I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK
I. AZ ÉLETMEGHOSSZABBÍTÓK
Hahhó!
(Ez már szenzációs fejezetcím!) „Életmeghosszabbítók!”
(Hát van ilyen a világon?)
Van hát. Én magam is éltem vele.
(De hisz annak, aki az életet meg tudja hosszabbítani, okvetlenül milliomossá kell lenni.)
Azzá is lesz a! Azonban tartsunk sort.
Amint a nagybátyám engemet a Circe tengeréből erőhatalommal (mint hajdan Odysszeüszt az árbochoz kötözve) a szárazföldre kimentett, az volt a kérdés, hogy „quid nunc?”
A katonai akadémiából egy rezervlájtinánti pátenssel lettem elbocsájtva. A katonai pályával végeztem. Azaz, hogy a nagybátyám gondolta, hogy végeztem. Már ami az ő fogalma volt a katonatiszti pályáról. Délelőtt rekrutákat abriktolni; délután kurizálni.
Ahelyett komoly életpályát választott a számomra; a juridikait folytassuk, ahol elhagytuk. Rájött, hogy az ilyen gonosz fickót, mint én, nem helyes dolog professzorok felügyeletére bízni; mert ott elcsábítja a professzorok leányait, feleségeit. Más szisztémát kell velem kezdeni. – Alló, föl Budapestre, a világ közepébe! Beiratkozni az egyetemre.
Itt nem olyan könnyű a gyereknek asszonyokat, leányokat elbolondítani, mert nagy a konkurencia.
Nem volt ám akkor még Andrássy út, tele sétáló istennőkkel. Még Andrássy sem volt.
Ami szépség található a fővárosban, annak meg nagy az ára. Az a sok börziáner, a sok defraudans lehetetlenné teszi a diákféle embernek a versenyzést.
A diák kap száz forintot havonkint, abból élelmezi magát: azt a diák az első héten mind ellumpolja; a hónap háromnegyedrésiében aztán kényszermértékletességre van utalva, kénytelen otthon maradni és szorgalmaskodni. „Sine Cerere et Baccho friget Venus”.*
Ceres és Bacchus nélkül fázik Venus.
Több pénzt pedig nem kap! Punktum!
Én pedig már akkor az újságokból értesültem arról, hogy a vasúttársaság az apám puszta telkét fölvásárolta kerek kétszázezer forintért. Az ott van az árvapénztárba letéve, ötös kamatra. Az nekem tízezer forintot jövedelmez évenkint. Azonkívül a földbirtokom, amit örököltem. Minek bifláljam én az osztrák jogot? – Mikor azt anélkül is a szegletbe vágjuk. Mihelyt egyszer a Garibaldi megjön.
De hát hiába remonstráltam: a kalugyer hajthatatlan volt a maga életnézeteiben.
– Még csak húsz esztendős vagy. Ilyen suhancnak nem kell pénzt adni a kezébe. Vársz, amíg nagykorú fogsz lenni, négy esztendeig.
Addig az örökségem jövedelmét a kapitálishoz csatolják. Ezt így rendeli a törvény.
Valóságos Justizmord ez!
Az embert nem engedik huszonnégy esztendős koráig élni! A törvény kényszeríti az emberi kukacot, hogy mint a selyembogár, mindennap rágjon meg egy csomó levelet, aztán kösse be magát egy selyemgubóba, lesse, míg azt fonálkint a vizsgán legombolyítják róla a rigorózumok motollájával; akkor még egy darabig pupa állapotban heverjen lábak és szárnyak nélkül, s csak a huszonnegyedik esztendőben pattanjon ki a bábhüvelyéből, mint hímes pillangó! Ez erőszakoskodás!
No, de szerencsére ennek is van ellenszere.
Vannak derék, jószívű emberek, akik a korábban élni kívánó ifjakat megszánják, s lehetővé teszik rájuk nézve, hogy az életet korábban elkezdjék. A közéletben úgy hívják ezeket a csodadoktorokat, hogy uzsorások.
Ezek azok a bizonyosok, akik az élet meghosszabbításával foglalkoznak.
Mert hiszen aki nekem hetven-nyolcvan esztendőn túl fölfelé hosszabbítja meg az életemet, az süsse meg a tudományát. Hanem azok az én jóltevőim, akik a huszonnégy éves koromon innen lefele segítették az életemet meghosszabbítani. Maig is örök hálával emlékezem meg róluk – meg egy csomó tizenkétszer prolongált s négyszer kifizetett váltóval.
A kalugyer ugyan csalatkozott, mikor azt hitte, hogy én nem tudom a jövedelmemet elkölteni, azért, mert ő rajta ül a Wertheimkasszán, amibe az el van zárva.
