XXX.
XXX.
– Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugyebár? – kérdé akadozottan a hercegnő. (Fehér kasmír pongyola volt, pálmaszegéllyel.)
– Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni, és sötét színűt; mert ez feltűnik és elárulja a hercegnő társadalmi állását.
– Várjon kérem, míg átöltözöm.
Blanka átment a toalettszobába. Nemsokára ismét megjelent az ajtóban, akkor már fekete gyapjúszövet öltöny volt rajta.
– Uram!
– Parancsol, hercegnő?
– Nem úgy. Hadd mondjam önnek: „jó barátom”, s ön nekem: „jó barátném”.
– Köszönöm.
– Tehát, „jó barátom”? Nem tudom, említettem-e hogy minden cselédem elfutott a háztól?
– Igen.
– A nőcselédeim még tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a házmesterné lányát híni fel az öltözködéshez; de most az sincs itt. Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy segítsen rajtam? – Jó barátom!
– Megteszem – jó barátném.
Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy kis hajlam a mártírok életére! Mert ez már az volt – mártírium. Blanka nézte őt a tükörből amíg a szobalányi szolgálatot végzé. Arcát vizsgálta.
Az ifjú azalatt, amíg a gyönyörű vállakat a vállfűzőbe kapocsról kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, ami nem az övé.
– Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a cipőket is felhúztam, amikről ön gondoskodott nekem az útra.
És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a lábakhoz, és csókjaival ne halmozza el azokat.
– A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis útitáskába – figyelmezeteté Blankát.
Az hamar készen volt a csomagolással.
– Gyalog megyünk-e a Colosseumig? – kérdezé.
– Nem. A mellékutcában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár reánk.
Perc múlva az elátkozott palotát az utolsó, legszerencsétlenebb lakója is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni – vagy elkobozni –, aki elébb hozzájutott.
Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra. Ugyanaz volt az, aki őt ma délelőtt hordozta.
Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott fel.
De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első ülés vánkosára Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az egész úton.
– Mi lesz önnek a művészetéből, ha most hazamegy?
– Füst és pára.
– Ön másodszor is új pályát nyitott már magának.
– Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy belebukom. Akkor hozzákezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt majd csak sikerül.
– Meg akar halni?
– Óh, nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy életunt ember szétzúzott aggyal megy ki a világból, senki sem retten vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az aki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fűrészel az utcán, visszariadnának attól az úttól, amelyen ő ide jutott.
– De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom?
– A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más elfogy.
– S hová teszi ön „azt” a képet?
– Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az, tudom, nem engedi azt a zsibvásárra jutni.
A bérkocsis ezalatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utcákon vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély feladat; azokhoz most mind körmenettel járt a megriadt nép, s elállta az utat.
Egy utcában mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök voltak, puskával felfegyverkezve, s erősen kivilágítva. Megállíták a kocsit, s akarták tudni, ki ül rajta, és hová megy.
Manassé előmutatta nekik a menlevelet, mind a magáét, mind a hölgyét, s az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő meg egy szobaleány. Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza? Azért, mert a festőt itt hagyták a mecénásai, a szobaleányt pedig az urasága. – Ez ellen nem lehetett kifogás.
– De énnekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné szobaleánynak – mondá az egyik nemzetőr.
– Mind a három feleségem feltámadjon – káromkodott egy veresképű –, ha ez nem a szép „condannata”.
– Eredj, bolond! – csitítá a harmadik. – Hát nem érzi a nagy uborkaorrod, hogy bagariabőr cipő van a lábán? Azt nem viselnek hercegasszonyok!
S a hercegnőt kiszabadítják a kelepcéből cittandino Scalcagnato jó illatú, veres bőrtopánkái.
– Vajon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? – aggódék Blanka.
– Legyünk nyugodtak. Amíg az északfény tart, addig a grófnő nem kísértheti meg az utcákon végigkocsizást, mert meglátják.
– Tehát nem tart egész éjjel az északi fény?
– Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószínű, hogy olyan hirtelen elmúlik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz. Arra fog következni egy nagyszerű szodomai zűrzavar, mikor a templomokat megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben. Várhatunk a grófnőre jó ideig.
(A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.)
Most egy magas pontra jutottak fel, ahonnan visszatekintve az egész felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép: a nagy és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az égi fény glóriája veszi körül. A felmagasló Szent Péter-templom kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik, s a két ablakon keresztülragyogó bíborfény úgy világít onnan elő, mint egy oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! S az egész város zúg a procesziók zsolozsmáitól.
Blankának valami nehezedett a szívére.
– Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából elfutnom?
Manassé csodálkozva tekinte rá.
– Nincs-e rám kimondva az ítélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha? Nem lázadás, nem hitszegés-e az, amit most teszek?
– Nem! Önre csak az van ítélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az, hogy Rómában tartozik magát megöletni.
– Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek eltávoznom, mert félek. Az válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek.
– Nincs egyenlő mérték a kettő között. Akinek korona van a fején, annak nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő kötelességekkel jár.
– S nincsen-e az én fejemen is korona-tövisből? Nem kötelez-e ez engem az ittmaradásra?
– Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a mártírkoronát fönntartani? A vértanúknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a mennybeli paradicsom dicsőségéért – de hogy miért szenvedjen ön mártírhalált akár a Circolo popolare-ért és Sterbini uralkodásáért, akár a Syllabusért és Giacomo bíbornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg nem tudom mondani.
– Én sem! – szólt Blanka nevetésre hajló hangon. – De mégis úgy üt valami itt belül, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz, én, aki lábaihoz boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom.
– Csak hagyja ön, jó barátném, a bátorságot a férfiaknak; úgyis kevés van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésének a terhe. Most pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk le, ahol könnyen ki lehet esni a kocsiból.
Blanka megfogadta szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé karjába.
