LIII.
LIII.
Budapestre megérkezve Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.
A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyús csizmák között egy olyan párizsi divatban járó alak, mint Vajdár, kockáztatta azt, hogy amint az utcán megjelenik, az élclapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.
Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél különb dolog börtönre ítélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.
A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a „koronaországba”, amelyben született: Erdélybe.
Ez még jobb! Ott őrá százan meg százan rá fognak ismerni, mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegyasszcnnyai, aki rákiált: „Ez volt, aki lemészároltatta a férjemet!”
Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kísérőjével.
Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utcán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, akit elöl-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fúj beléjük rossz lelket.
Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagyszebenbe költözni.
Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagy-Szebenbe, hanem haza, abba a városba, ahol született.
– Torockóra!
– Igen. Torockóra. Ez a rend. Ki hol született, oda toloncozzák haza.
Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.
– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayanne-be! Küldjenek gályára! De nem Torockóra. Azok közé, akik a világon legjobban gyűlölnek! Egy percig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akasszanak fel.
A rendőrfőnök megvigasztalá. Torockón van rendőrség, van bíróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. Ami az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A bellebbezés tartama alatt az „illető” évenként háromszáz forint kegydíjat kap, havonkénti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A „fizetési ívvel” rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.
S azzal karon fogta őt a barátságos kísérő, fölsegíté a szekérbe, és vitte Torockóra „haza”.
Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.
– „Vissza kell neked kerülnöd ide, kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, akiket elpusztítottál!”
És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, ahol az arcképét most is immortelle-koszorú köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék, s homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.
Mert nem volt elég, hogy szülöttevárosába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott, s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy aziránt a felsőbb parancs intézkedett már; a bellebbezett annak a családnak fog átadatni, amely őt fölnevelte. Lakása lesz a „szülői” ház.
Erre már oly dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.
Az pedig hidegvérű ember volt, s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni, s akkor igazán mehet koldulni.
Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.
Tűrnie kellett, hogy a kísérő biztos karon fogja, s Torockó utcáján végigkísérje, egész az Adorján-házig.
Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel.
A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornácfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornác végében volt egy szúnyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.
Manassé jött rá szemközt.
Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincejelenet után.
Az ember, akit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava ítélet volt az ő fején. Az most ráteheti a lábát az ő fejére, és belegázolhatja az arcát abba a fekete vassalakba, ami neki ezentúl irgalomkenyeret ad!
A kísérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető „családtag”-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről gondoskodik a hatóság, „havonkénti huszonöt forintok” kifizetése által.
Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében, s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.
Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.
– A hatóság rendeletében megnyugszom – mondá a biztosnak –, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodnia. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja, s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbe hozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak vendége. Szívesen látjuk.
Többet nem szólt, hátat fordított, és kiment a szobából.
Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.
S még azután a kegyes kísérő, búcsúzás fejében, egy nagy prédikációt tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szíves fogadtatásban részesülni, s egyszerre kész hivatalra találni, amibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! Milyen gyönyörű leányok! No, csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.
Vajdár nem reflektált kísérője kegyes beszédére; hagyta őt búcsútlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt – az ő kedvéért.
Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, ami agyát hevíté. Ha megbántott ellensége, minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza; nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint azáltal, hogy őt, a földre lesújtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, ahol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak, s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkű rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja meg azzal a szóval: „Megbuktál, és most én jót teszek veled!” – Azt mondja neki: „Jókor jöttél, szívesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!”
Ah, minő véres színben úszott előtte az egész világ!
Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, akit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!
– „Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! – mondá a keblében lakó démonnak. – Egy olyan katasztrófát, amivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? Nem tudom még. – De az irtózatos lesz. – Felgyújtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, akit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? Vagy a legjobb férfit holttá? De megemlegessék azt a napot, amelyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!”
Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.
Elvakult dühvel, agyagszínű arccal nyitott át a kis szobából nyíló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, amin valami bosszúját tölthesse.
Továbbment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.
A címerterem tárult eléje. Oda is benyitott. Ott azután – talált valamit.
