V. Megszabadulás
V. Megszabadulás
Ó, te jóságos isten! Akit Teremtőnek neveznek a földiek! Mily imádásra méltó vagy te azért, hogy az életadáson kívül a halált is feltaláltad!
A halált, a halált!
Az angyalok legszelídebbikét. Aki meghozza a kívánt nyugodalmat, aki megszabadít minden szenvedéstől, aki, hitünk szerint, e földi gőzkörből felvisz bennünket az örökfényes mennyországba! Nem! Nem a riasztó csontkoponya, de édes, mosolygó anyaarc a te ábrázatod; nem veszünk el, újjáébredünk a te öledben, Istennek leghívebb szolgálója! Engedd meg, hogy a kezedet csókoljuk, jóltevőnk! Édes jó halál!
A szegény asszony szenvedéseinek is vége vettetett: lehunyta szemeit örökre. Baranyi Miklósné, született Sándor Zsuzsika hosszas szenvedés után való elhunytáról kiadták a gyászjelentést.
Ketten is kiadták: az édesanyja meg a férje.
Az édesanyja tudtul adá minden rokonnak és jó ismerősöknek, hogy Istenben boldogult leánya a katolikus egyház szertartásai mellett fog örök nyugodalmára kísértetni a családi sírboltba.
Az édes férje pedig olyképpen hívá össze a kondoleáló híveket, hogy áldott jó felesége a református egyház szokásai szerint fog eltemettetni.
Mind a kettőnek helyes okai voltak a maga elhatározásához. A kálvinista Sándorné asszony abból a szempontból indult ki, hogy leánya szülötte fiait életében pápistákká tette, s maga is részesült a szentelt ostyában; ámbár áttérése forma szerint nem lett promulgálva.
A pápista Baranyi Miklós ellenben abban talált erősséget, hogy a felesége holtáig kálvinista volt, és így azon vallás ritusa szerint elprédikálandó.
Szerencsére mind a két vallásfelekezet papjai okos és pakátus emberek levén, szépen kiegyezének, hogy legyen hát mind a két óhajtásnak elég téve: elébb szenteltessék be a halott a katolikus liturgia szerint, azután prédikáltassék el a reformátusok szokásai mellett.
S mind a kettő nagyon szép és magasztos, azt be kell ismerni.
A katolikus gyászrekviem zsolozsmája dallamos és megható, szövege csupa vigasztalás. A nyomorult halandó égre kiált, hogy őt körülvették a pokol fájdalmai! de amint a „circumdederum”ot elrebegé, rázengik, hogy „a paradicsomba vezessenek az angyalok!” S mily magasztos, mily emberi, mily isteni biztatás, mi erre következik: „és ott örök életet élj Lázárral, az egykor szegénnyel!” Ezt éneklik a koldusnak és a királynak, a közvitéznek meg a hadvezérnek. Tehát nem a fejedelmekkel, udvaroncokkal fogsz együtt pompázni az örök üdvösségben, hanem Lázárral, a szegény zsidóval, a bélpoklos nyomorékkal fogsz társul élni a paradicsomban in aeternum: örökkön örökké! Nincs ehhez fogható nagy mondás a világon! Sajnálom, hogy én ezt nem fogom hallani.
De a kálvinista temetkezés is lélekemelő. Ennél a néptől érthető nyelven beszél az egyház szónoka a világi dicsőség mulandóságáról, az örök élet gyönyörűségéről. A harmóniás ének rázendíti: „Nincs már szívem félelmére Nézni sírom fenekére. Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából?” Majd pedig előjön szenior uram, s sarokramenő verses rigmusban felmagasztalja az elhunyt keresztyéni virtusait, s végül elbúcsúztatja a földbe leszállandót hátrahagyott kedveseitől, rokonaitól, jó barátaitól. Nagy figyelemmel is fogadtatott a tiszteletes úrnak ez alkalommal elzengett búcsúztató verse, mindenki azt lesvén kíváncsian, hogy közte lesznek-e az elbúcsúztatott rokonok közt az Ungvári Katalin, elébb Baranyi Miklósné asszony és annak fia Baranyi Miklós? – Hát bizony közte voltak. „Bocsássatok meg, ha életemben valamit vétettem ellenetek.”
Meg is haragudott a búcsúztató szeniorra a méltóságos úr szörnyen, azt mondta rá: „ostoba kosta!” s nem adott neki többet, mint két tallért, holott két aranyat készített ki a számára, ha Katalint és Miklóst nem említi.
