VI. AZ ÉN DEVERSÉGEM
VI. AZ ÉN DEVERSÉGEM
No, nesze! Megint egy szép új magyar szó: „deverség”, ami nem található a Magyar Tudós Akadémia nagy szótárában. „Devernyázás” az ismeretes; meglehet, hogy ennek a gyökszava a „dever”.
Úgy látszik, hogy török szó, ámbár a szerb írók azt állítják, hogy rác szó, s jelent magyarul vőfélyt; de én kénytelen vagyok disputába elegyedni velük, s a minősítésből leszármaztatni az igazi értelmet. Ami a magyaroknál a vőfély, a vendéghívogató, ételfölhordó, rigmus-recitáló bohókás figura: az a rácoknál a „csausz”. Ez is török szó. Ami pedig a rácoknál a „dever”: a vőlegény asszisztense, a lakodalom rendezője, a menyasszonyvezető, a tánckezdő, a vigasztaló, aki rendszerint a vőlegénynek az öccse, azt a magyar népajk úgy írja, hogy „kisebbik uram”.
„Nem szeretem az uramat, hajahaj!
Csak a kisebbik uramat, hajahaj!”
Csak a kisebbik uramat, hajahaj!”
Tudom én jobban, mint a filológusok, hogy mi a dever. (Voltam dever. Ámbátor vérségi rokonságban nem álltam a vőlegénnyel.)
Egy vasárnap délután két öreg matróna jött látogatóba a házhoz. Az egyik volt az Iringó nagyanyja. A rác nők, ha megvénülnek, úgy bebugyolálják az arcukat, hogy csak a szemük látszik ki, s azt nagyon okosan cselekszik.
Hogy mi szándékkal jöttek, azt rögtön megtudtam abból, hogy az Iringó visítozva futott ki a konyhából, mely egyúttal a hölgyek hálószobája és elfogadó szalonja is volt, s fölszaladt a padlásra, magára zárta az ajtót; estig le nem lehetett onnan csalogatni.
Mikor vacsorára hittak (a konyhán kellett keresztülmennem), ott találtam egy ládán ülve a leányt, két karja a térdén s a feje a könyökére hajtva.
– Mi lelt, babám? – szólítóm meg.
Nem felelt semmit, csak a megemelt könyökével utalt a sublód felé valami új tárgyra, amit úgy hínak, hogy „mátkatál”. Hímes tojások és csinált virágok közepett egy aranyfüsttel borított alma. Abba az almába beledugva egy aranypénz.
Ez a „susogó”.
Ezzel kérdi a legény a leánytól: „jössz-e hozzám?”
Mikor másnap visszajönnek a matrónák, az a kérdés, hogy az alma ép-e, vagy kettémetsződött. Ha épen maradt, ez visszautasítás, ha kettévágva nyilatkozik, akkor jöhet a leánykérő háztűznézőbe.
Másnap ketté volt vágva az alma, s még aznap este fejés után (most már ebben is részt kellett venni az Iringónak; négy riska volt a háznál) megjelent a két matróna, s látva a szimbólumot: a kettészelt „jabukát” a mátkatálon, örvendezve távozék el, értesítve a kapuzábé mellett settenkedő kérő legényt, hogy odamehet már az ablakra: kinyitják.
Az első ismerkedés az ablakon keresztül történik; még ez nem az eljegyzés; annak még sok elöljáró teketóriája van.
Elébb kell találni egy sztári szvátot meg egy vojvodát: amaz a menyasszony, emez a vőlegény násznagya; azután kell két debeli kum: ezek a tanúk; két prikumák, a tanúk lógósa, egy csausz, vőfély, ez a vőlegény bizalmasa, egy dever, ez meg a menyasszonyé, aztán két nyoszolyóleány a menyasszony mellé, akiket megint szép török szóval úgy hínak, hogy „jengyebulik”.
Hát az nagyon természetes, hogy a sztári szvát hivatala egyenesen a nagybátyámra nézett, s következőleg, a vőlegénynek öccse nem lévén, a dever missziója énrám származott át.
Ezt az Iringó anyja előre közölte velem, lelkemre kötve, hogy másnap, amikor a vőlegény hivatalos látogatást tesz nálam, azzal szépen csókot váltsak, s bátyámnak nevezzem.
Megsúgta, hogy az bizony nem valami világcsudája szép legény, de gazdag; van tornácos háza, pajtája, góréja, hat ökre, négy lova, birkanyája, sertéskondája, szántóföldje, kaszálója, szőleje, szilvása; jó asszonytartó ember válik majd belőle.
Másnap csakugyan megismerkedtem a bátyámmal. Hórihorgas égmeszelő volt, nálam fél fejjel magasabb; pedig én sem szedem zsámolyrul a málnát; – de amellett szertelenül sovány és laza egy alak; a két térde megnyaklott alatta, ha ment, ha állt; a dereka előregörbült, a feje lehúzta a nyakát; ez pedig hosszú vala, ökölnyi ádámalmával; cserszínű arcbőre megfeszült a kiülő pofacsontján; nagy, görbe keselyűorra minden egyebet abszorbeált, úgy, hogy állra alig maradt neki; a két szeme keresztbe kancsalított, mintha azok is arra bámulnának, hogy mekkora orr! S volt egy ritka különlegessége: az, hogy a sűrű, sarlóforma szemöldei szénfeketék voltak, a hosszú, vékony lelógó bajusza pedig savószínű.
Ehhez kellett az Iringónak feleségül menni.
Kiegészítette a kellemetességeit az, hogy rendkívül sebesen hadarta a szót; hanem annál inkább borízű hangon, s beszéd közben folyvást nevetett, úgy, hogy a nevetéstől csupa ránc lett az arca; különben egészen fiatal legény volt, úgyhogy a keresztelőlevél döntötte el, hogy bátyám-e vagy öcsém.
Az ismeretséget nagyon hamar megkötöttük a Jócával. (A kalugyernek igen jó barackpálinkája volt.) Nagy hamar kutyupajtások lettünk, s kész volt közöttünk a szincerizálás.
Azt kérdi tőlem a Jóca:
– No, bruderkám, te csak ismered jól azt az én menyasszonyomat?
– Hogyne ismerném? Egy házban lakunk.
– De azt mondám, hogy „jól” ismered!
– Hát jónak kell, hogy ismerjem.
– De igazán jónak?
Ahogy a két keresztbeálló szemével rám nézett, el kellett értenem, hogy hova céloz.
– Már annyira jónak nem ismerem.
– Eredj már! Hiszen sokszor láttam a kerítésen keresztül, hogy kergetőztetek a kertben. El is fogtad.
– Az csak ártatlan gyerekjáték volt. Arról biztosítalak, hogy énfelőlem a jegyesed olyan, mint a mályvarózsának a bimbója. A Jóca keserves grimaszt csinált, s a tarkóját vakarta. Majd meg fütyörészni kezdett. Nem tudta, hogyan magyarázza ki magát.
Egy kupica pálinka továbbsegítette a kifejezéseiben.
– Mert hát tudod, énnekem már volt egy szeretőm, akivel jegyben jártam, s aztán ott hagytam a faképnél. Annak az anyja pedig egy boszorkány. – Én azt gondolom, hogy minden asszony, akinek eladó leánya van, boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.
(Sajátszerű szláv mitológiai adat!)
(Talán nem is speciális szláv?)
Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.
– Hát ez a banya bosszúból azért, hogy a leányát otthagytam, pedig nem is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóbul; tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy „otmica”. De ő visszaszökött tőlem. S én aztán nem mentem érte vissza másodszor, ahogy szokás.
– Egészen értem.
– No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, aki nekem csizmát szokott varrni, s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.
– Hát aztán?
– Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek szárított békát dugnak a csizmájába, s rajta jár, nem veszi észre?
Azt mondtam „tudom hát”; pedig ideám sem volt róla. Erre a Jóca bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját, s rágyújtott. Rézfödelű csibukja volt: török dohányt szín, igazi „bokcsa-tütünt”.
Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a pipaszárat, s marokra fogta.
– Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárraljól végigverek a hátán.
– Az igazán különös formája a kurizálásnak.
– Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.
– No, csakhogy örömöd telik benne.
– Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az asszonyféle kikapja a kezemből a pipaszárt, s ő ver vele végig a hátamon. – Ez aztán gyönyörűség.
– Hát különbözők a gusztusok.
Azzal a Jóca bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt, s búcsút vett még egy kupica pálinkával.
Én aztán azzal a jó tanáccsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen csizmát, aminek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.
– Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott, s azt senki sem veszi le rólam. No, hát zbogom.
– Zbogom.
Azzal szépen dolgára ment.
Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, amilyent csak az úri kisasszonyok viselnek.
Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.
S a népszokás azt kívánja, hogy aki a menyasszonynak fülönfüggőt ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját s illessze bele a függőt.
Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember az ősök iránt való kegyeletből!
Ámbár sohasem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A függők be lettek kapcsolva.
S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.
Odafordult a tükörhöz, s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.
Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkúlag megköszönte: – ezúttal spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.
