XV.
XV.
Mikor Manassé benyitott a Monasteria ajtaján, kellett neki néhány pillanatnyi tájékozás, hogy a terep tudományával rendbe jöhessen.
Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, amit ahány ember, annyi pipa tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.
E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egypár határőr-egyenruhát viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, ami a hadjárat alatt – tudvalevőleg – legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak – ferbliztek.
Miután historikumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy címét, mind annak műszavait eredetiben visszaadni. Aki nem érti meg, ott van számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? Aziránt nem vállalunk szavatosságot.
A közreműködők közül néhányat személyesen ismert Manassé. Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Éppen „nagy cupász” volt.
Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már kidűlt, vagy elfogyott az aprópénze, s kiment váltani. Manassé nem sokat gondolkozott, odament, s leült arra a székre.
Talán nem ügyeltek rá? Talán olyan társaság volt az, amelynek tagjai csak most nemrég kerültek össze, s még nemigen ismerik egymást? Talán a nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? Vagy ami a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden figyelmet, arról lévén szó, hogy ki „teszi a cupászt”?
Erre a kérdésre pedig csak az univerzál nyelv ád feleletet; „pénz beszél”. Manassénak csak be kellett tenni.
Ami azonban nem volt olyan könnyű tudomány.
Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy azokat nemigen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német államjegy, melyek mindegyikéből egész a demokratikus krajcármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgyhogy az ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egyforintost négyfelé elvágni, ha ki akart belőle adni.
Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az asztalnál, ahol a kasszát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre számítva dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, amiknek az egyik oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az „ércalap”) volt nyomtatva, hogy mennyit érnek; s ugyanaz nagyobb hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet odadobott a tányérba, s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer osztott; Manassé esett neki „ostorhegyre”. Az, aki átellenében ült, volt a fővezér; azt ő ismerte jól; együtt szolgáltak a guberniumnál. De annak most őrá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt elfoglalva: „gusztálással”: Aminthogy „ki is vágott” két királyt.
Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest meg egy nyolcast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte – nem őrá, hanem a hetesre meg a nyolcasra.
A kalugyer aztán kivágott maga elé „két sántát”.
Általános elszörnyedés!
Akik csak „farbára” mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk akadt (öttel játszottak).
A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát „kóstáltatott”. Azok egymás után „forpászoltak”.
Manassé fizetett minden „javítást” a maga hetesére s nyolcasára. – Ez bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!
A fővezér azonban helytállt, s az utolsó kártyát is fizette.
Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, amik már most ingyen jártak.
Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra „hívogatni”; keményen „vágott vissza” mind a kettő. Nagy ütközet lett volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük, s mindent megadva be nem rekeszti a harcot.
Most azután jött a döntő kérdés: „mi van érte?”
A fővezér diadalmasan szólt:
– Íme, ez a jutalma annak, aki a királyokat szereti: „négy király in natura!”:
A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:
– De íme a jutalma annak, aki a disznókat szereti: „négy disznó!”
S azzal nyúlt a bankóval tetézett tányér után.
Manassé azonban szépen megfogá a kezét, s kiterjeszté az asztalra a kártyáit, e lesújtó szóval: „girigári!”
Hetes, nyolcas, kilences, tízes – négy különböző színből.
Ez meg aztán „levágja” a királyokat is meg a disznókat is.
S azzal besepré a kasszát.
Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.
– Hát ez kicsoda itt?
A vezér ráismert, s bámulva kiálta föl:
– Ez itt Adorján Manassé!
Egyszerre felugrált minden ember a helyéről, s megannyi ököl emelkedett Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit. Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni, s elkapni előlük a véres koncot.
Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:
– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, akik nem szokták agyonütni azt, aki a pénzüket elnyerte.
A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember ellen, aki éppen a kasszát behúzza.
– Te, Adorján! – szólt bosszúság és bámulat hangján a vezér. – Hogy jössz te ide? Mit akarsz te itten?
– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem nem kerget senki. Most „färbl geht vor”. Előbb el akarom nyerni a pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád „vizit”?
Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.
– Átkozott fickó! – mondá a vezér. – Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az előőrsök!? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk; hát nagyon rosszul számítasz.
– Sőt, el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az uraknak, légy szíves megismertetni azokkal, akikhez még nem volt szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm céljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és mívelt férfiak között vagyok. Most pedig „lássunk azután, amiből élünk”.
A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyílt meg, s a betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.
– Szent atyám! – monda Manassé a kalugyernek. – Nem volna egy heverő pipa a számomra?
A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyújtott, és játszott.
Holmi gyönge szívű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a társaságban, ahol a saját élete és testvéreié van kockára téve, azon igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassanként a két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak „Brodsitzer”-eknek. Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a vezér meg győzte pénzzel.
A vezér már dühös volt. Egyre ivott.
– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából – mondá Manassé, s amint megkóstolta, letette fitymálva a butykost. – De rossz kis vutki! Majd én küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.
– Nem te!
– Hogyan nem?
– Mert holnap függni fogsz.
– Ott leszek én akkor – mondá Manassé, s amíg a vezér nagy figyelemmel szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ezalatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből, s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyújtott.
A vezér csakugyan megkapta, amire rálesett: a két X-et, s kivágta maga elé büszkén.
Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor „beind”-re bevágás; visszavágás; a kasszába nem fért a pénz már.
– Még ezt a „mausit” – mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a középre.
– Adom! – kiáltá az ellenfél. – És még egyszer annyit. És még a két bátyádnak a fejét is rá.
– Tartom – mondá Manassé. – És még a saját fejemet is vissza.
Aztán fölveték a kártyákat – megint Manassé nyert.
Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté. Tovább aztán nem lehetett játszani.
Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték; de respektálták. Ha ott próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba meg kellett volna verekednie valamennyivel.
– Nos hát, mármost ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz beszélni, ugye, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon, s Torockót ne pusztítsuk el.
– Ily éleseszű férfiú, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat is.
– No, hát lássuk, hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi ember, azzal jött hozzám, hogy a Bibliából akart kapacitálni. Beszélt a testvériségről, Krisztus parancsolatjáról, s Jehova hatalmáról. Addig fecsegett, míg meguntam, s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a kamarilla perfídiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg farkasgúzsba tetettem. Te mindenkinél bölcsebb vagy. Diplomata voltál. Bécsben kvalifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot. Halljuk, hát te mit tudsz? – Ezzel fölült az asztalra.
– Én is csak tudok valamit – szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a vezér mellé. – Ha ti szabadon bocsátjátok a két bátyámat, s parolát adtok rá, hogy Torockót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok tinektek tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.
A vezér e szóra leugrott az asztalról, s a kardjára csapott büszke haraggal.
– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, akitől azt lehet kérdezni: hogy a hátibőr párja?
Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon ülve.
– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kínálom, ami nektek a legjobban kell: enni- és innivalót; s azt kérem tőletek, ami nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.
– De azt, amit te kínálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a torockóiaknak, hogy ha le nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.
– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a Székelykövön, s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a torockóiak az egész tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.
– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Torockóra?
– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyúi, s a te rendezetlen hadinéped egy hosszú defilé megostromlására nem alkalmas.
– No, hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomul előre Torockó felé, ágyúkkal és lovassággal.
Manassé fölkacagott.
– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok bosszantották őket, s ők csóvát dugtak az odúba, amitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett egész a koronájáig.
– Manassé! Ha most hazudtál!
– Ismersz, hogy azt sohase teszem. Amit kimondok, az igaz. Ha nem akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar sereg elhagyta Kolozsvárt, s kivonult. Merre? Azt nem tudom. De megtörténhetik, hogy te, aki segítséggel hiszesz találkozni, éppen a torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel: Dáviddal, s amit az hoz, annak a nevét ismered; az az „ultima ratio regum” – magyarul „ágyú”.
A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers, ijesztő modora alá.
– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy eljátszottad az életedet, mint hogy most éjszaka van. Ha hazudtál, haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, aki megszabadítson.
– Minthogy pedig nem hazudtam, s minthogy Isten mindenesetre van; tehát add tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni; mert el vagyok fáradva.
– Zárjátok őt be a toronyba – parancsolá a vezér.
– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket – szólt nevetve Manassé, amíg a harang alatt ágyat vetettek neki szénából.
– Hanem azért a tizennyolc tulok kínálása miatt számolni fogunk egymással! – kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a nehéz retesszel.
– Én csak tizenhatot mondtam! – dörmögé vissza Manassé.
A vezér rögtön haditanácsot tartott.
