X. BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG
X. BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG
Még eddig semmi baj sincs.
Hát mi kárt tehetnek mind a hatan? A múltakra senki sem féltékeny.
Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki nem féltékeny.
Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az akusztika törvényeivel.
Ő nem csinál belőle semmit; összegyűjti őket maga körül, traktálja, ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól vásárol, a többiek kedvéért jour fixeket ád; nekem csak a férfiakról kell gondoskodnom, asszony van elég.
Azt hiszem, hogy a feleségem éppenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az én feleségem magára a praehisztorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Gracchusok anyja mondá a fiaira: „ezek az én klenódiumaim”.)
Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és kszéniák írói előlem elragadtak volna, s ez az, hogy „idő jártával fiatalabbak nem leszünk”. (Nem szedeted kurszívval ezt a remek mondást? – Legalább tedd macskakörmök közé.)
No, hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes vágányában.
Egy napon egy erősen összegyűrt levelet kapok hordárkézből, mely nem volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.
„Tekintetes úr!”
(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr vagy kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)
„Alólírott asszonyság szíveskedem tekintetes uraságodat meginstálni, hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom Medve utca 16. szám, földszint (mivelhogy a lábaim rosszak), nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.”
„Baracskai Lászlóné?”
Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.
Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam vagy olvastam volna ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak sejtelmem sem volt.
Melyik korszakból kerül az elő?
Olyan kategorikus meghívás volt, hogy nem bírtam neki ellenállam. Ebéd után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e, hol van a Medve utca? Hogyne tudná? Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet belemenni, mert zsákutca, s megfordulni nem lehet benne.
Oda hajtattam hát, ameddig lehetett, odább gyalog.
Afféle kis kapásház volt, aminek két szobája van az utcára, a kapu által elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.
Az udvaron éppen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.
– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek legtekintélyesebbikétől.
Az a könyökével mutatott (a két kezével éppen a nedves ruhát csavarta), hogy melyik ajtón kopogtassak.
A kopogtatásra fölnyílt az ajtó egy kissé. Az ajtónyíláson át valami fiatal leányarcot pillantottam meg egy percre, mely azonban rögtön eltűnt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.
Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad, azzal beléptem.
Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda valószínűleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig mosónő.) A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt barkával, mellette paraszt majolika szentképek.
Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt (kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.
Körülnéztem; rajta kívül senkit sem láttam a szobában.
A szögletben volt egy nagy, zöld cserépkályha, mély, fiókos kockákkal, kávémelegítő tűzhellyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.
– Baracskainé asszonyságot keresem – adám elő megjelenésem okát.
– Én vagyok az lelkem, galambom, legyen szerencséje közelebb jönni. Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az arcképéről, aki nálunk megvan.
Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.
– Nem, nagyasszony, az én arcképem nem lehet az ön birtokában; mert én elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képeslapok nem közölték a képemet soha.
A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.
– Nem is afféle mai világbeli húsz krajcáros fotográfia az, lelkemadta teremtette galambom, hanem egy valóságos piktúra; alá van írva a neve is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért még most is hasonlatos.
Tyhű, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már, hogy ki ez a Baracskainé asszonyság! Az én tükörből festett képem!
Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból éppen oda láttam a zöld kályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak rejtőzött oda, hiányos toalettjét, melyben megleptem, kiegészíteni.
– Ott van biz ez az arckép nálam – folytatá a nagyasszony –, maga az hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy becsületben tartjuk. A kisleány is. No, gyere elő onnan a sutból, kisleány.
Erre aztán, kissé durcás toppantással előlépett rejtekéből a kisleány.
Igazán kisleány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság, szemérem, aminőt csak egy két esztendős kisleánytól lehetne betanulni; nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy „csecse baba – bebe bácsi – dádá”.
Különben magasra felnőtt, karcsú alak volt, szépen fejlődött idomokkal; arca hamvaspiros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt eresztve, sötétszőke, egy kis aranyvörös csillámmal. Különösen szép homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.
– No, nézze! Hát itt van a Viola!
(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)
– Ugye, hogy megnőtt? Hja, bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják is. István király napján múlt tizenhat esztendős. No, hát csókolj kezet a nagyságos úrnak.
A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.
– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet, s aztán üljön ide mellém, Viola.
A leány eltakarta az arcát.
– No, azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy kereszteltetésed) óta. Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édesatyádat. Óh, én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a fél szemével bizalmasan hunyorítva.)
– Hát, bizony, csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap prímáján ott volt az asztalomon a havi dácia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam. Tud varrni, hímezni, sütni-főzni, úgy, mint egy kisasszony. Mutasd csak azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.
Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.
– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan dűlőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba, ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.
Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem kellett meghallani.
– Eredj csak, kisleányom, fogd azt a vizespalackot, hozz bele friss vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a víz. Be ne locskold a cipődet.
Alig húzta ki a lábát a leány a szobábul, a nagyasszony fülbe súgva mondá:
– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje mármost tovább, akinek nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti édesapja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az illető annak idejében.
(Az illető!)
– Csak egy szót, nagyasszony, amíg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az anyját?
– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot, csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajasbabát, vagy egy szalagot a hajába, amiről ráemlékezzék. Soha. Aztán én sem írtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki. Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az rá nézve valósággal. Nem is vinne rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem föl vele.
– No, oda meg éppen ne vigye. (Az kellene most csak éppen a szegény Nikkel kopasz fejének!)
– Hát akkor?
– No, majd gondoljunk ki valamit.
