VIII. ÉLETRE-HALÁLRA
VIII. ÉLETRE-HALÁLRA
Az a jerikói rózsa (ami különben nem is rózsa, hanem „lonc”) mégsem eléggé sűrű. Az a fickó egyszer ránk lesett, mikor szép hajnalban az autogramot az autotyppal kicseréltük a lugasban.
Elárult a fickó! De nem az apja előtt. Tudta, hogy az nem fog rá hederíteni: még akkor nagy kegyében állottam (a gólyásballon bukása előtt volt); hanem a pajtásomnak súgott be. Az pedig titokban vágytársam volt.
Eddig még keveset beszéltem a bárórul, csak a külsejéről. Hallgatag fiú volt; mintha csak pénzért adná a szót. Az iskolában is ilyen volt. A szöveget nem tanulta meg könyv nélkül szó szerint, hanem kivette a való tartalmát, s a saját szövegezésével mondta el lassan, óvakodva; de azért helyesen. Szépen jártak nála Pulszky Guszti frázisremekei jogász korában. Mint katona is ilyen volt: kiszámító, de kiszámíthatatlan. Sohasem árulta el előttem, hogy ő is szerelmes a szép Amarilliszba. Még az udvarlástól is tartózkodott. Én sem dicsekedtem el neki a szerencsémmel. Titkoltam előtte: tudtam, hogy ez gonosztett.
Mikor az embernek még gyermekszíve van, olyan helyesen meg tudja azt érezni, hogy mi az a gonosztett, ami eltitkolni való. Mikor már dicsekszik vele, akkor már pimasz. Vénségünkben aztán (az, hogy „vénség” nincs: másod fiatalságunkban) ismét visszatérnek a kedély stádiumai. Bizonyos korban az ősz ifjú titkolja, sőt eltagadja a gonosztetteit; csak mosolyog, csak hunyorít, ha példálóznak rá, s a jogosult szemrehányások ellen komoly képű hamis igazsággal mossa magát: ez a naiv öregúrság; az utolsó stádiumban aztán már ismét dicsekszik a gonosztetteivel (amiket el nem követett). Ez a pimasz öregúrság.
No, majd meglátod, hogy én tisztára mosom magamat. Még abban a stádiumban lélegzem.
Nyugodt lehetsz. Amit én neked lediktálok, egészen denaturalizálva van már. Amilyenre az egyszeri bakfis azt mondta, hogy „ez olyan ártatlan regény, hogy ezt még a mama is elolvashatja”.
Az én Nikkelem, mint mondám, sohasem magolta be könyv nélkül a leckét. Elég volt neki azt egyszer elolvasni, az értelme a fejében maradt, s azt elmondta a saját fogalmazása szerint.
Egyszer csak hirtelen megváltoztatta a rendszerét. Amint virradni kezdett, fölugrott az ágyból, felöltözött, kapta a könyvet, kiment a kertbe biflálni. Mire én megjelentem a légyotton, már akkor ő ott lépte a nagy lábaival a száztűhosszát.
Amarillisszel aztán, aki szintén odatévedt, én egy bizalmas szót sem válthattam többé, ha csak ribizlit nem segítettem neki szedni.
Világos volt a kabala. Ez az ember engem kontrakaríroz. No, megállj, Nikkel! Ha még piculát nem vertek belőled! Egy reggel azt mondám a bárónak:
– Hallod-e te, báró; te mostanában nagyon korán kelsz.
– A nap is korán kel. Ha az orromra süt, nem tudok az ágyban maradni.
– No, hát én majd teszek róla, hogy az ágyban tudj maradni.
Lecke után nehányan, válogatott legények, össze szoktunk gyűlni a vívóiskolában. Így híttuk a gimnázium nyáron üres fáskamráját, ahol karddal, rapérral hadazni szoktunk. Egy dragonyos őrmester volt a professzorunk, akinek havonkint egy forintot kontribuáltunk; kardot, fej- és karvédőt ki-ki maga szerzett magának.
Ha csak mancsettáztunk, akkor nem kötöttük föl a plasztront, s a bélelt sapak helyett is csak a rostélymaszkot tettük föl.
Az összeszólalásunk utáni délután, mikor a klasszisból lementünk a vívodába, odasúgtam a bárónak:
– Ma plasztron nélkül fogunk vívni – egész testre; aztán egész a fegyverképtelenségig.
– Állok elébe.
Természetesen vívásleckénél nem lesik szekundánsok a harc kimenetelét; az őrmestertanár is rábízza a felekre, hogy ott üssék egymást, ahol érik; a kardok ugyan nincsenek kiköszörülve s a vívókat takarja egy vékony gyapot jankli; de mi ketten ez alkalommal úgy helybenhagytuk egymást a tompa élű kardokkal, hogy ha az Pesten történt volna, vezércikket írtak volna róla a Nyílt-térben. Én kaptam a karomra, a mellemre, a vállamra olyan hurkákat, mint egy kolbász; bőrrepedést, amiből kiserkedt a vér; a fejemre is egy daganatot; ellenben a Nikkel viselt tőlem egy emléket a nyakán, amitől berekedt, egy koup dö Zsarnákot a térdére, amitől megsántult; meg egy veszedelmes csapást a könyökére, amitől fegyverképtelenné lett.
– Urak, ez már nem tréfa! – mondá a vívómesterünk. – Ki kell békülni rögtön! Ez a regula. – Kezet is nyújtottunk egymásnak, s „pardon”-t mondtunk.
No, de én célt értem. A magam sebeit megkúráltam ötven krajcár ára arnikával meg vattával, s eltakarhattam a ruhámmal; de a báró a megsántult lábát nem tagadhatta el, neki csakugyan felcsert kellett hívatni, aki ágyba fektette, beflastromozta, bekötözte, mint egy igazi párbajban megsebesültet.
De másnap nem jöhetett ki az én találkozómat elrontani a kertbe. Én kimehettem; mert nem vallottam be semmit. A jobb karomat ugyan nem tudtam megemelni; de hiszen félkarral is lehet ölelkezni.
