Az ősember a kristályban
Az ősember a kristályban
A kristályoltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű piramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető derék oszlopok.
Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.
Magnézium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgyhogy az magában éghetett tovább, s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály-oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.
Az egész oszlopcsoport fehér fényben tündöklött, míg a pincét félhomály borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.
Amint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy emberalak állt előttem.
Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló emberalak.
Nem négykezű, nem ásatag protopithecus: a valódi homo primogenius. A homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas, sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növényevő volt. Ami most az emberi testen csak pihe, láthatlan szőrszál, azt a viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjúvá nevelte meg. Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt, de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az arcéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei összeszorítva, és karjai kissé felhúzódva. Öreg embernek kellett lennie, mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüstfehér volt.
Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?
Úgy, ahogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazaltoszlopok valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.
Ez ősember is valószínűleg a nagy föld feletti kataklizma elől menekülve e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt maga előtt. Talán át akarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s amint belelépett, abban a percben megszületett a hegykristály. Ez az egész kristálypince egy perc alkotása volt; a kovasav-tengerszem millió kristállyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási jegecoszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristályprizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatlan perc műve volt az egész.
A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a bazalté: nem származott belőle kitörés s a zsurlódás előidézte hőség, ami engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércnemet olvaszt össze; a hegykristály születése legföljebb akkora meleget támaszthatott ez üregben, mely az emberi vér hőmérsékét alig haladhatta fölül, s e hőmérsék tízezer s tízezer év után, aeonok lefolyásával sem száll a zérus fokon alul, minthogy körös-körül kristályburok fedi a pincét, s ez a legrosszabb melegvezető.
– Jó reggelt, ősapám! – mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó ereklye előtt.
Nem felelt rá. Valószínűleg nem tudott magyarul. Vajon minő nyelven beszélhetett anno 1-ben?
Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló kényszerhelyzetben.
A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegecekbül képződött vékony réteg, melyen nem lehetett keresztüllátni. Másoknak mind a hat lapja fedve volt ily kovanykéreggel, s azokon elébb ablakot kellett csinálnom, kalapáccsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.
Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. Ahol férfi van, ott nőnek is kell lenni! Matuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen, hogy egyet magával ne hozott volna közülök.
Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt átlátszatlan jegeckéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nőalak. Egy fiatal nő, egészen épen megtartva. Arca sima, olajszín, idomai a maláji típusra emlékeztetnek, tojásdad arc, finom metszérű orr, csigahajlású ajkak, domború homlok. A katasztrófa percében, amint az alakuló kristály testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristályalakítás? Oh a kristály nagyon kíméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közévegyült epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.
A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba játszó sötétveres haja volt, ahol tömöttebb, ott sötét realgár auripigment színű, s ez a haj körös-körül nőtte az egész alakot. Mint mikor egy növény gyökerei körülnövik egy cserépedény oldalait. Az a dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte-fonta az egész alakot, hogy az akként tűnt elő, mintha egy arannyal, selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész teste, kivéve az arcát s a két felemelt karját.
Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, amióta ez az alak a kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!
Eszerint ennek az alaknak élni kell még most is!
Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott koporsókban találnak továbbnőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.
De itt, a kristály közepett, egy halott hajának nem lehetett volna így tovább nőni.
A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy lehetett előrehatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész testnek.
Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van! S mi volna abban lehetetlen!
Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? Pedig ez százezer éves földalkotás.
Miért maradt meg benne az élet?
Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.
Indiai fakírok közt mindig akad olyan csodatevő, aki eltemetteti magát, álomra éheztetve, a föld alá, s akit aztán hetek múlva ásnak ki, és úgy költik újonnan életre.
Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda? Egy pillanat alatt zárta be őket a kristályanyag.
Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.
Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését folytatni, a bőr pórusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tűnt el, csak elrejtőzött.
Ezt az életet még újra föl lehetne költeni.
Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a gondolatnál.
Hevült a szívem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben egyedül itt veszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, akik hozzám hasonló teremtések, akik iszonyú magányomban velem maradnának; hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot és néznék szemekbe, melyek megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy én tanulnám el az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg tőlük azokból az időkbül, amiknek történetírói a kagylók és páfránok, s krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, aki elmondaná emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt húszezer évvel. Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?
De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra gondoltam: szabad-e ez? Halandó emberre van-e bízva, beleavatkozni a feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végének s az Úr parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fenntartva? Az ítéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sírból embereket, kik aeonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!
S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem szóval és tekintettel: „Hol van hát a világ? Ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi világunkat! Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt volt, gyökereikből tej folyott ki? Hol a fák, amiknek leveleiről csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás szörnyek, amik utat törtek számunkra az őserdőkön, s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás ,moa’ madarak, amik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy tojásaikat elvehessük? Hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint a latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk ellenségeink elől? Hol van az a világ, amelyben csak tavasz van és ősz, s a kettő mindig tart és mindig együtt?” S én aztán felvezetem őket a föld felszínére, s megmutatom nekik a szép világot: „Ime itt van! Hó és jég és örök éj: az északfény a hajnal!”
