XXIII.
XXIII.
Blanka igyekezett rendbe szedni a gondolatait.
Mi ez a nő? S mit akar ez ővele?
Kedvese annak a férfinak, akitől őt elválaszták, akit ő utált, gyűlölt, akitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az egész világnak? Egészen ellentéte annak, amit ő magában egy erényes nő eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s holnap őmaga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki mulatságot okoz, keresztüldobja őt a falon. De vajon csakugyan vétek-e az; vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz Szent Ágnes kápolnája s Faustina fanuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is erőbe kerül.
De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, akit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most már eljött tudatni vele azt a veszélyt, amiben egy férfi forog, akiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bízva, hogy tegyen úgy ez ifjúval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének titkát, s aztán – vágja le a hosszú haját. Ahelyett ő a filiszteusokat kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?
Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, aki olyan tulajdonokkal bír, amik őnála hiányzanak.
Azt sem lehet eltagadni, hogy a márkinő nagylelkűséget tanúsított, amikor a rejtekajtó titkát tudatta vele, s a kulcsot elhozta neki, hogy alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani, inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.
Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem a gonosztett korcsává kereszteződött, s nem védte őt azalatt más, mint egy asszonynak a jól megőrzött titka.
A márkinőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cinizmus valami megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy dolgokkal, minők a népforradalom, a diplomácia nagy cselszövényei, s amiknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán, mintha egy-egy „kiütött” nagyember nem volna más, csak „ugró” és „futó” s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót az nem volt más, mint „sakk a királynénak” egy „pion-nal”. A demokraták, azok a „parasztok” a sakktáblán.
Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, amire félig a törvény, félig önmaga ítélte el magát, ez a megjelenés volt az első derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.
A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban, hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva, akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy gyűlölik egymást.
És mégis! Mégis nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene őhozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme azt súgta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.
„Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!”
Isten oltalmazza meg őt attól!
Egy percig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész lakrendszerét, s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho az után csak a falra festett nimfáknak! – Meg is tette volna! Ha egy másik gondolatja útját nem állta volna.
A szép Cyrene Manasséról is tud beszélni!
Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.
Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy „Egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a bűnökért, amiket már elkövettem, este azokért, amiket ezután fogok elkövetni!” Hátha az a másik mellette térdeplő is azt teszi!
Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz, és mentse ki, hogy ma nem mehet vele együtt a templomba, s onnan az oltáregyesületbe, valami változását érzi.
– Ne hívjam el az orvost? – kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a váltóláz kerülgeti ismét.
– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől egy mandolint.
A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, amit mandolinnal gyógyítanak.
Egész nap rút, locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskapor-fogyasztó darabokat adtak; s Blanka a színpadi lövöldözésektől is iszonyodott. Otthon maradt, és már az Ave Maria harangszó után, ami a nap huszonnegyedik óráját jelzi, felhozatta magának a teáját a hozzá való hideg sültekkel, süteményekkel és cukorcsemegékkel együtt, s cselédjeinek megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, ahol az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott, s meggyújtotta a szamovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve.
Hanem a mandolint vette kezébe, s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.
Abban a percben felelt neki Sappho.
S néhány pillanat múlva már kocogtattak a kandallója érclapján.
– Szabad!
A főnix utat engedett, s az embermagasságú nyíláson belépett a szép Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal, csipkemantillal rózsaszín selyemöltönye fölött, melynek elöl rövid szoknyája alól kilátszottak magas sarkú cipőkbe szorított lábacskái s az alsószoknya finom csipkehímzete.
– Ön készült valahova? – kérdé Blanka.
– Ide.
– Tudta, hogy várom?
– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy cselédjeit eleresztette a színházba.
– Ön már azt is tudja?
– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most. Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.
Blanka elszedte vendégétől a mantilt és kalapot, s amíg felszította a kandallót, a márkinő azalatt kezébe vette a mandolint, s eldalolta Musset Alfrédnak délsugártól izzó egyik románcát.
Blanka meghívta őt a teaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi a keresztneve.
A márkinő elnevette magát.
– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát „Cyrene”.
– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.
– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a gyóntatóm szokott szólítani, s ha azon hallom magamat hívatni, egyszeribe az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül. Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, aki olyan szép piros. Énrám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.
Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az. Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.
– Fecseghetünk most minden bohóságot – mondá a márkinő –, senki se hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni, „Rozina”. Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába; kit fogad el ön; ki hagyja itt látogatójegyeit. Az inasa értesíti a kapust, hová ment ön ki kocsin; hol szállt le; kivel beszélt; kit látogatott meg. A komornája olvassa önnek minden levelét, amit küld és elfogad; kikutatja öltönyeinek a zsebeit; a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad elsőbbséget; mert a virágoknak is van nyelve! Nehogy papagájt szerezzen ön magának, mert még azt is kikémlelik!
– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? – kérdé elbámulva Blanka.
– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egymilliót örökölnének, ha önt a katolikus egyházközséghól meg lehet szöktetni, s hogy Cagliari herceg évdíja is megszűnik akkor! Vannak emberek, akik nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek. Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne engedjen rátalálni!
Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.
– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert akiket helyükbe fogad, éppen ott fogják kezdeni, ahol ezek elhagyták.
– Óh, énrám leskelődhetnek; nekem nincsenek titkaim – szólt egész biztos önérzettel a hercegnő, vendége porceláncsészéjét megtöltve a gőzölgő szamovárból.
– No, azt egy asszony sohase mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott ön szivarozni? Kár! Én nem tudok anélkül teát inni. Szerencsére hoztam magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz, az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a hercegnőnél az este? Hanem ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.
– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ezáltal, ni.
Blanka átnyújtá a márkinőnek az elvesztett gemmát.
– Ah! Hát itt hagytam ezt el? – És én mennyi pofont kiosztottam ezért az otthoniak között! Most ez mind ingyenbe esett! Vissza csak nem kérem. Köszönöm, szép „Rozina”! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt mondta, nagy vállvonva: „Nekem nincsenek titkaim!” Lássa ön, pedig már azt is tudják, hogy ön sohasem veti le a komornája előtt a vállfűzőjét. Ott valamit rejt, amit sohasem hagy el magától.
A hercegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a márkinő felé, homloka oly derült volt, mint egy idvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfűzőt, s kivont alóla – egy pálmalevelet.
– Ez az…
A márkinő mosolygott.
– Tehát ön „azóta” folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet – szólt, megforgatva azt ujjai között. – Az aranybetűkkel rányomtatott áldás már régen lekopott róla – hanem a kéz emléke, mely azt átnyújtá, még nem kopott le róla.
A hercegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó megmutatni valamit.
A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból, szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak arcpirulását elrejtse. S azután elkezdte a hercegnő csemegéit dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, ami édes. Valódi török cadina ízlése van.
És közben olyan ártatlan arcot mutatott, mintha semmi egyéb nem fekünnék a szívén, mint a hercegnő előtt felmagasztalni a szivarját, s rávenni, hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét; nincs-e abban ezerféle illatszer egyesülve.
Aztán egy pohár vizet töltött magának, s megízlelé.
– Ah, be meleg ez a víz!
Blanka felugrott.
– Mindjárt hozok önnek jeget.
– Segítsek önnek keresni?
– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a jégtartó.
– Nem fél egyedül odáig menni?
– Lámpa ég minden szobában.
– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.
– Lehet bátran.
S mire Blanka visszatért, egy velencei üvegvederkében jeget hozva, addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a rajzgyűjteményt, melyben Blanka akvarelljei voltak.
– Ön gyönyörűen fest, „Rozina”!
– Ez az egyedüli gyönyörűségem.
– Ez a Colosseum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, amit Rossi grófnénál láttam.
– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is éppen arról a pontról találta felvenni a képet, ahonnan én.
– Pedig az tulajdonképpen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az atelier-jében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifjú nőalak a Colosseum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített művészesernyő veres szövetén át a nap bíborfényt vet az egész alakra, ami azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly sajátszerű ellenmondása a mély melankólia, a gyászoló bánat az ifjú nőnek arcán. Én ígértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt felelte rá, hogy „Nem eladó!”
Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis tengerinyúl, melyet bevetnek az oroszlán kalickájába, s akit a nagy vérengző állat, ahelyett hogy egy harapással megölné, felvesz az irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja megenni. Megtartja játszótársnak.
A szép Cyrene összecsapta az albumot, s felkiáltott:
– Cudar kutyanép a férfi, „Rozina!” Úgy csinálja az egész világot, hogy ő legyen benne az úr, s a nő a rabszolga. – De minden rabnak első és örök gondolatja a börtöne falát keresztülásni.
Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a mellékterembe, és nem tért vissza.
Blanka utánament, megnézni, mi baja lett. S ott találta egy szögletben ülve.
– Ön sír?
– Ah, dehogy! – csattant fel a szép Cyrene. – Inkább olyan kedvem van, mint még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.
Azzal odaveté magát a zongora elé, s elkezdé rajta egész tűzzel játszani a „La Gitaná”-t, amit azokban az években a szép Ceritto oly nevezetessé tett Európa-szerte.
– Megvan önnek a „La Gitana” hangjegye? – kérdé Blankától.
– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.
– Játssza el nekem, kérem!
Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után elkezdte előtte táncolni a „La Gitaná”-t.
Egy asszony egy asszonynak.
Azt a bűbájos táncot, aminek minden mozdulatában ezer, tündérré változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a vakmerő szökések, ezek az odaadó kihívó, büszkén elutasító s megint kacérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek, kísérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől; hozzá egy termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a tánc lejtéseiben s egy arc, melynek fehér alabástroma minden indulatot a tündéri kéjfokozatra tud emelni.
Ha ezt egy férfi látja így!
Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.
– Nagyobb tűzzel, sebesebben! – mondá a táncoló bajadér.
Blanka aztán belesült a zenébe.
– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.
– Nem tudok játszani, ha önt nézem.
Caldariva márkinő meg volt arról győződve.
– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit – suttogá Blanka.
– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.
Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába, s úgy tért vissza vele a másik terembe; karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.
– Jaj annak, aki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent; az ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is!
**grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással, mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utcákra, és senki se szól meg! S ha egyszer kedvem tartja eltáncolni az operaszínházban a „La Gitaná”-t a szabadságharc sebesültjeinek javára, azt kihirdetem veres betűs ölnyi plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre velem, „Rozina”?
– Nem fogadok, „Blanka”, mert elhiszem.
– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől valamit.
– Ha birtokomban van az, amit „Blanka” óhajt, azt fogadás nélkül is odaadom.
– Birtokában van, könnyen is adhatja, „Rozina”; de mégsem fogja odaadni, míg el nem veszti. Én azt az ígéretet akarom öntől elnyerni, hogy – egyszer énnekem vendégem leend.
– Önnek – „Blanka”?
– Akár holnap, ha szívesen lát.
A márkinő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.
– Nem úgy, „Rozina”! Nem légyottot értek egy ilyen tête-à-tête-re, mint a mostani – de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás szerencsétlenségének okozói vagyunk, s égig érő botrány volna, ha mi emberek szeme láttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem azt akarom, Én a napokban álarcos estélyt adok a termeimben. Látott ön már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a zárdából vitték a – börtönbe.
– Azért mégis láttam; menyasszony koromban, mikor nagynénémmel Párizsban jártunk a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarcosbálra.
– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.
– Ön mindent tud.
– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarc mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, aminek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van összeszedve, akik mind örömest látogatják az én álarcos estélyeimet, s akiknek én bírom a titkaikat, s akiket álcáik dacára ismerek. Hogy mint jutok e tudományhoz? Az nem bűvészet. Estélyemre csak meghívójeggyel lehet jönni, s azt terembe lépés előtt minden álarcban érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hívatlan idegenek is tolakodnának álarc alatt a termeimbe. – Amint a vendég elhagyja az udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghívójegy hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám, s azokból azután én könyv nélkül tudom, hogy az a cigányleány abban a piros-fekete rövid ruhában a mi ájtatos hercegasszonyunk, a rózsakoszorú egyesület alelnöknője; s a spanyol grand, akinek karjába kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszínháztól. Az a brigandvezér a papiros pisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési képviselőnk, s az a hercegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő gyémántdiadémjával és rivière-jével, korlátlan fejedelemnője egy birodalomnak, melyről nem beszél a geográfia, hanem a koreográfia. Az a királyi alak pedig, aki oly rátartón jár bíborpalástjában, nem más, mint leghíresebb népszónokunk, az utcák és piacok Démoszthenésze. Mert itt minden nevezetesség jelen van, amit csak a tribün, a turf, a színpad, az utca, az ármádia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva: még a konklavé is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem. Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.
– De vajon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletére, hogy ők maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél; s nem árulja az el egyiket a másiknak?
– Nagyon természetes, hogy azt teszik, s én nem látom át, hogy miért kellene egész Rómában éppen az én udvarmesteremnek a megvesztegethetetlenség példányképéül modellt ülni. Aki akar valamit megtudni, az bizony megtudja azt, hacsak esetleg az elárultatás ellen valaki még nagyobb prémiummal nem biztosította magát; mert az esetben aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.
Blanka nevetett.
A márkinő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.
– Most már képzeljen ön negyven álarcos között egy negyvenegyediket; aki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, akinek a személyleírása nincs semmi rovat alatt, még meghívójegye sincs átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról, mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda. Nem ismeri senki. Ő pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi. Mindenkinek odatalál az elevenjére. Amellett elmés, találékony, s ő maga kitalálhatlan. Minő néplázadás támad akkor az álarcosok tömege között, akik tarka csoportokban rajongnak körül egy ismeretlen tüneményt; aki őket mind ismeri, ahogy a magasból, a mélységhól jöttek elő pegazusaikon vagy vesszőparipáikon, pillangóktól vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából, a jázminbokrok közé rejtőzve kartonjára sietne vetni egy olyan vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a felismerhetlennek.
Blanka arca elébb a kíváncsiság gyermekmosolyával kísérte a márkinő beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára változott az át.
A márkinő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan művésznő volt, aki nem néz a hangjegybe, hanem hallgatói arcára, mikor énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.
– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz, lépcsőhöz, tornáchoz – kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltűnnék közülök, ahogy jött, és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!
De Blanka arcára már nem tért vissza a kíváncsi érdeklődés; megmaradt mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jázminbosquet-et látja, mely mögött egy festő ül, és kartonjára tündérvilági képeket lop.
– Nos? Eljön ez a tündéralak az én festőm tablójához uralkodó képnek?
Blanka felelet helyett azt kérdezé:
– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?
– Nagyon is jogosult kívánság – monda a márkinő, s átnyújtá a legyezőt Blankának. – Olvassa ön, „Rozina”! – A legyező lemezei elefántcsontból voltak, a márkinő azokra jegyezte fel irallal meghívandó vendégei nevét.
– Ha valaki nem tetszik önnek közülök, azt kitöröljük.
Blanka végigolvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az. A társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, akiket „veszedelmes nevezetességek”-nek szoktak mondani. A legutolsó név volt Adorjáné.
– Senki ellen nem találok kifogást – szólt, visszanyújtva a legyezőt.
– Tehát eljön ön?
– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarcjelmezt?
– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a színházban, hogy a római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan öltözékeket látunk a páholyokban, amikkel bátran kiadhatja magát valaki kelet-indiai „begum”-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete csipkeöltönyt készíttet, ezüstcsillagokkal a fátyolszövet között, abban senki sem fog semmi különöset találni. Egy granátdiadémot is rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem kell egyéb, mint egy bársony álarc, amit akkor tesz ön fel, mikor a komornáját elbocsátja, s aztán kizárja a szobájából, s a következő percben készen áll az „éj királynéja”.
Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.
– Ekkor azután csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja jelenteni, hogy én is készen vagyok, és senki sincs a cselédeim közül a szobámban. Szabad az út. Az ön rejtekkulcsával az én csapóajtóm is kinyílik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz írva minden álcának a neve, jelleme, viszonya, cselszövénye, amit ön à la improvista felhasználhat. Csak egy szót kell eltalálni, a többit a szíven talált maga elárulja. Mikor ön aztán el akar tűnni, akkor engem szólít meg, csipkedően faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem, ön menekül; többi üldözői erre elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én addig őrzöm az ajtót, s visszatérve én fogok lejobban kérdezősködni, hogy ki látta a titokteljes stranierát?
Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.
– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghívásokat. S ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, akik szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, aki szombaton a legjobb barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a 7-ket, a 13-kat tartják rossz jelű napoknak.
– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani, hogy „egyformán rossz”)
– Tehát tesszük mához egy hétre.
– Akkorra talán mégis ne. Aznap tartja Rossi a parlamentben programbeszédjét.
– No, és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.
– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.
– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinaléba lesz meghíva estélyre, hivatalos bankett lesz, s Rossi nem fog odahaza lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.
– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.
– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka van. Ez ok!
– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a hírlapokat?
Blanka olvasóasztaláról egy csoport újságot odavitt a márkinőhöz.
– Némelyiket sugalmazom is. Ami nálunk annyit jelent, hogy „fizetés”.
– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában!
– Ah! „Rozina”! Mióta tanulmányozza ön a politikát?
– Amióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leckét.
– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?
– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarcosbált tartsanak akkor, mikor az utcákon tolongó néptömeg elvesztett csatákról, árulásról, reakcióról beszél. Sőt, kissé fázom attól a gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre járjanak az utcán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.
A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező elefántcsontját, mint egy zongora klaviatúráján.
– Óh, mi újonc ön ebben a játékban, kedves „Rozina”. Biz isten, a karpereceit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó emberek mind a mi embereink, akiket mi fizetünk azért, hogy kiabáljanak.
– Csakhogy aki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!
– Honnan tudja ön ezt?
– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet tudom, ahol a polgárok addig hirdették, hogy „le az arisztrokratákkal, éljen a szabadság!”, míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták: „Le a polgárokkal! Éljünk mi”, s a „Viva noi!” mellett kiszabadították a börtönökből a gonosztevőket, s aztán csináltak egy olyan szabadságot, hogy sírva fog rá visszaemlékezni. Vajon azok az elemek, amiket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem, ide Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utcákon forrong, számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utcák alatt zsibong?
– Akik a kloakákban járnak, azok a patkányok.
– S ha mégis felszínre találnak jönni? Ha majd a patkányok nem érik be a gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is kezdik venni.
– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság zászlója a rablók kezébe megy át, annál, jobb; akkor a társadalom megmentői itt vannak, s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik, s akkor mi tartjuk a „Te Deum laudamus”-t.
– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá találnak állni a népmozgalomhoz?
– Ah, haha! Kedves „Rozina”! Önt a hyperboraeokig ragadja a szárnyra kelt fantázia. Hogy a pápai elit sereg, a carabinieri, összeölelkezzék a római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.
– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy vízzel minő a tenger, az olaj kibékül.
– Ezek fizikai hipotézisek, kedves „Rozina”; legyen ön afelől megyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki fognak ragyogni a piacra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a cukrászom kiosztja a nép között azokat a papirosokat, amiken az édességeket sütötték, s amiket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. – Tehát maradunk a mához egy hétnél. – Jegyezze ön fel a naptárába. – Most már sietek haza. A színháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még valamit találnak gondolni.
S gúnyos szemérmetességgel rejté el arcát legyezője mögé.
A hercegnő eloltotta az „extincteur”-rel a kandallóban a tüzet, hogy a márkinő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a széles ezüsttálcák egyikét (ezüsthidat a visszavonuló ellenfélnek!). De eltávozta után nem gyújtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró szénre kiöntött egy egész üveg eau de Cologne-t; kifüstölte vele a szobájából a szivarbűzt.
