XI. Azok a harangok!
XI. Azok a harangok!
– Hát sohasem lesz már vége ennek a harangszónak? – nyögé nyavalyás ágyán hánykolódva a beteg főúr. – Ki halt meg, hogy úgy kolompolnak fölötte?
Jönnek, mennek hozzá. A doktor, a patikárus, Dabóczy Marcsa, a tudós asszony, Szeremleyné, a kenőasszony, Lipcsey Erzsók, a szolgálóleány. Mindenki más embert nevez meg neki halottul.
Mért nem látogatja meg a szuperintendens?
Az halotti prédikációra készül.
– Eredj oda hozzá, hugám Szeremleyné, s kérd meg a nevemben, hogy imádkozzon az én megháborodott lelkemért.
Szeremleyné elmegy az izenettel a püspökhöz.*
Tanú, Gherny János vallomása. Tiszteletes Vécsey uram először ilyen szavakkal imádkozott: „Uram, a Te szolgád megkeresett Tégedet, aki az ő véréből született fiát megtagadván, a Te Szent Lelked ellen vétkezett, Uram bocsásd meg neki.”
Másodszor pedig délután: „Uram, a Te szolgádnak, aki a Szent Lélek ellen vétkezett, hallgasd meg fohászkodását s könnyebbítsd az ő halálának fájdalmait, adj neki boldog kimúlást s ved fel magadhoz az ő bűnös lelkét.”
Megint jön a doktor.
– Még sincs vége ennek a rettenetes harangozásnak? Nem bírok aludni tőle.
Hát hisz éppen arról hozott a tudós férfiú segítséget. Drága jó ópiumcseppeket. Ezeket átadja Dabóczy Marcsának. Tizenkét cseppet kell belőle beadni vízben a páciensnek, óránként. Attól majd aludni fog. Dabóczy Marcsa azért okos asszony, hogy ki tudja számítani, miszerint tizenkét csepp óránkint éppen annyi, mint ha huszonnégy cseppet adnak be két óránkint egyszerre. Akként cselekszik. Ettől aztán a főúr mély narkotikus álomra szenderül.
Amiből Dabóczy Marcsának az a tiszta nyeresége származik, hogy most már ő is fölveheti az ünneplőjét, s elmehet bátran a nagy prédikációs temetést megnézni. A beteg szépen aludni fog legalább két óráig, s addig nem kell neki ápolás: magára hagyhatják.
Csakhogy a dupla adag ópium nemcsak mély alvást hoz; hanem kínzó álmokat is. A betegnek az agyát csapkodják a harangütők, a búgó rezgés összerázza az idegeit: pokoli rémekkel küzd: víziói vannak. Szívét szorongatják vasmarkok, s érverését elakasztják. Hánykódása közben leesik az ágyáról, és arra fölébred.
Zúg körülötte az egész mindenség.
Csupa harangzúgás.
De e siketítő, kábító hangzűrzavaron keresztültör mégis egy ismerős ének. Diákok kardala, akik halottat kísérnek. Ő maga is sokszor énekelte azt diák korában.
Már elmégyek az örömbe:
Paradicsomnak kertébe:
Lelkemnek üdvösségébe.
Paradicsomnak kertébe:
Lelkemnek üdvösségébe.
Halottat visznek végig az utcán.
Kínzó baja dacára felvánszorog, térdein odacsúszik az ablakhoz, felkapaszkodik az ablak hídjára, belefogózik a keresztfába, kinéz az utcára.
Tömve van néppel a széles utca.
A halottasmenet lassan jön előre.
Hat izmos férfi hozza, vállára emelve a koporsót.
Kétfelől mellette, meggyújtatlan viaszfáklyákkal hat városi hajdú. A fáklyákon festett címerek lobognak.
Káprázat-e ez? Azokon a címereken a Baranyiak lilioma látható, amit Anjou-házi királyoktól kaptak.
A koporsó többet elmond. Nagy ezüstbetűkkel fel van írva a tetejére „Baranyi Miklósné Ungvári Katalin”. A koporsó után bandukol az ifjú Baranyi Miklós s a második férj, Gyarmathy Mihály, hajadonfővel, gyászruhában.
A nyavalyás ember kitöri ökleivel az ablak üvegtábláit. Kihajol, rekedt hangon rikácsol a tenger sokaság hallatára. „Katám! Édes Katám! Várj meg! Én is megyek utánad! Veled! Együtt! Megyek!” Talán nem is mondta: csak úgy álmodta ezt. De annyi eszmélete még maradt, hogy a temetésről hazatérő ápolónőtől, ki őt a földön fekve találta, megkérdezze:
– Elbúcsúztatták-e őt éntőlem is?*
Lipcsey Erzsébet tanúbizonysága. Doc. Bar.
S mikor az asszony azt mondta neki, hogy igenis: utolsó volt, akitől a pap elbúcsúztatá, azzal megnyugodott.
Több orvosságot nem vett be.
„Megyek utána.”
Úgy lett! utána ment. Harmadnapra a hatalmas, büszke Baranyi Miklós fölött zúgtak a debreceni harangok.
S ezzel ez a regény bizony befejeződött.
