IX. A nagy futás
IX. A nagy futás
Most megint egy olyan fordulat következett, amit a költőnek, a mesemondónak nem lehet elhinni, amíg az írott és nyomtatott krónikákat elő nem adja, amikben a történelmi adatok meg vannak rögzítve.
Egy délután nagy riadal támadt Debrecen Templom utcáján. A nagyváradi kapu felől jött rohanva, bömbölve, gulya, ménes, összekeveredve, utánuk a disznócsordák, leghátul a birkanyájak; de azok mögött a kaputoronyból lehetett látni újabb porfellegeket, melyek az úton közeledtek őrült gyorsasággal.
Mi történt a földön? Kiesett a világ feneke?
Ki hát!
A számadógulyások, csikósok nagy hirtelen elmondták bírák uraméknak a rémhírt. A nagyváradi labancok és rácok kitörtek a várból, éjszaka meglepték a blokáda őrségét. Palocsay brigadéros seregét szétverték, s most jönnek teljes erővel mind Debrecen ellen.
Jellemző az akkori állapotokra, hogy egy ilyen gazdag város, mint Debrecen, melynek húszezer lova legelt a mezőkön, még csak egy cirkáló lovas csapatot sem tartott, mely kémszemlére kiküldhető legyen, ha valahonnan rémhírt hoznak a megriadt pásztorok.
Az egész tanácsot megfosztá az eszétől a rémület.
Mit tudtak tenni?
Akárcsak a csökmői bíró a sárkány bömbölésére: „törvényt teszek a szaladásra!” Bíró uram, fürmender uram kihirdették dobszó mellett, hogy a gonosz ellenség közeledtére Debrecen város összes lakossága hagyja el a házait pusztaságra, s minden lábas és lábatlan jószágával együtt költözzék el a Tisza túlpartjára.*
Protocollum, paragr. 19. oct. Városi jegyzőkönyv.
„A nép felrakodáshoz éjszaka kezdvén nagy sírással-rívással, egymás nyakába való borulással, jajgatással megindul. Sok csak felesége, gyermeke kezét fogta, minden jószágát itt hagyta, csak harmadnapra való kenyeret sem vihetett, sok családját, gyermekét elvesztette, azt siratta, kereste az utcán. Soknak férje, szekere nem lévén itthon, minden jószágának itthagyásával kelletett házából kimenni. Soknak gyermeke, marhája eltévelyedett, azt tudakozta, keresve mindjárt a kapun kívül. Soknak szekere eltört mindjárt a városban, azzal veszekedett, csinálta, ahogy lehetett. Lehetetlen nyelvnek kimondani, a minémű bódulás volt az ily hirtelenséggel. És így a nép Hadház s Kálló felé, némely része Tokaj felé, által a Tiszán eltakarodott. Némely gyalogosok hátra maradtanak fegyveresen.”
Ugyancsak a városi jegyzőkönyv megörökíté azt az adatot, hogy „Bírák uraimék, az emberek nagyjaival Tokajnál költözött át a Tiszán és a Bodrogközre, a Bagoly-szigetbe szállott, a holott is sok nyomorúsággal kellett az időt tölteni.”
Valami elhihetetlen eset, hogy egy nagy városnak huszonötezer főnyi lakossága, melyben ezerekre megy a fegyverfogható erős férfiak száma, a bírája, a fürmendere egyetlen parancsszavára, otthagyja a házát, birtokát, aratását, szüretjét, s elfusson tíz mérföldnyire, lekuporodjon egy üres szigetre két víz közé, magát meghúzva: anélkül, hogy az okát tudná, hogy miért szaladt el?
Katalin nem futott el a többiekkel: otthon maradt a házánál. Olyan állapotban is volt, hogy nem futhatott. Aztán meg azt tartá, hogy akármilyen ellenség jöjjön be, rosszabb nem lehet, mint az itthoniak voltak;
Hát az egész katasztrófában annyi volt az igaz, hogy a nagyváradi császári várőrség, felhasználva a kedvező helyzetet, egyesült erővel kicsapott a fejedelmi megszálló seregre, s annak nagy kudarcot okozott.
Ez a kedvező helyzet akként kínálkozott, hogy Baranyi Miklós prima fúriájában, maga körül gyűjtvén a saját maga által fizetett kuruc lovasságot, azt a táborhelyéből kimozdítá, s megindítá Debrecen felé, azzal a keserves szándékkal, hogy a feleségét fegyveres kézzel is kiszabadítja tömlöcéből.
Ezt pedig a gvárdián tudatta a várparancsnokkal, aki aztán a fedetlenül hagyott résen oldalba foghatta az ostromló sereget. A komisszárius szabad csapatja volt az, mely Debrecen felé közeledett: az riasztotta meg a gulyákat, a gulyák meg a magisztrátust: az meg az egész várost. Ez elől a százharminc ember elől szaladtak el a világ kerítéseig.
