III. A válság perce
III. A válság perce
Az év lefolyt. Hosszabb volt, mint a többi; hosszabb, mert küzdelemmel teljes. Bolivár felszabadítá egész Columbiát, bekebelezte Quitót, legyőzte a spanyolokat, egyezkedésre kényszeríté Morillót: megérdemelte a Libertador nevet.
Csak az utolsó nap volt még hátra az évből, az a nap, melyen ismét le kelle tenni a nemzetgyűlés kezébe diktátori hatalmát.
Ezen nap reggelén találkozék dona Lurenziával.
– Milyen különös meghasonlásban érzem magamat – szólt jegyeséhez –, egyik percben örülök, másikban rettegek e naptól. Ez a nap egyesít veled, ez a nap távolít a kormányról. Oh, én nem a hatalmat sajnálom, csak nyugalmat rabol az, boldogságot nem ad; de sajnálom hazámat. Előre látok mindent; amint én markomat szétnyitottam, széjjelhull minden, amit összetarték. Az apró emberek összevesznek apró érdekeik fölött, minden kerület külön országgá fogja magát szakítani, mely a többi ellen küzd; az úrrá lett népkegy hetenként fogja változtatni uralkodóit, mint rossz gazda a rossz cselédet, s a dicső harcok után következni fognak az aljas marcangolások.
Laurenzia belátott Bolivár lelkébe, s aggodalmasan simult jegyese keblére.
– Te megtetted hazafiúi kötelességedet; a te szíved nyugodt. Megszabadítád hazádat ellenétől, most visszaadod őt önmagának. A nemzet fiatal még, csak néhány éve, hogy született, még gyermek; majd megtanul saját lábain járni. Te, mint egy új Cincinnatus, mint egy második Washington, visszavonulsz bevégzett nagy munkád után, s e nagy polgárerény példája buzdítás lesz a többieknek hasonlót cselekedni. A te élteden nem szabad szennyfoltnak maradni. – Ugye, Bolivár, te leteszed a kormánybotot?
– Megesküvém rá: úgy teszek.
– Mondd, hogy én is jutok eszedbe akkor.
– Inkább a te ígéreted, mint saját esküm.
– Oh, ne mondd ezt. Esküdet el tudná némítani más gondolat? Ne felelj rá; te nem volnál Bolivár, ha erre igent tudnál mondani.
– Nem az én gondolatom hangja ez; de a koporsóra hulló hantok dörömbölése, miket a nyomorúak eltemetett hazájuk holttestére hányni sietnek. Azon az éjszakán, midőn te első álmodat karjaim közt alszod, elszakad tőlünk Quito, külön tér Cundinamarca; tapsolni fog a spanyol és sírni fognak a katonák.
– Hadd történjék mindaz; de a te neved szeplőtlenül fog maradni, s a honfierény, mely arról szétsugárzik, ismét egyesíteni fogja a testvéreket. Nem Bolivár hatalma az, mely minket naggyá teend, de Bolivár erénye. Hatalmad csak addig tartja össze e népet, míg magad élsz; lemondásod halhatatlanná teszi ezt s megnemesíti a korcs érzelmeket.
– Le fogok mondani.
– Oh, én tudtam ezt. Hiszen egy év előtt megesküdtem helyetted, hogy azt tenni fogod. Én ismertelek, senki más; és én jól ismertelek. Isten veled, már harangoznak, a gyűlés kezdődik. Bolivár nem lát engem mint diktátor többé, hanem mint férj.
Bolivár sietett a tanácsházba; barátai, hadvezérei ott várták a lépcsők előtt, köztük Paez és Bermudez, s fölkísérték a terembe. Midőn Bolivár belépett a tanácsterembe, ünnepélyes csend fogadta. A hosszú padokon félkörben ültek a nép képviselői: Bolivár a félkör közepén állt meg.
Ezúttal diktátori pompás mezébe volt öltözve, mellén a gyémántos csillaggal, kezében az aranyalmás bottal. Távolabb tőle, a háta mögött hadvezérei foglaltak helyet, kívül a lépcsőkön fényes, fegyveres kísérete állott.
A követek nem fogadták őt semmi zajjal; mindenki várta, hogy mit fog mondani.
– Hazafiak! – szólt Bolivár. – Az év letelt, mely alatt a rám ruházott hatalmat viseltem. Miként viseltem kormánybotomat, azt majd ítélje meg az utókor; egyedül annyit mondhatok el büszkén, hogy Columbia földjén ellenség többé nem áll. – Ami még spanyol van, az mind határainkon kívül van verve, s várait őrzi. – Íme, én esküvésemhez híven megjelentem előttetek, s a kormánybotot, mely egy nemzet hatalmát képviselé kezemben, önként leteszem elétek. Adja az ég, hogy amit egy év fölépített, a másik le ne rontsa.
Azzal Bolivár meghajtá térdét a gyűlés előtt, s letette a szószékre aranyalmás botját.
Egy pár gyönge éljenkiáltás hangzott e tette után a karzatokról; jó barátainak nem tetszett az, hogy ezt tevé, s ellenségei hallgattak azért, mert nekik tetszett.
Midőn a gyémánt csillagot is leakasztá kebléről, s mint egyszerű polgár állt a gyűlés előtt, felállt ülőhelyéről don Gideon, s azt mondá neki:
– Bolivár Simon, polgár, állj szót a nemzetgyűlés előtt, mely előtt vádolva vagy.
– Vádolva? Én? – kiálta Bolivár meglepetve.
– Vádolva vagy, hogy megbízatásodon túlmentél, mint diktátor, ki arra voltál elválasztva, hogy elleneinkkel harcolj; megszegéd megbízásunkat, midőn Morillóval alkudozál.
– Az alku javunkra ütött ki – szólt Bolivár mérsékelten.
– Ez alku árulás volt!
Bolivár elsápadt és elnémult e rettenetes szóra, de fölordított helyette Paez, odaugorva a terem közepére, s kardot rántva dühödten Gideon ellen.
– Áruló vagy magad, távolról ugató kutya! Ki anyád köténye mögül szitkot szórsz a becsületes katonára.
– Csendesen, Paez – csitítá őt Bolivár, útját állva a dühödt óriásnak –, térj vissza, dugd hüvelyébe kardodat! Ezek az urak itt az én bíráim; és én felelni tartozom nekik kérdéseikre. – Nem, don Gideon! Én nem voltam áruló, mert nem adtam el semmit. Az ellenséggel kicseréltem foglyainkat, s azt jól tevém; Morillo elment békével határunkon túl, és azt ő tevé jól, és ennek neve nem árulás. Mivel vádolsz még ezen kívül? Tudom, hogy ennyiért nem álltál fel helyedről.
– Jól gondolod. Bár az első vád még mellőzve nincs, kimondom a másikat, mert az súlyosabb. Te azon alvezéreidet, kiket elleneidnek tartottál, önként olyan helyzetekre állítád, ahol el kellett veszniük, kitetted ok nélkül a végveszélynek.
– Talán veled történt ez, Don Gideon? – kérdé Bolivár gúnnyal, miután különös gondja volt mindig arra, hogy Gideont veszélyes helyre ne küldje.
Don Gideon arca elvörösödött e szónál.
– Nem velem történt, hanem ezzel itt.
Azzal háta mögé mutatott Gideon, s kit eddig észre nem vett Bolivár, előlépett a követe közül Piar Manuel, a mulatt.
Bolivár megdöbbent a meglepetéstől.
– Mit keres ez az ember itt?
– Téged keres itt, hogy bevádoljon – felelt rá Gideon.
– Azt kérdem, hogy mit keres ez ember itt e helyen – kiálta Bolivár fölemelt hanggal –, midőn parancsom szerint Caracas alatt kellene állania, hogy a spanyolok végvárát ostromzárolja?
– Igen. Te odaküldted őt, hogy elvesszen; hanem ő észrevette szándékodat, s midőn a spanyolok körülszoríták, hogy seregét megmentse, szabad elvonulásra fegyvertelenül, feladta magát.
Bolivár mint a meglőtt leopárd ordított fel e szóra.
– Megadta magát hadseregestől; a várostromló sereg megadta magát a várőrségnek! Emberemlékezetre hallatlan gyalázat! Állj elő, te hadseregmentő gazember!
– Bolivár! – kiálta közbe Gideon. – Parancsolj szavaidnak, Piar Manuel a nemzetgyűlés tagja.
– Akárki legyen ő, e pillanatban semmi más, mint a helyéről megszökött katona, ki bűne miatt a haditörvényszék bírája előtt áll. Piar Manuel, én téged elfogatlak! A legelső őrnek a termen kívül add át kardodat és kövesd a börtönbe!
A nemzettanács minden tagja felzúdult e szóra Bolivár ellen: „Egy követet elfogatni!” – „A gyűlésteremben elfogni egy képviselőjét a nemzetnek!” – „Bolivár távozzék!”
Bolivár sápadt volt, mint a halál. Ez válságos pillanat volt ránézve.
– Vagy azt akarja a nemzetgyűlés, hogy fegyveres őrök lépjenek a tanácsterembe, s itt fogják el e szent helyen a szökevényt, kinek asylumot ad a képviselői pad?
E szavainál átkozódó lárma támadt a padokon. A követek kardot rántva álltak fel helyükről, s dühödten ordíták Bolivárra: „Ki vele! Ki innen a katonai diktátorral! Le az árulóval!”
De mindannyinak zaját túldörgé Bolivár mennydörgő szava:
– Magatok vagytok árulók, szolgának született apró zsarnok nép, kik, mert fölül úsztok, mint szemét az árban, a nemzet színének nevezitek magatokat! Gyalázat rátok, és gyalázat a fertőzetes teremre, hol aljas szatócsérdekek vesztik el a hazát, hol nyomorult orgazdák védik a harci szökevényt. Egy lehelletem szétsöpör benneteket innen! Egy szavamra lehulltok, mint a férges gyümölcs! Ti akartok egy ország trónjára ülni, midőn Bolivár arról lelép? Ti akartok bírái lenni Bolivárnak, midőn az polgári köntösét fölveszi? Egy pillanat és üres lesz tőletek e ház, és senki sem fog rólatok kérdezősködni többé! Nem ti vagytok énfölöttem, én vagyok bíró fölöttetek! A gyáva szökevényt, ki hadseregét lefegyverzé, én, Bolivár Simon, halálra ítéltem, és ha mindenik pad e teremben, melyen gonosz tanácsokat forralva ültök, egy-egy oltár volna, mégsem védné őt meg ítéletem elől. Paez! Katonák! Előre! Bolivár parancsolt, ti tegyétek kötelességeteket!
Egy pillanat múlva berohantak Bolivár hívei a terembe; a rettenetes Paez dühödt oroszlánként veté magát a képviselők soraira, mint a gyönge nádszálat verve ki kezeikből a kardot. Don Gideon makacsul harcolt a zavarban, míg palástjába keveredve kardjával, le nem fegyverezték. A követek egy része ajtón, ablakon át sietett menekülni, más része elfogatott. Csak a vak Esteban di San Sol maradt ülve helyén.
– Ne érints, szolga! – kiálta a hozzá közeledő katonákra. Azok kikerülték.
Néhány perc alatt végezve volt a munka. Paez odalépett Bolivárhoz.
– Mit csináljunk az elfogottakkal?
– Piar Manuel tábornokot mint szökevényt és gyáva árulót haditörvényszék elé állítjátok, a törvény ítéletét végrehajtjátok rögtön. A többi hadd fusson, merre lát.
– Én azt hiszem, Bolivár, jobban tennéd, ha a többit is a haditörvényszékre bíznád.
– Nem katonák, hadd fussanak.
– Pedig jobb szeretnék tőlük puskáink vége előtt búcsút venni.
– Azt nem teszed.
– Akkor vigyázz magadra, mert ők teszik meg veled.
– Ahogy istennek tetszik.
– Hát ez öreggel itt mit csináljunk? – kérdé Paez, don Estebanra mutatva, ki még mindig követi székén ült.
– Hadd maradjon ott ülve – szólt Bolivár, és eltávozott a többiekkel.
Néhány perc múlva puskaroppanás hallatszott a téren; Piar ítéletét hajtották végre. Az öreg Esteban fölemelkedett helyéről, úgy hallgatózott.
Hallott pedig még annál is borzasztóbb hangokat. Ezer meg ezer kiáltásból támadt egyetlen megrendítő mondást:
„Éljen Bolivár király! Bolivár, a király, éljen!”
A vak hazafi csendesen suttogva magában, mondá:
– Neki meg kell halni. Úgy van; neki meg kell halni.
És azzal elindult, lassan tapogatózva, botorkálva, keresni a kijárást a teremből.
Bolivár pedig sietett Laurenziához.
San Sol leánya még nem tudott semmit a történtekről; aggódva sietett Bolivár elé, nem tudva, hogy életét vagy halálát hozza az vissza.
– Férjem-e nekem Bolivár? – kérdezte remegve az érkezőtől.
– Igen, férjed – felelt Bolivár büszkén. – Megszűntem diktátor lenni, s a nép megválasztott – királynak.
Dona Laurenzia, mint a sarlótól leütött virágszál, aléltan rogyott össze e szóra Bolivár lábai előtt.
