XI. A negyedik parancsolat
XI. A negyedik parancsolat
Hogy kerül ide a negyedik parancsolat, aminek az a tartalma, hogy „a szombatnapot megszenteljed, mert az a te Uradnak napja; ne tégy azon semmi dolgot?” Hogy kerül ez egy házassági históriába? – Majd megtudjuk.
Nagy hozzákészüléssel járt ám hajdanában egy jómódú családnál a lakodalmi szertartás.
Kérő násznagyot, kiadó násznagyot kellett választani, tekintélyes férfiakból. Ezek voltak a menyasszony részéről nemes és tudós Kazay Sámuel uram, a patikárus. Derék, egyenes szívű, felvilágosodott lelkű ember, akinek könyvtári és numizmatikai gyűjteménye is volt. Ungvári Mihállyal régi jó viszonyt tartott föl; ez szállította patikája számára külföldről a szükséges gyógyszereket, füveket. Legújabban, hogy polgárjogot nyert Debrecenben, fölvásárolt egy puszta telket a Nagyerdőn, amit a város nem használhatott, s azt odaajándékozta a kollégiumnak, hogy csináljanak belőle füvészkertet az ő költségére. Ennek a berendezése tiszteletes Gyarmathy Mihály uramra bízatott, ki viszont nagy botanikus volt. És így a tanulóifjúságnak egy tudománnyal több jutott, a gyógyító növényeket pedig Debrecen maga produkálhatta, nem kellett értük Dalmáciába (hová) fáradoznia, költekezni. Gyarmathy volt Miklós násznagya.
Ez a két férfiú volt igaz, őszinte barátja a Baranyi és Ungvári családnak, akik elejétől végig híven kitartottak az igazság mellett.
A násznagyokon kívül pedig kellett még vőfélyt is választani és két nyoszolyólányt. Ilyen előkelőségeknek, mint Baranyi Miklós és Ungvári Katalin bizony nem lehetett az nehéz; leány barátné, férfi pajtás elég van a városban, aki az ilyen hivatalt megtiszteltetésnek veszi.
Azután a meghívásokat is jó előre meg kellett tétetni, amivel a kisbíró bízatik meg, csinált virágos csokrot kötvén a pálcájára, aki sorra járja a notabilitásokat, s meginvitálja őket a menyasszony házánál tartandó lakomára.
Ehhez a lakomához pedig nagy előkészület mozgósíttatik. Van egy híres kifőzőné asszony, Szekrényesi Máriának hívják, aki maga az eleven szakácskönyv, arra bízatik a konyhai tudomány.
Kőművesné asszonyom alig győzi a hírhordást. Ha a fürmenderékhez megy, ott elmondja, hogy micsoda torták készülnek az Ungváriéknál! Egész paloták pörkölt mandulából, a piskótának, Krisztus-lábának se szeri, se száma: vadakat hozatnak Olasziból, egész harcsákat Tiszafüredről, a vadat pácolják; a lakodalmas kásához tonnával jár az aprószőlő; a pulykákat dióval hizlalják; mézes bort, máslást Tállyáról rendeltek; jeget a kocsonyákhoz a meziási jégbarlangból hozatnak; a nagy mozsártörés kihallik az utcára, amint a borsot, fahajat törik szakdatlan. Nagy trakta készül ott!
Ha meg az Ungváriékhoz felkerül, s valakit megkaphat az asszonynép közül, annak nagy szörnyűködéssel árulja el a kitanult titkokat. A lakodalomra fürmenderné asszonyom aranycsipkés főkötőt készíttet, hozzá velencei skárlát kantust; a Krisztina néni pedig szálé patyolat fátyolt a fejére, rezgőkkel tűzködve, fajlandis viganóval; bíróné asszonyom Kecskemétről hozatott ezüstcsipkés főkötőt, itthon varratja a mayzler rokolyát, de azon is fodoligli csipke lesz két sorban. Hát még a Sarkadiné, Temesváriné, Fórisné, Oláhné szomszédasszonyok mekkora parádét fognak csapni! A vőfély, Dengelegi Péter, minő kapitális mátkatálat készíttetett a menyasszony számára: Aradon készítették, dobozban hozták ide. De Kőművesné asszonyom már látta a doboz tartalmát: csupa klenódium az. „Úgy álljanak meg a fogaim a szájamban, ahogy igazat mondok a nyelvemmel!”
Tehát olyan hetedhét országra szóló lakodalom lesz itt, milyet még nem látott Debrecen városa …
Baranyi Miklós pedig ugyanekkor látogatóra érkezvén a menyasszonyához, így szólt hozzá;
– Édes szívem, lelkemnek bálványa! Nagy szavam van hozzád. Látod, hogy most is csak szökve jöttem ide, estére vissza kell térnem a posztomra. Katonasorban vagyok; rajtam függ az egész dandár ellátása. Van-e elég erős szíved hozzá, hogy az én szerelmemért minden világi jót, minden pompát, dicsekedést elhagyj, s velem jöjj ismeretlen, félelmes utamra, ha az enyém lettél?
Katalin átölelte mind a két karjával a vőlegénye fejét, s szájával a szájába beszélt.
– Édes szerelmesem, örök egyetlenem! A szívemből lested ki, amit most elmondtál. Ha te nem szóltál volna, én beszéltem volna. Bizony veled megyek, akárhová vet téged a sorsod. Részt veszek a sanyarúságokban, miket az ég rád mér. Ha földes gunyhóban, ha szellős sátorban kell veled együtt tanyáznom, paradicsom lesz az nekem a te hű kebleden. Viharban, jeges télben veled együtt járok. Ha emberek haragja el nem szakíthatott tőled, az Isten haragja sem fog elijeszteni. És ezt az életet, nem bánom, kezdjük el mindjárt az esküvőnk után.
Óh, hogy megölelte, óh, hogy agyoncsókolta ezért a szaváért a boldog vőlegény drága menyasszonyát.
– Láthatod – mondá Katalin –, hogy semmi parádés előkészületet nem tettem eddig a lakodalomhoz, a gazdag Ungvári leányához illőt; de arra kérem az Istent, hogy vajha küldene egy zivatart, mely bekergetne bennünket egy pásztorkunyhóba, s ott töltenénk a nászéjszakánkat.
Miklós nem győzte a hálálkodást. „Micsoda gyémántszív! Micsoda angyal lélek!”
Azzal sietett a násznagyához, tiszteletes Gyarmathy Mihály uramhoz. A szárított virágai között találta a tudós férfit.
Mindjárt in medias res (a dolog közepébe) lépett.
– Tudod-e, édes barátom, mit kívánt ma tőlem az én szeretett mátkám, az én Katalinom? Azt, hagy ne tartsunk mi fényes lakodalmat, felcsődített násznéppel, nagy muzsikaszóval, de mindjárt az esküvő után, egy kis barátságos ebédet elköltve a két násznagyunkkal meg az apósommal, üljünk kocsira, és menjünk el Püspökibe, az én hadiszállásomra. A traktát hagyjuk a munkás fehércselédeinknek.
Gyarmathy professzor bámulva tolta félre maga előtt szárított virágait.
– Barátom, a te mátkádban prófétai lélek lakik. Íme, elmondom neked, amit úgyis elmondandó valék a közelebbi találkozásunk alkalmával. Tiellenetek egy nagy komplott készül a városban. Összebeszéltek mind; nagyfejűek és hájfejűek, asszonyok, leányok, suhancok, hogy titeket megszégyenítsenek. A lakodalomra a meghívást színből elfogadják, de az esküvő napján fognak mindannyian a meghívottak egyszerre lemondani, még a vőfélyek és a nyoszolyók is.
Miklós szíve elfacsarodott.
– Még a vőfélyek is! Az én ifjú cimboráim! Még a nyoszolyólányok is, a Katalin játszótársnői.
– Meg sem mondom neked, hogy mátkatálul mit szándékoznak az arádnak küldeni,
– De hisz akkor embert ölök!
– Ne ölj te meg senkit; hanem zápítsd meg a gonosz „zavagy” sárkánytojását, mielőtt kikotlanák. Ne híjatok meg senkit a lakodalomra, se örömanyát, se vőfélyt, se nyoszolyót. Hadd süljenek föl a kabalájukkal; süssék meg otthon a makkot. Az esketéshez nem kell nektek más, mint a két násznagy, mint tanú. – Azt pedig különösen helyben hagyom, hogy rögtön elutazzatok a tábori szállásodra. Mert úgy tudom, hogy még valami extra fölcsúfoltatás készül ellenetek, amibe a belső emberek is tudósak, s abból is botránynak, köznevetségnek kell előkerülni. De még nem tudhattam meg a valóságot. Előttem rejtegetik. Azért azt tanácsolom, hogy az esküvő után, rövid falatozást végezve, üljetek rögtön szekérre, s hajtassatok el a déli órában, amikor üres az utca. S hogy a rosszakaróitok meg se tudhassák, hogy eltávoztatok a városból; még az Ilona szolgálóról is gondoskodva lesz, hogy ne legyen a háznál. Ez a patikárus dolga lesz.
Miklós elgondolkozott.
– Vajon mit fundálhattak ki ellenünk?
– Azt nem tudom; de annyit tudok, hogy a kálvinista jezsuita furfangosabb a Loyola tanítványainál; az minden hájjal meg van kenve. Miklós megköszönte a jó tanácsot Gyarmathynak, s tőle búcsút véve, fölkereste a másik násznagyot, Kazay Sámuel uramat. Annak is elmondta a megállapodásukat.
A derék tudósnak az arca egész örömre derült, amíg Miklós beszélt. „Valde bene, valde bene!” – mondogatá közbe. S végül még azután egy pótindítvánnyal is megtoldá a tervet.
– Hogy még jobban titokban tartassék a városból eltünéstek, ne mi menjünk Ungvári uram házához ebédelni, hanem ti jöjjetek mihozzánk. Aztán Ungvári uram is maradjon itt minálunk éjszakára.
– Miért? – kérdé Miklós megdöbbenve.
Kazay uram nagyot szippantott a tubákospiksziséből.
– Hát csak tantum, ita, saltem, sic. (Ez annyit tesz diákul, hogy nem akarunk többet mondani.)
Ő már bizonyosan többet tudott a „belső” emberek tervéről; de nem volt szabad elárulnia. Ellene dolgozni igen.
Miklós és Katalin ekképpen eligazították a maguk dolgát, öt nappal az esküvő előtt.
Az atyafiság, komaság, szomszédság csak várt, hogy mikor jön már a rigmusmondó kisbíró a meghívással, a kipécézett vőfélyek, nyoszolyólányok is kíváncsiak voltak a felszólításra; de csak nem jött semmi. Se püspökék, se bíróék, se fürmenderék nem kaptak invitációt a fényes lakomára, amire aztán az utolsó napon bejelenthessék, hogy nem fogadják el.
Szombat este Kőművesné asszonyom alig találta nyugtát, annyi helyet kellett beszaladgálnia azzal a rémhírrel, hogy az Ungváriéknál az egész lakodalmi traktamentumot a szövő-fonó fehércselédségnek fogják kiszolgáltatni. Nem hitték el neki. Pedig ez is igaz volt.
Nagy volt a felsülés. Nem volt mit visszautasítani.
Le volt főzve az egész előkelő társaság. Ungváriék nem tartanak lakodalmat. Nincs miről elmaradni.
Bizonyosan az abrakadabrán vetette ki a görög leány, a boszorkány, hogy mi van ellene készülőben.
Ez mind porba esett. Ungváriék nem tartanak lakodalmat, csak esküvőt – szárazon.
Csúnya fösvénység, gorombaság tőlük! – (Hogy nem hagyták magukat világ csúfjává tenni!)
No de hátra van még az öreg kalapács! (Malleus maleficarum.)
A püspök úr, méltó neheztelésében, hogy ő sem kapott meghívást a lakodalomra, a második predikátorra bízta az esketési szertartást. Az végbement a maga kötelezett rendjén, ahogy közönséges civis párt szoktak összeadni, aki minden parádé nélkül járul a ceremóniaasztalhoz. A „holtomiglan, holtodiglan” kimondása s az „Isten engem úgy segéljen” után végbement az esküvő. Még csak új ruhát sem vettek magukra a mátkák: a hétköznaplójukban jöttek ide.
Még azután helyet foglalhattak a padjaikon; mert következett a főtisztelendő úr kenetteljes hirdetése a hívekhez.
Előrebocsátá, hogy vitéz hadseregeink most indulnak a döntő csatába. Szükséges, hogy imádkozzunk az ő fegyvereiknek diadaláért. De nem csak imádkozni illik, hanem cselekedetekkel is megerősíteni a mi áhítatosságunk igaz voltát. Miből állhatnak e cselekedetek? Bevett szokás szerint a szigorú böjti napból. De most már ez sem elég vezeklés az Úr előtt: mert ezt a pápisták is gyakorolják. Ellenben szükséges, hogy gyakorlatba vétessék a mi hitbéli vezérünknek, Kálvinus Jánosnak azon szigorú rendelete, miszerint a szombatnap, amely minálunk keresztyéneknél vasárnapra értetik, akképpen megszenteltessék, hogy ezen a hetedik napján a világ teremtésének, melyen a te Uradnak napja vagyon, ne tégy semmi dolgot. Következésképpen az Úrnak napján megtiltatik minden jámbor igazhívőnek, hogy a hitves párjához közelítsen.
A logika csak elég világos.
A cívisek helyeslőleg bólintottak a fejükkel. Okos ember volt az a Kálvinus János! Milyen jó titulust talált ki a korcsmábanmaradásra!
Ellenben minden arc az újan érkezett pár felé fordult. No hát ezeknek, hogy esik ez az interdiktum? Éppen az esküvőjük napján! Bíró uram, fürmender uram, szénior uram kiadták már a rendeletet, hogy a katedrából származott egyházi tilalom szigorúan megtartassék, sőt, ellenőriztessék.
Az új pár pedig csak úgy mosolygott magában csendesen. Beszélhetnek a próféták: a szív nem hallgat arra. Lehet hadat üzenni az ördögök légióinak; de nem lehet hadakozni a szívbeli szellemek ellen.
Egy óra múlva az esküvő után ők már kívül voltak Debrecen váradi kapuján; a bőrkárpitok le voltak eresztve a kocsi oldalain: senki sem láthatta meg őket, Kazay, Gyarmathy meg az öreg Ungvári tudták a dolgot; de csak ottmaradtak az új pár eltávozása után még a borozóasztalnál, kvaterkázni a boldog szerelmesek egészségére.
A cselédleány, az Ilona pedig úgy eltűnt a házból, hogy senki sem tudott hírt felőle. Majd egyszer későbben azt is megtudjuk, hogy hová lett, miben járt. Szükségesnek találtatott a jelen nem léte, s gondoskodtatott róla.
