III.
III.
Ezalatt egy olyan állomáshoz érkezett a vonat, amely csomópont volt egy másik vasútvonallal. Itt étkezni is lehetett.
A polgártárs meg volt éhezve. Különben is jó konstitúcióval bírt, s az utazás rendesen még fokozza az étvágyat. Azt mondta, hogy ő itt leszáll valamit falni.
Adorján figyelmezteté, hogy gyorsan végezzen, mert a másunnan érkező új vonat vendégei az átköltözésnél könnyen megteszik azt a barátságot, hogy teliülik azt a kupét, ahol ők a hölgyeket magukra hagyták.
– Hát te mit fogsz addig csinálni?
– Előveszem az albumomat, s lerajzolom innen a kakasülőrül ezt a tájat.
– Nem is tudtam, hogy piktor is vagy.
– Egyéb sem vagyok már.
A másik vonalon ezalatt megérkezett a csatlakozó vonat, s az abból átköltöző utasok siettek maguknak jó helyet foglalni a változásnál.
A szép szobor arca némi nyugtalanságot árult el. A kalauz őfelőle nyitotta ki a kocsiajtót, s ő aggódva tekintgetett kifelé, hogy nem jön-e valaki e kényelmes magányt megzavarni.
Egyszercsak ijedten kapta vissza a fejét. Már késő volt; meglátták. A vagon lépcsőjén akrobatai gyorsasággal szökött fel egy fiatal férfi, finom úti öltözetben, kezében egy kis útitáskát cepelve, oldalán szíjáltalvetőn lógott a szivartartója; másik kezében pálca volt, melynek fogantyúja elárulá, hogy abban tőr van.
A fiatal ember veszedelmesen szép alak volt; gesztenyeszín hajú, eleven szemű, deli termetű, s látszott rajta, hogy szépségének öntudatával bír; tanúsítá ezt a hajfürteire s öltözékére fordított gond, s a kiszámítás, amivel beszéd közben kellemes mosoly alatt igyekezett ragyogó fogsorait megmutatni.
– Ah, minő véletlen szerencse, hercegnő! – szólt kásztorkalapját levéve, s útitáskájával együtt letelepedve a hercegnővel szemközti ülésbe.
– Kérem, az egy úrnak a helye, aki hozzánk tartozik – szólt a hercegnő ingerülten.
Mire a szép férfi mosolygó impertinenciával felelte:
– A hely nem volt öltönydarabbal jelezve, s így a vasúti szabályzatok értelmében akárki által elfoglalható. Én nem mondok le könnyen arról a szerencséről, hogy a hercegnővel szemközt ülhessek.
A hercegnő nem tudott szavakat találni a haragtól, mely idegeit elállta. Annálfogva útitársnéja tartá kötelességének segítségére jönni, s megújítani a kísérletet annak a betolakodónak a kidobására.
– Vajdár úr! – mondá, kemény akcentusra hangolva szavát. – Önnek kellene ismernie egy nevelt ember kötelességeit hölgyek irányában. Ön tudhatja, hogy önt a hercegnő nem tűrheti, s könnyen kitalálhatja az okát.
A deli ifjú ez erős szemrehányásra egy cifra dobozkát húzott ki oldalzsebéből, s felnyitva annak födelét, odakínálta azt megtámadójának.
– Frau von Dormándy! Kegyed szereti a csemegét, szabad szolgálnom e finom „persicaté”-val. Ferrarában készítik. Egyetlen a maga nemében.
Erre az úrhölgy bosszúsan hátat fordított neki, s kidugta fejét a kocsi átelleni ablakán, mérgében dörmögve, hogy „de ugyan hol a pokolban is marad el ilyenkor az a prókátor?”
– Meddig akar ön még üldözni, uram? – szólt indulattól reszkető hangon a hercegnő a szemközt ülőhöz.
– Csak a sírig, hercegnő, ott aztán elválunk. Ön bizonyosan a mennybe megy, ahova engem valószínűleg nem eresztenek.
– Miért esküdött ön az én elvesztésemre?
– Mert ön maga úgy akarta. Csináltam-e belőle titkot valaha? Nem nyílt kártyával játszom-e ön előtt?
– Kényszeríteni akar ön, hogy elhagyjam e kocsit, s beüljek a kofák és halárusnők közé?
– Nem fosztana meg vele a hercegnő attól az élvezettől, hogy közelében lehessek. Az egész úton Rómáig minden vetturinónál, minden postaháznál, ahol a hercegnő számára utazó szekér van megrendelve, fönn van tartva a számomra egy fölösleges hely.
– Mit akar ön velem?
– Azt, amit ön választani fog. Vagy olyan boldoggá tenni önt, aminővé valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, amilyenné valaha ördög tett egy embert.
– Én védem magamat mind a kettő ellen.
– Ájult védelem! Nekem kezemben van minden eszköz önnek az életét úgy elrontani, hogy az ne legyen egyéb, mint egy befalazott sírbolt.
– Az Isten nem fogja megengedni!
– Ah, hercegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom – de Isten egy sincs!
A hölgy úgy összeborzadt e szóra, hogy szinte fázva húzta magán szűkebbre sálját; míg a deli ifjú egyik lábát a másik térdén átvetve öntetszőleg mosolygott tréfás calembourgh-ján.
– De ugyan hová lett az a másik két ember? – dörmögé a szőke hölgy, hasztalan keresve a két útitárst a lótó-futó közönség között.
Hát biz azok közül az egyik, a pogány, most is odafönn ül az imperiale-on, s rajzolja a piniáktól körülvett várromot, mely a folyamban visszatükröződik; a másik pedig bement az étterembe megebédelni, ott azután az történt vele, hogy amint igaz keresztyénhez illő módon begyűrte az asztalkendőt a nyakravalójába, s nekiült kényelmesen a megrendelt rizottónak, még alig dugta bele a villáját, midőn a fülébe ordítja a kalauz a halottébresztő jelszót: „partenza!” Erre a polgártárs megijed, hogy mindjárt elfut nála nélkül a vonat, s otthagyva a rizottót, makarónit a késsel, villával kezében, az asztalkendővel nyakában rohan ki a vagonját felkeresni; akkor azután először végigszaladgálja az utóbb érkezett vonat minden kocsiját, míg észreveszi, hogy az a másik: az övé a túlsó vágányon áll. Akkor meg ott nem talál rá az elhagyott vagonra, mert a vonatot azalatt megfordították; ami elöl volt, az most hátul van; kérdez, kiabál, szitkozódik, könyörög, diákul beszél; míg végre az imperiale-on ülő útitársa észreveszi a veszedelmét, s leszáll a megszabadítására, amikor aztán egy pincér segítségével, aki az asztalkendőt és kést, villát jön reklamálni, sikerül a földönfutót kézrekeríteni; mire aztán kölcsönös magyarázatok folytán kiderül, hogy még éppen húszpercnyi ideje lett volna a rizottót is meg még egy branzinót is elkölteni, amit előre kifizetett; de már köszöni, nem kell semmi; úgy jóllakott az ijedtséggel, s nem kíván egyebet, mint hogy a kupéjába visszavezessék.
Ott várt azután csak rá az igazi meglepetés, amint látta a helyén ülve azt az embert, akit szeretett volna nagyon megkapni, hogy kitörje a nyakát.
Most tehát megkapta, mégpedig a tulajdon jog szerinti helyének a bitorlásában kapta, szemközt ülve az ő védencével.
Hanem azért dehogy törte ki a nyakát! Nincs gyávább katona az ilyen vasútról lemaradástól demoralizált pasasérnál; még azt mondta neki, hogy alázszolgája! S aztán körülnézett, hogy hol találna a maga számára egy üres helyet.
S a délceg ifjú még azzal az impertinenciával élt, hogy azt kérdezte tőle:
– Talán az ön helyét foglaltam el, spectabilis?
Amire a polgártárs zavarában azt felelte, hogy „óh, dehogy; kérem alássan.”
Amiért aztán a szép dandy részéről egy gúnymosoly, a szőke hölgy szép szemeiből pedig egy ezerágú villám lett a jutalma.
A következő pillanatban a hercegnő azt a gúnymosolyt egyszerre átváltozni látta az ijedtség elképedésévé. Manassé lépett fel a vagonlépcsőn.
A hercegnő csak annyit vett észre, hogy a két ifjú egy pillantást váltott egymással, mely olyan volt, mint két kard összecikázása.
Azzal Adorján a kocsiajtóban megállva azt mondá Vajdárnak:
– Ez a hely el van foglalva.
A megszólított arca mélyen elvörösödött; vonásain, mint a pohárban felkavart méregiszap, fellegzett végig a rosszindulatok egész salakja. Szemeinek nézésében gyűlölet, félelem és düh ólálkodott. Egy pillanatig jobb kezének egy görcsös rándulása a pálca markolatát annyira felcsavarta, hogy az acéltőr kezdete kivillant alóla; s akkor ajkába harapott.
Az előtte álló másik ifjúnak az arca pedig akkor is hideg maradt, és nyugodt, csak a homloka kidomborodásain jelent meg két pirosló tűzfolt, ami olyan volt, mint a viharjósló veres felhő az égen.
Mindez csak egy rövid percig tartott. A másik pillanatban a megszólított férfi felkelt a helyéről, vette útitáskáját, és elhagyta a kupét.
E kényszerített meghunyászkodás olyan kínzó látvány volt egy nőre nézve, mint mikor egy állatszelídítő parancsolja egy pompás vadállatnak, hogy csússzék a lábaihoz.
Mi adja neki ezt a hatalmat? Azt jó volna tudni.
Manassé aztán leült az üresen hagyott helyre, s nem kínálta meg vele többé a polgártárat; hanem kinézett az ablakon mindaddig, amíg azt a másik ifjút láthatta. És addig mindig ott égett a homlokán az a két veres folt. Arról tudható a ráfigyelő hölgy, hogy üldözője még közel van. Egyszer aztán eltűntek a veres foltok az ifjú homlokáról. Az a másik nem volt látható többé.
Mindez annyira érthetetlen rejtély volt a hercegnő előtt, hogy semmi természetes magyarázatát nem bírta kitalálni. Fátyolát szemöldökéig emelte, hogy jobban beleláthasson a rejtélyes arc titkaiba.
Az elűzött rossz szellem azt mondá neki: „Hiába sietsz Rómába, ott templom sok van! De Isten egy sincs.” Ennek a másiknak meg az a jelmondata: „Egy van.” – S ez az egy vele jár mindenüvé. Még Rómában is ott lesz…
Ezen az eszmén aztán valami olyan földöntúli megnyugvást érzett, hogy szempillái lecsukódtak. Bűvkör fogta körül. Elszenderült.
A vonat megindult újra; hosszú, unalmas állomásköz következett. A halk robaj és izgalom hatása alatt nemsokára a kupé minden utazója aludt, csak Manassé maradt ébren.
Egy percben a hercegnő szemei felnyíltak, s akkor úgy tetszett neki, mintha az, aki vele szemközt ül, térdére tett albumába rajzolna valamit.
Blanka egészen félrehárítá a fátyolt arcáról, hogy homloka is kiszabaduljon. Talán nem is tudta, mit tesz; csak álmodott.
