Kain sírboltja
Kain sírboltja
Ekként okoskodtam.
Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befűtött szobában a hévmérő, az ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az átelleni falon.
Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább. Mindenütt egyformán mutatott.
Sikertelenül kutattam, s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt; valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen, s még akkor sem fedezi fel a kijárást, amit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó énekre fakadt, amihez ugyan nem volt hangja, csak fújtatott, mint az elkopott sípláda.
Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán, s nyalta a talpait. Most még szebb papirosnyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.
Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgy látszott, megunta a dolgomat nézni.
Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez ugyan egészen szabadon áll: de kísértsük meg.
Letettem a hévmérőt a kődarab aljára, s mellé térdeltem, s már öt perc múlva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé halad!
– Itt van! – kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.
Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének hangja volt az. Egyetlen hang, mint ahogy némely vadállat csak a végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő ordítása.
Kitaláltam a rejtegetett titkot.
Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok. Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem, és körmeivel tépte a sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.
Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy elhengerítsem onnan.
– Haha!
Az öreg nevetni kezdett. Azon a sziklán tilalom van!
Újabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla meg sem mozdult.
– Haha! – Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dćmon fia egyedül. Emelje el, ha tudja, azt a követ, amit tíz férfi gördített oda.
Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg, egyedül: ha nekifog.
Felmásztam a malachitszikla tetejére, s elkezdtem abba csákányommal lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.
Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.
Csak várj, öreg! Egy perc is elég lesz.
Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán homokkal tömtem be a fennmaradt nyílást a töltény felett, s azzal leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve. Elővettem az órámat, s számláltam a perceket. Az öreg bámulva nézett rám, hogy mit csinálok.
Most a gyutacs utolsó perce is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét, s felkiálték
– Szikla, nyílj meg!
Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett jobbra-balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem vonult tova a barlang sötét boltozata felé.
A patriarcha arcra borulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta ezt.
S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.
– Kelj fel, öreg, és haladjunk.
E perctől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte fensőbbségemet.
A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön ráismertem, hogy az tufakő.
Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak ásva: a puzzolan-tufa.
A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerű volt, mint a lávában támadt repedések, s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.
Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhangúak.
A talaj közepére pedig egymástól kétméternyi távolban volt elhelyezve tizennégy óriási kehely.
Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy óriási szivacs, mely kvarccá válik, tökéletes serlegidomban alakulva: néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok „Neptun serlegének” nevezik azt.
A tizennégy „Neptun-serleg” le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van faragva. A hajdani „lapis quadratus” az, az olaszok tufa litoidea.
A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak. Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr színét nem engedi látni; arcát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehellyel rakva végig.
Csupán a homlokán látszik a szürke, színtelen bőr, s e homlok közepén, éppen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy „naevus”, s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.
Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával, s félelemtől remegő balját kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet
– Kain.
…Az első gyilkos a földön.
…A testvérgyilkos ős.
…Akinek az Úr ezt az átkot mondá:
– Fuss a földrül, fuss az én orcám elől! Legyen ellenséged a föld; és ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!
És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek előtt és „hétszer átkozott legyen az, aki őt megöli”.
Az a bélyeg most is ott van még a homlokán.
És mi mindnyájan, akik az arcunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez elsőszülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Arisztokraták. A többi mind Seth-ivadék, a harmadik fiú családja. Ábelnek nem volt utódja, mert éppen a menyasszonyaik felett vesztek össze, s Ábelt vőlegény korában ölte meg vetélytársa.
Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elítélt ember. Az első földönfutó. Az első földmíves.
A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem érzé azt. Ő a gyermekszívével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az, akit maga előtt lát, s a gyermeki kegyelet ösztönszerű vonzalmával csúszott oda hozzá térdein, s aztán áhítattal megcsókolá a nagy halottat. Azon a helyen csókolá meg, ahol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete, letörölhetlen, örök időre elmúlhatlan folton a homlok közepett.
S arra az egész hulla egyszerre porrá omlott.
Hamuvá lett minden atomja, mint ahogy porrá omlanak a legelső érintésre azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban találnak.
Minden: haj, kéz, koponya egy alaktalan portömeg lett. Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék, ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó csodának.
Kain megszűnt viselni az Úr átkát, azt a megismertető bélyeget homlokán.
Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette azt róla az Úr!
Most már csakugyan a mi örökségünk volt a tizennégy serleg.
Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sírt keservesen.
Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságra jutás legelső fájdalmait, akkor kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:
– Nedunja. (Ez a te nászhozományod.)
Kíváncsi voltam rá, megtudni, mi lehet abban.
Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a szilikát-spongya kehelyről a tufa födelet.
A legörvendetesebb meglepetés várt rám.
A Neptun-serleg töltve volt búzával.
Nem olyan búza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú és háromélű. Hasonló azokhoz, aminőket az egyiptomi múmiák szájában találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még néhány század előtt a velencei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, „grano duro”-nak neveztek.
A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam a hajdankor ingyen termő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe halmozva egymás fölé; az „égharmatpép” (Festuca fluitans) – a „vérköles” (Jigitaria sangvinalis), a „Jób könnyei” (Coix lacryma Jobi), a „mocsár-rizs” (Zizania palustris), az „áldott kása” (Elymus). Egy serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén teremnek, (Cyperus Esculentus). És még számtalan mag, gumó, vetemény volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a kenyérteremtés primitív gyűjteményei, mikkel az ősember kísérleteit tevé titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt és víz fenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet föltételét, aminek neve „mindennapi kenyér”. Ott voltak a kelyhekben a luzula lencséi, mit a gyermekek „nyúlkenyér”-nek hínak, tófenék termette gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, mikből Herodes idejében az egyiptomiak kenyeret sütöttek, s mit a zsidók „Arais el Nil”-nek neveztek; a kék nunufár cseresznyemag nagyságú babjai s a pompás „tamara” (Nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek tartottak, s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a „ticor” (Maranta), a cardamonum ékalakú magjai, miknek ős termelésmódja az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt a magtermő cardamonum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg újra el nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce „Ensete edule”-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt; ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a búzát felfedezték.
És ezt mind Kain találta fel: a gyűlölt, a megbélyegzett, a száműzött Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a kenyértermesztés örökségét.
S a hitrege tanulsága mély értelmű. A „kenyér” az, ami a testvérgyilkos hajlamokat ébreszti. Kenyér az, amiért egymást gyűlöljük. Kenyér az, amiért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; amiért irigy, amiért lázadó, amiért hódító. Az a kenyér.
Kain kettős öröksége együtt száll reánk, s együtt száll tovább unokáinkra: a kenyérkereset és a testvérgyűlölet.
A földmívelés ősapjának sírját mivel lehetett volna pompásabban feldíszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek millióinak táplálékot adnak?
S a fűmag örökkévaló. Olyan az, mint a gránit. Ezredéveken át eláll.
E tufabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden szem, mintha az idén aratták volna.
És ez mind az én örökségem. Kaptam a feleségemmel.
Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez élelmet biztosít számunkra évekig. Nincs többé ínség a Ferenc József-földön!
Hálateljesen csókolám meg Lámekh ősapám orcáját.
Jól gazdálkodtál utódaid számára, derék öregem.
