MAGYARHON NÉPEI!
MAGYARHON NÉPEI!
Úgy legyen rajtunk isten áldása, amint ti nektek igazat fogunk mondani, s legnagyobb áldása legyen az, hogy ti elhiggyétek szavainkat.
Amit tinektek mondunk, amit számotokra leírunk, a mindenható itélőszéke előtt legyen mondva és leírva.
Hallja meg az isten, hallja meg a nemzet igazságunk szavát, s legyen ég és föld bírája fölkarolt ügyünknek, s hozza meg reánk ítéletét, oly igazságosat, oly részrehajlatlant, minőt csak isten és nemzet hozhat.
Országunk feje, a király, ki magát ellenségünkké tette, idézett bennünket e törvényszék elé, midőn bennünket pártütőknek nevezett.
Mi megjelenénk e törvényszék előtt, s higgadtan, komolyan, mint illik férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanak, s kiknek szavait nemzetek hallgatják, felelünk e vádra.
Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütők soha.
Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, melyet mi védünk; egy alkotmány az, mely mindenkié, ki ez ország földén lakik: magyar, szláv vagy oláh, óhitű vagy protestáns, úr vagy szegény.
Ez alkotmányt mi nem kértük, nem kaptuk a királytól. Mienk volt az, mióta e földet magyar honnak híják, azon frigyláda ez, melyre a királyok esküsznek, mely egy a nemzet életével, összetartó kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, mely úr a király és nemzet fölött!
Ki ez alkotmány ellen föltámad, az a pártütő.
Mi ez alkotmányt védni, a király megsemmisítni fogott fegyvert.
S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.
Midőn isten kegyelméből viruló hazánkat tulajdon jobbágya a polgárháborúval támadta meg, a király e lázadót nyíltan pártütőnek nevezte, s bennünket felhívott fegyveres önvédelemre a belháború támasztója ellen; s most a király ugyane pártütő megkezdett harcát folytatja ellenünk, ugyanazon seregeket küldi országunkra, melyet saját királyi szavával pártütőkké bélyegzett.
S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.
Országunk vérbe, lángba van borítva, a népfajok egymással irtó háborút viselnek, névtelen szörnytettek kiáltnak az égre. Ki idézte elő az iszonyharcot? Kinek szavára támadtak egymásra a századok óta nyugvó elemek? Nem királyi parancs gyújtá e meg a lángokat, miket most emberi kéz eloltani nem bír, nem a királyi címer volt-e a vérengzők megismertető jele? Nem segítette-e őket a király pénzzel, és fegyverrel és tanácsadással emberiség-szennyező dúlongásaikban? S nem nevezték-e a gyilkosokat a király személyének helyettesítői testvéreik, barátaiknak?
S mégis a király minket nevez pártütőknek, és mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha!
Nem neveztük őt annak, mert nem akartuk elzárni a kibékülhetés útját.
Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek. Kit a nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem nevezheti, aziránt többé viszonya nem lehet egyéb, mint a bírónak a vétkező iránt.
És a magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütőnek. Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, s midőn azt önmentségére kellett volna kimondania.
Mert becses volt előtte a polgárvér, mert meg akarta óvni hazáját a háború pusztításaitól, s mert imádta hazáját jobban, mint a dicsőséget, s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni.
Íme mielőtt a harcot elfogadtuk volna, megkísértők a kibékülés útját, nem kértünk semmit, ami nem a mienk, s ígértünk áldozatot mindenből, kivéve alkotmányos jogainkat.
Ajánlatainkat nem volt, ki elfogadja. Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a háború, hallgatta ki a békeajánlatunkat, és visszavetette. És utasított bennünket a harcok ítélőszéke elé.
Mi számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket s kiálltunk a síkra.
Nekünk nem lehetett elég, hogy igazságunk van azt tenni, amit teszünk, azt is kellett tudnunk, hogy erőnk van hozzá.
S e tudatunkban nem csalatkozánk.
Erő, akarat, lelkesedés, maga a sors biztatólag jött elénk.
De amint a nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a derültebbek elbízottságra nem ragadtak bennünket.
Mi még most is azt mondjuk:
Mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét, ami egy király kötelessége. Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt.
Még nem dűlt el a harci kocka, még nem jött el a mindennapok vége, még van idő megállni.
De ami a harc kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harc végén.
Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk, de a király is mindent elveszthet, ha a sors számára vetett vakot.
Neki a mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi. És a harc kimenetele kétséges.
Mi féltő kincsnek tartjuk alkotmányunkat ily kétséges kimenetelre kockáztatni, s óhajtjuk, hogy a király is tartsa ily féltett kincsnek koronáját.
Mi a harcot nem kezdtük, mi a harcot nem dicsvágyból fogadtuk el, mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszűnünk áldozni a nemzet vérével, s legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogítni tudja, helyt adunk neki az ország kormányán; más föltétel alatt soha is senkinek.
