XV. A kócsag védelme a sólyom ellen
XV. A kócsag védelme a sólyom ellen
Tapasztalt vadászok megfigyelték ezt, le is írták. A vadászsólyom üldözőbe veszi a kócsagot. Vijjongva csapongnak végig az égen: egyforma sebesen repül mind a kettő. A kócsag védelme abból áll, hogy hol hirtelen aláereszkedik, hol meg sebesen fölemelkedik a magasba, hogy a sólyom lecsapását kikerülje. Egyszer aztán a sólyom mégis föléje kerül, szétterjesztett szárnyakkal ott libeg áldozata fölött. A kócsag félrefordított fejjel fölfelé néz. A sólyom összecsapja a szárnyait, s azzal sebesen alácsap: de a kócsag éppen olyan gyorsan hanyatt fordul a légben, s hegyes csőrét fölfelé mereszti, s azon a sólyom felnyársalja magát. Arra aztán aláfelé kalimpáznak mind a ketten a magas égből, amelyik alul esik, az megholt.
Ilyen volt az ő küzdelmük.
Azért a halálra sértő szóért, amit Katalinnak mondott az ő egykori szerelmese, férje, gyermekének apja, minő írt kaphatott a szívére? Elég volt-e az, hogy a vén koldus a szűre aljába szedett fürtöket odadobta a főúr lábához csúnya, sértő szóval, aztán kezet csókolt az úrasszonyának?
Nem volt elég azért a meggyalázásért, amit egy egész úri társaság hallott. Ilyen szót mondani a hajdani feleségének. (Még ha hajdani is; de hátha még most is az?)
Katalin elvesztette a szívét ebben a végzetes találkozásban. Minden érzése meg volt halva. Bár inkább agyonlőtte volna az az ember, ahogy akarta. Nem köszönte meg a megtartott életét.
A kisgyermek azt kérdezé tőle petyegő szóval: „anyácskám, mért haragudott ránk ez a bácsi?”
Neki csak bácsi!
Katalin futvást hagyta el a szőlőjét; kocsijára ült, Balázst, a koldust is magával vitte haza, a városba.
Még aznap este meglátogatta őt Gyarmathy Mihály professzor.
– Ide siettem. Mindent meghallottam a koldus Balázstól.
– Köszönöm, hogy eljött vigasztalni. Nagyon beteg vagyok. De hát van-e gyógyító ír erre az én halálos bajomra?
– Én találtam rá valamit. Elmondom.
– Figyelmesen hallgatom.
– A vizsgáló orvosnak az a legelső feladata, hogy a betegség keletkezését, mivoltát kifürkéssze. A kegyelmed betegsége onnan támad, hogy egykori hitvestársától elhagyatva, egyedül maradt a nagyvilágban, minden védelem nélkül: éppen azoktól megtámadtatva, akiket vér és eskü kötelezne az oltalmazásra.
– Ez az.
– Még annál nagyobb baj is van. Az, hogy kegyelmed nem csak saját személyében van megtámadva; de még sokkal inkább az egyetlen szülött fiáéban. Ezt sújtják, ezt üldözik, miként a bibliai názáretbeli Jézuskát, hasonlatos módon. S kegyelmed ezt őrizné, ezt takargatná, mentené hasonlatosképpen a szenvedő Máriához.
Katalin zokogva szorítá magához kisfiát.
A professzor folytatá.
– De Isten csodákat tett Mária gyermekéért. Adott neki egy védelmező apát József személyében, kit angyala figyelmeztetett a menekülésre.
– De hol vannak mostan a Józsefek, hol vannak az angyalok?
– Most is közel vannak. Az angyal nem álom alakban jelenik meg, hanem józan meggondolás, igaz szeretet szellemében. Kegyelmedet a római katolikus szentszék elválasztotta, saját dogmái értelmében, a férjétől, az meg is nősült: új családot alapított. Kegyelmed most szabad. Kezét adhatja egy új férjnek egész tisztességgel.
– Merne-e valaki engemet elvenni? Ezzel a megbélyegzett homlokkal, ezzel a bélpoklos arccal? Találkoznék a kerek földön olyan ember?
– Már találkozott is. Itt áll kegyelmed előtt.
Katalin összecsapta a kezeit. Nevetett-e? sírt-e? olyan volt a hangja.
– Édes tiszteletes uram. Tudom, hogy mindig jó volt hozzám tanáccsal segített, nagy veszedelemből kiszabadítani serénykedett, megbecsült, gondja volt rám, de háládatlan volnék, s vétenék Isten ellen, ha meg nem vallanám kegyelmednek, hogy én élő-halott vagyok, akiből kitépték a szívet, akiben nincs más érzés, mint az élve eltemettetés, aki koporsója födelét felszakítani törekszik.
– Ezt akarom én is: ki akarom kegyelmedet hozni a koporsóból.
– De énrajtam mindig érezni fogja a halotti köntöst, fejemen találja a szemfödelet. Én nem lennék más, mint bolygó kísértet, aki csak hideget tud fújni a szájából; de nem forró csókot visszaadni. – Bennem nincsen érzés.
– Azt én mind tudom és érzem. Az egész életem egy aszkéta volt. Soha nőt a kezem nem érintett. Csak a tudománynak éltem. Mikor a katedrámról leszállok, veszem a vándorbotom, bebarangolom az erdőket, mezőket, a természet alkotásait vizsgálom: éjjeli szövétnekemnél tapasztalataimat írom, könyveimet bújom. Nem egyéb a célom ezzel az ajánlatommal, minthogy egy méltatlanul üldözött nőnek megszerezzem az oltalmat, amit egy férfi nyújthat, akinek helyén van szíve és lelke. Én független ember vagyok. Tanári fizetésemet az oxfordi egyetemtől húzom; fűvészi, bogarászati gyűjteményem után bőséges jövedelmet aratok a külföld műkedvelőitől. Senki előtt sem tartozom kitérni. Rokont sem ismerek, ki dolgomba beleszóljon. Csak a saját lelkemnek adok számot. A nőt csak tisztelem, s még jobban tisztelem az anyát. Legbuzgóbb vágyam az, hogy kegyelmed fiából derék, független, magabíró embert növeljek, aki testében legyen majd az apjának hasonmása, de lelkében legyen énhozzám hasonló.
Katalin válasz helyett csak a kisfiát tette a tanár ölébe, aki a gyermek ösztönével ölelte át új apjának a fejét. Az anya csak zokogni tudott.
Ez hát bevégeztetett.
De egy dolog még eszébe jutott Katalinnak.
– Ámde a református egyház nem oldotta fel a templomában kötött házasságot: csak a római katolika egyház választotta el a férjet. Hogy fog létrejönni az új egybekelés?
– Arra is talált ki egy módot az úzus. Arra az esetre, ha a katolikussá lett férj új házasságra kelt, az asszonynak megengedtetik a „Szent József házasság” egy új férjjel.
Katalin kezét nyújtotta a tanárnak.
És így lépett Ungvári Katalin, Baranyi Miklósné Szent József házasságra Gyarmathy Mihály tanárral, a nagy fiziológgal. Boldog házasságra. – Sohse haragudtak meg egymásra.
