XI.
XI.
A tordai hasadék a vulkáni alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegylánc tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak imitt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bércfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építészet pillérei állnak el a falaktól, amiknek ormozata ma is a münsterek cifra, fantasztikus párkányzatát mímeli.
A Magyarpeterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapu alkotja, többszáz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy geológiai talány.
Az átelleni bérctetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó nagyszerűségével az isteni némaságot egyesíti.
S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római kultúra egyik előretolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a provincia legnevezetesebb városa: Salinopolis, s a fennsíkon mellette a megerősített táborhely: láncolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az északi barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanúi ez életnek, és a gigászi kőkockák s a romok alul napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek, hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út most is ott domborodik a zöld szántóföldek között (a Pratu lui Trajanon, hol Róma uralkodója az utolsó dák királyt, Decebalt letörte), hosszú egyenes vonalban. – Azután más lakók jöttek. A letelepült magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harcát a tatárok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imájára hasadt ketté a bérc, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán, s azon a helyen kápolnát építettek a szent harc emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingisz kán fiának mongol hordái pusztíták el, s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság- és vallásháborúk alatt volt itt menedéke Rákóczi portyázó vezéreinek, kik még a harc bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet, százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg, s az elrejtett kincsekrőli mondák. A Szent László kápolnája helyén egy faépület húzódott meg, keleti hitű kalugyerek számára – történetünk idejéig. – Ma már (huszonnyolc év után) azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét.
A természet alkotásának nagyszerű látványa, a mondák, a legendák, a történeti emlékek, miket Áron bátya minden lépten-nyomon elő tudott adni, feledteték Blankával a fáradságos, nehéz utat.
A peterdi malom fűzfáit elhagyva, folyvást a vízmederben kellett előreléptetni, melyből el levén fogva a víz, csak a tócsák maradtak a fenekén, tele vickándozó apró halsereggel s nyüzsgő rákcsoporttal.
A kétnyilatú sziklakapun áthaladva a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyílt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi láttatni a kék égnek; csak a déli sziklákon megtört verőfény tanúsítja, hogy még nappal van.
A hegyrepedés egy óra járásnyi távolban a Hesdád-völgytől annyira ősszeszűkül, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Hacsak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak nekivetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztülhatolni. Azért a Tordai hasadék túlsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.
Ezt a szorost Balyika kapujának hívják.
Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, ami a kirúgó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfa kaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni, amit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu fölött. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánccal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a fáraó népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe, s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.
E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szűkülésen túl egymással szembenéz úgy, hogy egyiknek a kapujából a másikához nyíllal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó védőjéről Balyika várának nevezi.
Mikor a kapuhelyhez közelítettek, hol a patak hátramaradt vize a kőtalaj kivájt medencéjében álló tavat hagyott hátra, Áron bátya előrelovagolt, állítólag azért, hogy megmérje a vizet, elég sekély-e a keresztülgázolásra. Voltaképpen pedig azért sietett előre, hogy az adott jelt a keresztülhúzott zsinegen meglelje, és mire Blanka odaér, eltávolítsa.
Úgy beszéltek össze Manasséval, hogyha a jeladás kedvező, akkor Áron megmutatja Blankának a völgy virágkertét; magáról a barlangról azonban elvonja megtekintési kedvét azzal a szóval, hogy abban nagyon sok kígyó lakik; ha pedig a jeladás veszedelmet hirdet, akkor minden mesemondási tudományát előveszi, hogy Blankának kedvet csináljon hozzá az éjt a barlangvárban tölteni.
Áron nemsokára visszatért azzal a tudósítással, hogy a medencén könnyen át lehet lóval gázolni, s akkor rögtön meglátjuk a Balyika barlangvárát.
– Ah; nincsenek abban a barlangban kígyók? – kérdezé rögtön Blanka. Minden asszonynak ez lett volna bizonnyal az első kérdése. Amióta a paradicsomban úgy megjártuk a kígyóval, azóta a nőknek különös ellenszenvük van ez egész hüllőfaj iránt.
– Vannak – felelt rá Áron bátya.
Manassé megkönnyülten lélegze fel.
Hanem ezúttal csalódott. Áron bátya csak egyenes hazugság mondására nem volt képesítve; válasza nem a jó jeladás kővetkezése volt.
– Hanem azoktól minekünk nem kell félnünk – folytatá tovább –, tüzet rakunk elűzésükre, aminél még erősebb oltalmunk ez a kakas meg a jérce. Ezektől elfut minden kígyó és patkány; azt hiszi a csupasz nyakuk felől, hogy saskeselyűk. Ezek fognak strázsálni, amíg alszunk.
Ebből megértette Manassé, hogy a veszély körös-körül elzárta az útjukat, s itt kell maradniuk a Balyika-várban.
Áron pedig azon volt, hogy földicsérje Blanka előtt azt a felséges mulatságot, mikor a ropogó tűz mellett fognak heverészni egy templom magasságú barlangban, amiben hajdan őseik hónapokon át védték magukat diadalmasan barbár hordák ellen. A férfiak fölváltva állnak őrt, míg ő a tűz mellett jó bundába takarva szenderegni fog, a feje alja illatos szénapetrencéből vetve.
Ezalatt a szűk torkolatból kiértek a tágasabb öbölbe, mely a két átelleni várat egyszerre fölmutatja.
Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetvenlábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról sziklára mászva lehet följutni; tágas szája annak is be volt falazva, s a fal bejárata is oly magasan van, hogy oda valószínűleg csak lábtón jutottak, akik benne laktak.
A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas, boltív alakú szádát a bejáratánál széles, tömör kőfal zárja el; gigászi rendszerben rakott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfölül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanúságául annak, hogy ez lakályosan berendezett otthona volt valakinek.
Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágoskertje. Még késő ősszel is tele zöldellő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.
Szenvedélyes füvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok lőporral vetteté szét a sziklákat, s úgy vágatott egy merész utat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és mecénás a botanikus világban, s maga is gyakran látogatja a helyet (Haynald).
Mikor Blanka e kis völgyben leszállt a lováról, olyan volt, mint egy valóságos gyermek. Minden virágot le akart szedni, ami eléje akadt. Áron megmondta neki minden virágnak a nevét, s hogy azok „e helyen kívül” mely távol világrészben találhatók csak föl.
Még Manasséra is elragadt a füvészkedési kedv, elfeledte azt, hogy ez csak a halálveszély borzalmait eltakarni való játék, egy asszony számára kigondolva, aki előtt a bajt titkolni kell.
– Hogy került ide, s hogy maradt meg itt annyi ritka délövi növény? – jegyzé meg Áronnak.
– Hát én az én paraszt eszemmel így okoskodom: ez a vidék római kolónia volt. Ezt a barlangot még a rómaiak erődítették meg itten. Tanúja annak a falakba ékelt sok égetett cserép, melyet csak a római használt, a dák se azelőtt, se a mai napig nem vesződik azzal, hogy követ süssön. Ez is a Salinae védelmére szolgálhatott a leigázott dák ellen. Amely római urat ebbe a várba tettek centuriónak az azt száműzetésül vehette, s Ovidiusszal együtt sírhatott az elhagyott „urbs” után. A római szereti a virágokat. Amerre járt valaha, nemcsak a romok, a hamvvedrek, a régi pénzek, hanem a meghonosított növények is hirdetik egykori ottlétét. Én azt hiszem: e vár száműzött urai csináltak egykor virágoskertet ebből a völgyhól. Ők elmúltak, a virág megmaradt. Ezt a völgyet a déli nap süti, a bércek védik az északi szél ellen; alatta soha be nem fagyó víz zuhog, a tél fagyát enyhíti; így ebben a katlanban, mint egy melegházban tenyészik száz olyan növény, ami ez égalj alatt sehol.
A virágszedés mellett mindjobban megközelítették a barlangot.
Blanka futott elöl. Nem akarta másnak engedni azt a dicsőséget, hogy az „ősz-tavasz virágot” feltalálja, aminek létezését bizton hitte.
Áron nem szokott tréfálni. Ő Manassé bátyja. S Blanka Manassét is úgy ismerte már, hogy amire azt mondja, hogy „van”, az bizonyosan van.
S asszonyoknál megvan a találási ösztön. Blanka az öröm sikoltásával rohant egyszerre előre, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, amit talált. S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az „ősz-tavasz kukojca” (Arbutus Unedo), odahúzódva egy sziklasut fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint a puszpángé, s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és gyöngyvirág alakú illatos fehér bokrétácskák.
Ha Dárius rejtett kincseit találta volna meg, nem lett volna olyan öröme Blankának, mint mikor azt az ígért bokrot meglelé. Örömében nem tudott mást tenni, mint hogy Áront megcsókolta, amin az öreg nagyon elbámult. Rút volt szegény, szokatlan volt neki, hogy őt jókedvéből megcsókolja valaki.
És aztán nem mert arról a szép bokorról egy ágat letörni Blanka. Csak állt előtte, mintha attól félne, hogy most mindjárt kijön az a nagyúr a barlangból, akié ez a csodaszép bokor, s iszonyú zálogot követel.
– Látja, ángyikám, ugye, hogy Áron bátya nem hazudott.
Blanka felkacagott.
– Áron bátya! Én szeretném, ha tegeznők egymást.
– Az se hazugság ám.
– No, hát szakíts nekem róla; én sajnálom megtépni.
Áron aztán, kertész ember módjára, kivette a görbe kését a bekecs zsebéből, s szép figyelmesen metszette le a gallyakat a pompás bokorról. Blanka rendelkezett.
– Egyet Manassé kalapja mellé! Egyet teneked. Kettőt a két vőfély bátyánk számára. – Többet ne. Nekem nem kell. Hadd maradjon azoknak is, akik jövő évben ide jönnek.
