I.
I.
Robert, Apulia és Calabria fejedelme, kit kora Guiscard melléknévvel tisztelt meg, mely barbár norman nyelven annyit jelent, mint „ravasz”, egy este mélázva könyökölt salernói palotája erkélyére, s az alkonyfényben aranyat játszó tenger tükrére bámult.
Bizonyosan arról gondolkozott, hogy e tengeren túl van egy nagy, gyönyörű ország, hajdan hősök és félistenek hazája, mostan pedig a borostyánág letépetlenül zöldül abban.
Guiscard Robert nem született trónon, szegény nemes lovag hét fia közül jó kardja hegyével szerzett magának két országot, és érdemesnek tartotta magát a harmadikra is. Az a harmadik pedig Görögország volt. Csak egy tenger választja el Apuliától. Inkább összeköti, hogysem elválasztja.
Nem tudnak már harcolni az óvilágban; nem ért már a kardhoz senki a normanon kívül: egy-egy csapat norman vitéz keresztüljárja már, merre neki tetszik az egész világot, s ahol megkívánja, ott üti fel trónját; norman uralkodik az ultima Thulén, Nagy-Britanniának ködös szigetein, norman úr parancsol Latium klasszikus földjén. Hová ne mehetne még?
Pedig szinte kezében volt már az a szép ország második Rómájával a Bosporus partján, egyik leányát Michael görög császár fia, Konstantin jegyzé el nőül, midőn egyszerre egyet rendült a világ, a Dukas császári család lebukott trónjáról; egy jövevény, Alexius ült fel arra; a császári család utódai elhullottak, vagy örökre hallgató börtönökbe lettek zárva, s Guiscard szemei elől szétfoszlott Byzancz ragyogó képe, mintha csak a fata morgana mutatta volna azt neki a tenger fölött, melyet egy felhő árnyéka elrombol.
Guiscard merengve nézte az örök háborgású tengert, mely nem unja meg egyforma apállyal, dagállyal számlálni a napokat, s nem jut eszébe neki egyszer elfoglalni egy-egy nagy országot a földből, mikor annyi ereje volna hozzá. Ekkor egy embert látott Robert a part hosszában sebesen szaladni, ki a fal széléhez érve egy percig megállt, mintha imádkoznék, s azzal sebesen a tengerbe veté magát.
Robert hirtelen parancsot adott, hogy menjenek utána, s fogják ki őt élve. A parancs híven teljesítve lőn; az öngyilkos néhány perc múlva a fejedelem előtt állt, ki tőle kíváncsian kérdezé:
– Miért akartad magadat elölni?
– Mert nem találok semmit jót ezen a világon.
– S mi rosszat találsz a világon?
– Éppen azt, hogy semmi jó sincs benne. Ok nélkül szerencsés, ok nélkül szerencsétlen az ember. Kockajáték az élet; a halál legalább nem az, mert azt magunk is adhatjuk magunknak.
– Te bizonyosan manichaeus vagy, hogy így beszélsz. Ki mit szenved, arra mindig okot adott; szenvedéseinek vagy elébb, vagy később maga rakta le alapját, de arról örömest elfelejtkezik.
– Én nem tettem semmit azok ellen, akik szenvedéseim okozták; jámbor kereskedő voltam Byzanczban, sem barátságom, sem viszályom nem volt nagy urakkal soha; és mégis Alexius császár katonái házamra törtek, éjnek idején, mindenem felprédálták, én magam álöltözetben futottam ki egyik kapun, feleségem, fiam és növendék leánykám a másikon; csak annyit mondhattam nekik, hogy Salernóban találkozunk, és íme most vettem a rossz hírt, hogy családomat útközben elfogták, fiamat, nőmet megölték, leánykámat Komnén háremébe vitték, és mindezt mi bűnömért? Csupán azért, mert arcom hasonlít a megölt Michael császáréhoz…
Guiscard szemei egy pillanatra örömvillanással szikráztak e szónál, azután nyugodtan mondá a boldogtalannak:
– Valóban elég okod van rá, hogy magadat elöld; de ne öld el magadat. Tedd és mondd azt, amit én parancsolok, és én kincseket adok neked elvett jószágodért, bosszút állok megölt családodért, visszaszerzem elrabolt leányodat, bárha a hebdomon palotában tartsák is őt fogva…
