X? VAGY ξ? GÖRÖG X.
X? VAGY ξ? GÖRÖG X.
Amarillisz kisasszony dolga volt a mi írásbeli egzercíciumainkat revideálni és kiigazítani, nehezebb föladatoknál kerékvágásba segíteni.
Én egyszer a következő sort írtam a gyakorlataimba: „Κισασσονυ! ην μαγατ αλαλβα ιμαδομ”
Amit ő ezzel az alája írt sorral adott vissza.
αλαλ ελλεν νινξ ορβοσσαγ!
– Ohó! Ez nincs helyesen írva! – disputáltam én. – A „kszi” nem helyettesítheti a „cs”-ét.
Amiből a laikus olvasó is kitalálja, hogy a két görög betűs sor magyar frázist takargat. Az enyim azt mondja: „kisasszony” én magát halálba imádom”, az övé pedig így szól: „halál ellen nincs orvosság!”
Csakhogy a görög alfabetből hiányzik a magyar „cs” betű.
– Én nem fogadom el a „ninksz”-et „nincs” helyett.
Én azt állítottam, hogy a magyar „cs” betűnek a görög „chi” felel meg; ő pedig azt mondta, hogy a jóni kiejtés szerint a „kszi” a valóságos „cs”.
– Döntsön a professzor úr; én őrá appellálok. Amarillisz azt mondta rá: „jó lesz”.
– De énnekem nem elég az, hogy „jó lesz”, hanem fogadjunk.
– No hát, mibe fogadjunk?
– Mit kíván kegyed, ha én vesztem a fogadást?
Amarillisz nagy árt szabott; egy autogramot korunk leghíresebb költője: Dombiratosi Leótul, akinek a daliás alakja rendes rovatképe vala a Bolond Miska című lapnak. Amarillisznek az autogram-gyűjtés volt a szenvedélye.
– Megszerzem – ígértem én.
– És ön? – kérdé Amarillisz.
– Én pedig, ha nyerem a fogadást, kapok öntől egy görög Ψ-t: az én kiejtésem szerint.
Márványarc maradt. Azt felelé: „áll”.
Apellálunk a professzorra: vajon X-e vagy ξ a Cs?
Hiszen ha szokása lett volna Esdrás úrnak csak egyetlenegyszer is beletekinteni az írásgyakorlatainkba, csodadolgoknak jöhetett volna nyomára; de ő ezzel nem rontotta a nyugalmát.
Tudta, hogy istentelenségeket csinálunk; inkább ránk sem nézett, hogy meg ne botránkozzék benne. A lustaság volt a szignatúrája. A két órai priváta alatt rendesen aludt, mi költöttük föl, mikor már közeledett az iskolába menés ideje.
Hanem délben aztán annál beszédesebb volt. Sokat evett, sokat ivott, és sokat beszélt. Csakhogy nem bort, hanem vizet ivott. Fenékig ürítette az öblös poharat minden étel után. Valóságos krapulát ivott magának – vízből.
De aztán, amit beszélt asztal fölött, az is méltó volt a vízrészegséghez. Folyvást a muszkát dicsérte előttünk.
Ez a nemzet van hivatva a jövőben arra a szerepre, amit a múltban a görög nemzetre ruházott a sors. Megalkotja macedóniai Nagy Sándor birodalmát a Helleszpontusztól Kelet-Indiáig s a Hiperboreókig.
Egységes nemzet, százmillió lélek, egy nyelv, egy vallás, egy fő, egy akarat.
Semmi beteges szabadelvűsködés; erős, öntudatos abszolutizmus. Ideálja a kormányformának.
Hatalom, mely előtt minden másnak el kell enyészni.
Hát még az irodalma! Valamennyi orosz írót mind ismerte; azoknak az eszméi az igazi világító tűzoszlopok a pusztában. Itt nem állt meg; átvegyegett a gyakorlati politika mezejére. Elhistorizálta, hogy ő végigjárta az egész magyar szabadságharcot. Nem svihákoskodott. Bevallotta őszintén, hogy nem kombattáns minőségben. A magyar kormány kinevezett minden hadsereghez egy tollfogható egyént, akinek hivatalos címe ez volt, „hisztoriograf”; a honvédek azonban úgy hívták őket, hogy „hadi pacsirta” – ő Nagy Sándor hadtesténél fungált, mint hadi pacsirta.
Itt ismerkedett meg a vége felé az orosz tisztekkel. Fraternizáltak.
Óh, az oroszok nagyon szeretik a magyarokat!
Azt mondta az egyik orosz parlamenter a magyar tisztek lakomáján: „Barátim! Mi nem azért jöttünk Magyarországra, hogy titeket leigázzunk; hanem hogy magunkhoz fölemeljünk. A ti országotok a mi egyenes utunk Konstantinápolyba. Meglátjátok, hogy mennyire meg tudja becsülni az orosz a dicső magyar népet. A magyar ezredek fogják képezni az orosz cár testőrseregét, ahogy most a finnek. Ezeknek is meghagytuk az ősi szabadságukat, alkotmányukat, országgyűlésüket. Beszélhetnek, írhatnak, nyomtathatnak a maguk nyelvén, amit csak ők értenek. Még bankót is nyomhatnak, amin egymástól vásároljanak. Teringettét! Ha a magyar mágnások befészkelik egyszer magukat Szentpétervárra, kiszorítják a cári udvarból az orosz főurakat. – A magyarok talentumait fényesen fogják ott megjutalmazni! Kapva kapják majd a magyar művészt, írót! – Hát még a prókátoroknak micsoda aratásuk lesz Oroszországban! – És a nagy üzletek! Ahol annyi a heverő pénz, az ugarföld, az aranybánya s a munkához szokott tenyér! Csak Oroszországban úr az úr igazán!”
Ilyen glicsériákat kellett nekünk hallgatnunk mindennap Esdrás úr asztalánál – pohár víz mellett. Csak legalább egy kis rosztopcsint adott volna hozzá!
Annyiban alkalmazta a konyháját szármata szimpátiáihoz, hogy minden héten kétszer főzetett „stsi” levest meg „barcs” levest. Ez nem is rossz. Az egyik káposztábul készül, a másik vörös répábul, kalbász darabkákkal.
Így töltögette belénk kanállal az orosz eszméket.
Mikor aztán a kosztosok megszöktek az asztaltól, akkor még ott fogta a fickót, s elkezdett neki oktatást adni az orosz nyelvtanból.
– Ennek fogod köszönni a szerencsédet, fickó!
S a fickónak ebéd után, addig az egy óráig, amíg mi balmoztunk, neki kellett feküdni az orosz nyelvtanulásnak, s magolni nyelvtornázó szavakat.
Az igaz, hogy nem is neki való volt a balmozás.
Manapság már ezt a szót is alig ismeri valaki. Az én diákkoromban pedig ez volt a mulatságok koronája.
A magyar „balom” szó valószínűleg a francia „ballon”-hól származik, különben Kollárék azt is a szláv nyelvnek reklamálnák.
Egy roppant nagy labda volt az borjúbőrből, melynek töltelékét egy fölfújt marhahólyag képezte. Ezt ököllel kellett fölütni a magasba; mentül erősebb volt a legény, annál magasabbra repült a balom; – és ennek azután többet nem volt szabad a földre leesni; a körben álló fiúknak a leszálló balmot röptében kellett ismét ököllel fölcsapni a levegőbe; aki elhibázta, az maga kapott ütleget a többiektől. Gyors láb, ügyes kar, biztos szemmérték kellett hozzá; játék után föl volt dagadva az embernek az ökle. Ez volt a magyar laun-tennisz.
Hát ez persze nem volt a fickónak való mulatság.
Én sem tudom, hogy nekünk mire használt; ma már kiment a divatból.
Hanem, hogy a fickó jól járt a muszka nyelv tanulásával, azt már bizonyosan tudom.
Minthogy ez az alak az elején túl nem kerül elő ebben az én történetemben, mindjárt abfertigolom, elmondva röviden a curriculum vitae-ját. Poprádi Agezilausz mindenféle iskolákon keresztülvágva magát, végre bejutott a bécsi hadügyminisztérium valamelyik bransába, főhadnagyi sarzséval. Új korszak, új kormány előálltával a szentpétervári nagykövetség is új diplomatával lett betöltve, aki egészen a maga ízlése szerint kívánta a hivatalos személyzetét megalakítani. Olyan katonai attasét kívánt maga mellé, aki tökéletesen bírja szóval és tollal az orosz nyelvet: A hadügyminisztérium lámpással kereste a muszkául értő tisztet. Nem talált mást, mint a főhadnagy Poprádit. Azt rögtön kinevezték katonai attasénak a nagykövetséghez. Amint megérkezik Szentpétervárra, s bemutatja magát a főnökének, az méregbe jön: azonnal telegrafáltat a hadügyminiszternek, hogy mit küld őmellé egy hadnagyocskát katonai attasénak? Egy nagykövetnek legkevesebb őrnagyi rangú attasé kell! Nosza fölhajtják az őrnagyokat, sorba kérdik: „Ki tud oroszul?” – „Hát az ördög!” (Az tud; de nem vállal attaséi hivatalt.) „Ki tanul meg rögtön oroszul?” – „Hiszen Kolumbusz tojása ez!” Ki kell nevezni főhadnagy Poprádit őrnagynak. S főhadnagy Poprádi megkapta az őrnagyi rangot, a pléhgalléros uniformissal együtt, persze egy utászezrednél. Akkor jött aztán még csak dühbe a szentpétervári nagykövet, mikor az új őrnagy bemutatta magát a molnárszínű őrnagyi uniformisában. Hej, de összetelegráfteremtette az egész minisztériumot: „Hát egy pionérrel parádézzak én az orosz cár udvari báljaiban? Rögtön tegyétek át az attasémat egy huszárezredhez hasonló rangminőségben, mégpedig az orosz cár nevét viselő huszárezredhez!” No hát ezt is meg kellett adni neki. A huszármente is utána küldetett. S így lett a mi hajdani iskolatársunkból félesztendő alatt pionérhadnagyból huszárőrnagy. Énnél gyorsabb káriért, úgy hiszem, még senki sem csinált. És mindezt azért, mert ő azalatt, amíg mi ebéd után halmoztunk, a muszka grammatikának feküdt neki. – Most már úgy tudom, hogy alezredes. S ha még soká tart a béke, bizonyosan ezredességre viszi. Ahogy előre megjövendölte magának, mint kitűzött életcélt.
Én pedig maradtam főhadnagy (többet nem is érdemeltem), de a másik pajtásom, a báró, aki jól kitanult zsenikari tiszt volt, három háborúban részt vett, mint tüzértiszt, az ütege élén Königgrätznél bravúrokat követett el, új puskaport is talált föl, nem vitte följebb a dolgát a kapitányságnál.
Üss hátba, kérlek! Hisz én azt ígértem, hogy regényt fogok neked diktálni, s most veszem észre, hogy interpellációt szuggerálok kezdő delegátusok számára. Hát, én nem értek a regényíráshoz (ketten együtt se sokat); azért, amint rajta érsz, hogy divagálok, csak te üss hátba.
Hát ott hagytuk el, hogy vajon a magyar „cs” betű, melyet a német négy betűvel tud csak nyélbesütni (tsch), melyik írásjeggyel azonosítható a görögben, a X-vel-e, vagy a ξ-vel?
Azon függ, hogy lesz-e ebből regény, vagy nem lesz?
Az ám! Csakhogy mielőtt a fogadás kétséges tétele az illetékes bíró elé terjesztetett volna, Amarillisz kisasszony biztosítékot kívánt letétetni: zálogot.
No, az ő zálogát nem kellett bírói kézbe deponálni.
Hanem az enyimet. – Az volt halhatatlan költőnk, Dombiratosi Kázmér (most már Kázmér?) nagybecsű autogramja. Elébb az legyen biztos kézben.
Megszereztem. Hogyan jutottam hozzá?
Levelet írtam a nagy költőnek, melyben úgy mutattam be neki magamat, mint orientalistát, azt a kérdést intézve hozzá, hogy vajon a legújabban megjelent remek népballadája: „Jóska és Sárika” nem utánzata-e a hírhedett perzsa költő, Firduszi „Josszuf és Zulejka” költeményének, mely ugyan még európai nyelvre nincs lefordítva, de amelyet ismerhetett kedves barátja, Lisznyai Kálmán palóc dalaiból, aki szintén írt hasonló balladát?
No, már egy ilyen kérdésre csak kell választ adni a legmegátalkodottabb celebritásnak is.
Pár nap múlva kezemben volt a felelet.
„Vigye el önt az ördög a Firduszijával együtt. Én nem olvastam soha azt a perzsa balladát; Lisznyai Kálmán pedig nekem nem volt kedves barátom; – hisz énnekem még akkor hátul gombolták a ruhámat, amikor az már meghótt. Én nem lopok mástul, csak magamtul. Dombiratosi Rafael!”
(De sok keresztneve van!)
A drága zálog tehát már kézben volt.
De nem olyan könnyű volt ám a pert levátába bocsátani.
Mert a tanár úrnak az a szokása volt, hogy ha kérdeztünk tőle valamit, akkor ő ahelyett hogy válaszolt volna, visszakérdezett.
– Tanár úr! Én egy kérdést volnék bátor megkockáztatni.
– Elébb majd én kérdezek tőled valamit.
– Tessék.
– Mit szoktatok ebéd után csinálni?
– Balmozunk.
– Hogy híják görögül a balmot?
– „Szfaira.”
– Igen, ha labda. – De hát ha ballon?
– Akkor „Ochrezisz”.
– A macska egyen meg! Az a „ballet”. A léggömböt kérdeztem.
– „Thülákósz.”
– Hát a gólyát hogy hívják görögül?
– Pelargósz.
– Mármost a kettőből hogy csinálnál egy szót?
– „Pelargothülákosz.”
– Nagyon jól van. Mármost fogd ezt a könyvet, s fordítsd le belőle ezt a mesét. Majd azután add elő a magad dolgát. Valami kis tömzsi könyvet húzott elő a zsebéből kutyabőrbe kötve; abban meg volt jelölve fogpiszkálóval a lap, amivel nekem el kell bánnom.
Egy régi görög mese volt a lefordítandó föladvány. Amarillisz kisasszony segítségével diadalmaskodtam fölötte. A görög mese macedóniai Nagy Sándor utazását írja le, ahogy a nagy hódító a Khokonoor hegységen keresztül átszállt Kelet-Indiába.
Hozatott magának egy óriási nagy saskeselyűt. Annak a hátára fölült, mint egy nyeregbe. A sas fölszállt vele a magasba. És ekkor Nagy Sándor egy hosszú dárda hegyére föltűzött egy ürücombot, s ezt előretolta a sas orra elé; abban az irányban, amerre Kelet-India feküdt. A sas elkezdte üldözni az ízletes falatot, nekieresztett szárnyakkal. S minthogy azt sohasem érheté el, tehát egyenesen elszállítá a királyt a hegyek fölött Kelet-Indiába.
– No látod! – mondá Esdrás úr, mikor a penzumot átadtam neki. – Most már érted a hüszteron-proteront? Ezen a nagysándori tradíción alapul az én találmányom, amit nem adok alább egy milliónál. Mióta keresik már a léggömb kormányozhatóságának titkát? – Nem ér semmit az okoskodás. – Gázmotor, villanygép mind haszontalanság. Én azt teszem, hogy fölviszek magammal a léggömb kosarában négy anyányi gólyát. Azokat hámba fogva odakötöm a kosárhoz. Ki lesznek jól éheztetve. Akkor előretolok egy nagy gereblyét, amelynek a fogaira hosszú zsinegre kígyók, békák és apró kacsafiak lesznek fölakasztva. Arra a négy gólya fölrebben, utána száll a csaléteknek, s hatalmas szárnycsapásaival irányt ad a léggömbnek; nekem aztán csak az a föladatom, hogy a gereblyével kormányozzak bölcs belátásom szerint. Ezt a találmányomat én a muszka kormánynak fogom eladni.
Én el voltam ragadtatva e zseniális eszmétől.
– Van-e nálatok otthon gólya?
– Százával, mikor kiárad a Béga.
– Hozass nekem négy darab gólyát.
Megígértem, hogy hozatok; de hazafiúi indulatom kiköttette, hogy elébb az osztrák minisztériumot kínálja meg a találmányával.
Elvégre hozzá tudtam jutni a kérdés föltevéséhez.
– Azon disputálunk a kisasszonnyal, hogy vajon a görög betűk közül melyik használható a magyar „cs” kifejezésére: a „chi”-e vagy a „kszi”?
– Szeretem, hogy ilyen tudományos kérdések iránt támad érdeklődés az ifjú szívekben. Erre a kételyre világos konkrét adattal felel meg a történelem. A görög krónikaíró így ír egy magyar nevet: Χαβυξινγιλαζ (Chabukszingilász), amit filológusaink akként olvasnak: „Csabacsüdgyula”. És így mind a chi, mind a kszi használtatott a görögök által a magyar nevekben előforduló cs betű helyett.
Mi egymás szemébe néztünk Amarillisszal.
– De én ebben az ítéletben nem nyugszom meg! – hencegtem én. – Mi fogadtunk a kisasszonnyal. Az nem járja, hogy mind a kettőnknek igazat adjon a döntőbíró. Mi legyen akkor a fogadás díjával, ha mind a két fél párin marad?
– Igen! Igen! – segített Amarillisz. – A díjnak ki kell adatni! (Ő sem akarta engedni a költői autogramot, amit már magáénak hitt.)
– No, hát az attól függ, hogy micsodák a fogadók? Vegyeskereskedők-e, vagy szportmenek? Ha vegyeskereskedők, akkor azt cselekszik a kölcsönös igazság esetén, amit a nürnbergi szivarexportőr, meg a pesti patyikus. A szivar-exportőr küldött a pesti patyikus nyakára egy ládika portoricót, harminc márka utánvétel mellett; arra a pesti patyikus meg fogta magát, küldött a nürnbergi szivarosnak harminc márka utánvét mellett egy nagy doboz bajuszkenőcsöt. Kölcsönösen megadják a díjat. Ha pedig szportmenek a fogadók, s egyszerre érnek a lovaik a jelpóznához, akkor azt mondják: „todtes Rennen!”, s nem fizetnek semmit.
– De én ez ellen kifogásolok. Én fél lófejjel elébbre vagyok. Mert én bebizonyítom a magyar heraldikából, hogy cs betű helyett mindenkor ch használtatott: a Zicsi és Pécsi neveket mindig így írták: Zichy, Péchy, és sohasem írták Zixinek, Péxinek.
– No hát elismerem, hogy fél lófejed van – szólt papa Esdrás. – Amarillisz fizeti a díjat, föltéve, hogy nem kerül pénzbe.
– Dehogy kerül.
– Akkor vedd meg rajta.
