V. Az ítélet
V. Az ítélet
Valami elhihetetlen képtelenség, ami ezután következik.
Egy előkelő úriasszonyt tömlöcre vet erőszakkal, s bevádol a leggyűlöletesebb bűnnel az elöljáróság. Összecsődítenek mindenféle hazug tanút, akik rávallanak az asszonyra, hogy szerelmi viszonyt folytatott a patikáruslegénnyel. Azok között protokollumba vétetik egy szőlőcsősznek az a bizonyságtétele, hogy ő szemeivel látta, hogy a patikáruslegény együtt sétált Baranyinéval a szőlőben. A patikárus egy harkályt lőtt, s azt az asszonyságnak ajándékozta. Flagrans delictum! Olyan tanú is akadt, aki bizonyította, hogy az ő füle hallatára biztatta Baranyiné a patikáruslegényt, hogy az urát ölje meg – méreggel. A mezőn szedett virágok, a küldött tükör és aranypénzek pedig eltagadhatatlanok voltak. Egy tanúnak a vallomása különösen terhelőnek találtatott, aki előtt a patikáruslegény azt mondotta, hogy nem adná Katalin asszonyt oda egy mennyországért.
Egyetlenegy tanúnak volt emberi szíve igazat és jót mondani a bíró előtt. Ez a kivételes igazmondó volt a Kőművesné. Nem! A Kőművesné hazudik a maga passziójára; de megvesztegetésből, gonosz indulatból nem rágalmaz senkit. Ő deponálta azt a vallató bíró előtt, hogy bizony csak az Ilona leányzó a csapodár fajtalan asszonyszemély, hogy a legényt ő hítta a házhoz, ő is rejtette el, s ő árulta el az ottlétét a fürmenderéknek. De az ő vallomását nem vették hitelesnek.
Nagy hirtelen törvényt ültek, s meghozták az ítéletet bírák uraimék. Ámbátor közönségünk a mai irodalomban nagyon erős dohányokhoz van hozzászoktatva, azért mégis tartózkodunk ezt a bölcs ítéletet egész szövegében közölni. Elégnek találjuk az indokolásból kiemelni azt, hogy az inkattusok (vádlottak) nem gondolván Isten parancsolatjával, sem az ország törvényeivel, sem a mindennapi példákkal, melyek szerint a bűnösök meg szoktak büntettetni, az ő testöket fajtalanságra adták, mely ezekből kitetszik, hogy az I. asszony Nempsovics Jánosnak ajándékban tükröt, pecsételt leveleket, pénzeket küldözött, kertekben, mezőkben vele együtt sétált, nevetkezett, imitt-amott vele nappal s este suttogott, a legényt férjének megölésére késztette, végre (stb., stb., stb.) a kamarájában elrejtette, mely gonosz cselekedeteik mind a tanúvallomásokból ki fognak tetszeni, mind a legény instanciájából. Azért mivel az asszony férjéhez való hite s kötelessége ellen máshoz adta magát, a legény is felebarátjának házát megfertőztette, Isten törvénye szerint: Levit. Caput 20 V. 10, és I-mae Part. Decr. Trip. Tit. 105. mindkettőnek feje hóhér által üttessék el, másoknak rettentő példájára, nékiek illendő s érdemlett büntetésökre.
Az ítéletben említett instanciája a vádlott legénynek így szólt: A neki tulajdonított bűn elkövetését tagadja. Hogy az asszony házához ment, arra fundamentumos oka volt, lévén páciense azon háznál tiszteletes Bélteki János uram; hogy megfogattatásának alkalmatosságával ott, mint bizodalmas jóakarójánál levetkezett, lefeküdt, azzal magát exkuzálja inkább, mint implikálná. Az akciónak egész kontextusát simpliciter tagadja.
A vádlott nőt magát soha bíró elé nem állították, védelmét, mentségét meg nem hallgatták, s ami hallatlan, nem is szembesítették a vádlott bűntársával. Csak sok év múlva sikerült neki, megváltozott viszonyok mellett, illetékes törvényszék előtt, hitvesi becsületét, asszonyi tisztaságát napnál fényesebben tisztára mosni. De mennyit kellett neki addig küzdeni, szenvedni!
A küzdés, szenvedés még csak az elején járja.
Ne sajnáljuk e nyomorult asszonynak a történetét nyomrul nyomra követni.
Én, aki e történetet írom, valódi kötelességet hiszek teljesíteni, amidőn egy igaztalanul meggyalázott nőnek és ivadékának hírnevét, mint kőemléket, hamvai fölé kívánom elhelyezni. Nincs ebben az elbeszélésemben egy lapra való képzelet sem; ez mind tény és valóság. Meseszerű, de igaz.
