XXV.
XXV.
– Fogják be a lovaimat! – sikolta fel a hercegnő, ledobva a hírlapot kezéből.
– Hova akar menni a hercegnő? – kérdé a cseléd.
– A Rossi-házhoz!
– Oda ma nem lehet.
– Miért nem?
– Mert az utca tele van néppel.
– S mit csinál ott a nép?
– Táncol.
– Mit?
– A carmagnolát.
– A carmagnolát?
– Meg a tarantellát.
– A nép táncol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!
– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!
Blanka arcára csapta kezeit.
– Ez rettenetes!
– Én ott voltam és láttam, hogyan történt – beszélé fogvacogva az inas –, a lépcsőtornácban állt egy csoport férfi, köztük többen a „reduci”-k közül, kiket egyik kormány száműzött, s a másik hazaeresztett; néhányan egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előretódult; a kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, amint egy férfi odaugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben, s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök nyakába hatolt; a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost hoztak, már meg volt halva.
– Irtózatos!
– Valóban az, hercegnő.
– S ki a gyilkos?
– Azt megláthatjuk nemsokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög a tér felé.
– Elfogták őt? Megkötözték?
– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték, s nem kötözték meg, hanem megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.
– Hazudsz!
– Ha nekem nem hisz a hercegnő, olvassa el a hírlapokat. Ők magasztalják a gyilkost. Brutusszal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most hercegnő, azok mind lenn vannak most az utcán, s együtt táncolják a „danse macabre”-t a fölséges urakkal!
A hercegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott betűknek. Vannak erkölcsi lehetlenségek is.
„Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik, napfelkelte van, s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, mégsem hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.”
Ilyen lehetetlenség az is, amit Blankának el kellene hinni, hogy egy átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal hordozzanak körül a városban.
– Lehet a mi ablakainkból a piacra bántatlanul kinézni?
– Hogyne – felelte az inas –, hisz a piacra fekvő Cagliari-palotának minden vastáblája nyitva van, s a termek kivilágítva.
– Hát ott mit csinálnak? – kérdezé Blanka elbámulva.
Oly nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen elfelejtette, hogy ott ma vigalom van, s hogy neki is ott kellene lenni.
– Hát ott ma álarcosbál van – felelt a cseléd. – A sok cifra álcás úr és asszonyság éppen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait, az orchestrum zenéje is át fog hangzani.
S valóban, amint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a szomszéd ház vigalmi zaja.
– Tegye be, hideg jön be – mondá Blanka.
Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.
– Rakjon több fát a tűzre, s aztán menjen a szögletszobába, s adjon hírt, ha a néptömeg erre talál jönni.
Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni. A rémület okozta azt.
Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban a másik házban, ahol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná levezekleni azt a bűnt, amit e lépéssel elkövetett lesz. Soha ki nem tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva márkinő termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak családja a kétségbeesés könnyeit sírja!
Rövid időn visszaérkezett az előőrsre küldött inas.
– Már jön a néptömeg.
Blanka sáljába burkolta magát (a római paloták szobái hidegek), s sietett a szögletterembe.
Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén volt egy cifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.
Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, ahol a Cagliari-palota állt, világos volt a tér. A táncterem csillárai világították azt be. Az ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.
A piac átelleni szegletéből egy megnevezhetetlen tömeg gomolyodott elő.
Népnek nem lehet azt nevezni; mert az egy szentséges szent név.
Csorda! Igen: vadállatcsorda volt. Minőt hajdan a Colosseum üregei okádtak elő; bőszült tigris, hiéna, szarvorrú – csakhogy emberalakkal.
Férfiak, akiknek arcán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva afölötti örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, akikből az éretlen düh vén törpéket alakított; vad fúriák, kikben az asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanúsítja. Valamennyien ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az utcasártól, megtépett s a fantázia kicsapongásaival kiforgatott öltözetekben, a nők öveibe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol, táncol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcéves fiú meg egy tízéves leány szurokfáklyákkal kezükben nyargalnak előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák jelölik az utat nyomukban.
S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon, hordszéken emelve, mint a pápát nagyhéten, mellette visznek két nagy zászlót. Néhány fáklyás veszi körül, s azok igyekeznek a megdicsőített alak arcát megvilágítani.
S így közeledik, emberi vállakon emelve – a szörnyeteg, ki meggyilkolta nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön trónuson emelve, mint a mexikói Téckatlepoka isten, akit ifjú szüzek vérével tartott jól az inkák kiveszett faja.
És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt alá a Szent Péter-templomi tribünről, s akihez még a saját gyermeke is félt közelíteni.
S most éljent ordít neki az egész sokaság, s egy némber, ki oly boldog volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig tudott furakodni, sorba táncolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt, s odatartja eléje, hogy csókolja meg azt a kezet, amelyről még nincs lemosva a vér! S akad asszony elég, aki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába, s mutogatják nekik a gyilkost: „Ilyen légy, ha felnősz!”
Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul.
De nem vonult el.
A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet, s a riadalból kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a kivilágított ablakokból üdvözlék!
Minő társaság lehet az ott!
A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgőspalackokat hajigálnak le közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért kanyarítanak, s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak, némberek, palackkal kezükben, s elkezdik toporzékolni a tácok legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczenére, ami a fényes teremből lehangzik, lehet táncolni a sáros utcán is. Csak másolat ez. Az utca tükre a palotának! Azt teszik itt is, amit ott, csakhogy természetesebben és álarc nélkül.
Blanka valami oly kimondhatatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt kívánta, nyílnék meg a föld e Szodoma alatt, és nyelné el pokol tüze az ártót és ártatlant.
Hát nincs ember, aki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?
Van. Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop. Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők azok.
Aha! Most abbahagyják a táncot! Most másforma dáridó következik.
A trónuson ülő alak feláll, és dörgő hangon kiált:
– Előre, asszonyok!
Asszonyok? – Ezek az urak értik a harcolási módot.
A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek, s elzárják az utat a katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó „Evviva!” kiáltás fogadja.
A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.
Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt miniszternek, jó barátja. Ez bosszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek ellen.
És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy férfija az asszonyi csatárlánc előtt, hogyan parancsol katonáinak „lábhoz a fegyvert”.
És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: „Éljen a szabadság! Éljen a nép! Mi a népé vagyunk!”
És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által, engedi odavitetni a gyilkos trónusáig, és mikor odaér, kezét nyújtja neki; odavonja őt magához, és megcsókolja annak arcát. A tömeg felrivall: „Éljen a hadsereg!”, s a carabinierik trombitásai rákezdik a félbehagyott carmagnolát harsogtatni, s a dühödt maenadok kiragadják a katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek táncát.
Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. – Elfutott a piacra néző teremből üldöztetve a rettentő ordítástól, mely a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.
*
Tehát a víz egyesült a tűzzel – az olaj a vízzel kiegyezett!
*
A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem, s annak az ezredesnek a nevét, aki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.
