony semmit sem adok. Én nem szeretem a háborút.”
Bizony más sem szereti azt.
Egyébiránt nincs attól mit félni nagysádnak. Nem olyan irtózatos dolog ám az a háború.
Egy reggel, mikor fölébred nagyságod, hallani fog egy kis ágyúdurrogást messziről, arra felsétál a múzeumba, onnét opernkukkeren szertenéz s látni fog távolról négy falut szép romantice égni, onnét hazamegy. Ebédnél meghallja, hogy a muszka megverte a magyar ármádiát, s estére betoppan nagysádhoz egypár meglehetősen szakállos és bajuszos kozákhadnagy, egész illedelmesen meghajtja magát és kezet csókol és tudtára adandja nagysádnak, hogy huszadmagával oda van kvártélyozva.
Nagysád meghívja őket ozsonnára. A közkatonák a szalonban, a tisztek a kabinetben, a közkatonák bort, a tisztek teát kapnak, s ez így tart vagy hat hétig, azután a regement odább vonul; a közkatonák a szalonból egyet-mást elvisznek, a tisztek pedig a kabinetben egyet-mást ott hagynak, nagysád pedig egy este megtudja, hogy férje ki van nevezve orosz státustitkárnak.
Ilyen lesz, nagysádkám, az a háború.
Nem kell azoktól a katonáktól úgy félni.
Mióta be van bizonyítva, hogy a nők is emberek, azóta a katona csupa emberszeretet.
Petőfi múlt szerdán könyvtárát árverezteté el, s a begyűlt összeget a hadfogadási költségek pénztárának ajándékozá.
Horvátország május 16-án hadat üzent Magyarországnak. Reménylem, hogy nem fogjuk őket helyünkbe várni. Megyünk, mindenki elmegy.
Ilyenkor nem tudom, azt kellene-é bámulnom inkább, aki elmegy, mint azt, aki itthon marad?
Ez utóbbi határos volna a vakmerőséggel.
Hah, mily dicső lesz!
Az őrtűz körül letelepedve véres papírrongyokra dob hátán írni csodás jeleneteket, minőkről a mai kor emberének sejtelme sem lehet.
Látni a halált teljes pompájában s lefesteni arcát. Hallani a csaták rivalgását s leírni szavait.
Vinni a zászlót előre, hol legsűrűbben hull a golyó, küzdeni érte, kiragadni az ellen kezéből, megcsóválni a levegőben és meghalni érte.
Hah, mint fog tántorogni a lerészegült föld, a vérrel itatott föld, s a gyávákat, kik házaikból nem mernek kijőni, mint temetendi el téglafalaik közé. Mint fog megnyílni, hogy a holtak kijöhessenek sírjaikból!
Újra fogjuk látni egy Hunyadi arcát, Kinizsit, Rákóczit, Lehelt és Botondot, az ős István király szentelt koronáját, Kapisztrán barátot, Dobót az egri hőst, a hét magyar vezért, Zrínyi Ilonákat, egri asszonyokat: ők mind fel fognak támadni újra, föltámadnak unokáik unokáiban, s föltámad velök a hajdani magyar dicsőség.
Magyarország földét újra el kell foglalnunk. Karddal és tűzzel mutatni meg, hogy a magyar nép életet érdemel. Karddal és tűzzel bizonyítani be, hogy e hazában csak egy isten lehet úr, s az a magyarok istene.
Ezt tenni fogjuk. Úgy áldjon meg az ég!
Mészáros, a hadügyminiszter, már első belépésével is nagy szimpátiát költe bennünk.
Minden zaj, minden ceremónia nélkül éjjel jött be a városba. Szándékosan látszék kikerülni a tisztelgéseket, mik reá vártak. Első dolga volt, hogy a komáromi várat átvegye s annak megerősítéséről gondoskodjék.
A pesti önkénytes ezredet fogja oda őrségül küldeni.
Ennél szerencsésebb eszme alig lehet. A komáromi vár honvédelmi rendszerünk középpontja leend, s e középpontot azon seregek fogják védeni, melyeket a lelkesedés és tiszta honszeretet gyűjtött.
Még szűz a komáromi vár fokán fügét mutató hölgy.
Ki ennek fejéről a pártát le akarja venni, sok vizet meg kell annak először inni, sok golyóbist megenni és sok vért kiontani.
Mészáros Lázár, mint tudva van, közlegényből lett vezérré; tősgyökeres magyar ember, ki alattvaló tiszttársait így szokta levelében címezni: „kedves uram öcsém”, s nem tűrt ezredében tisztet, ki egy év alatt magyarul meg nem tanult.
A magukat eddig beíratott önkényteseknek egyharmada zsidó. Derék, izmos, bátor legények. Igazi Makkabaeus had.
A helybeli zsidók száz önkénytest állítanak és tartanak ki három évre. Azonkívül százezer pengő forintot ajánlottak készpénzben s mindennemű arany és ezüst ékszereiket.
