XVII.
XVII.
Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az az út, amelyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó; nem lesz szükség ismét a patakmederbe leszállni, és a malom felé kerülni.
– De nincs az útban valami „ugrató”? – kérdezé Áron.
– Ne félj semmit. A lovaink jók, és pazsuránk van.
Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura. Elég, ha Áron értette.
Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündérszínházában; a két újonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hídnál Manassét és menyasszonyát az atyafiak; s segítették az útitáskákat az utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a „madárlátta” kenyérre.
Délfelé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a jogot nem engedték maguktól elvétetni, s ők lovagoltak előre; Áron és Manassé kissé hátramaradtak.
– Most mondd el hát, hogy mik történtek? – szólt Áron bátya. – Mert énnekem olyan ez, mintha álmodnám. Mózes csodatételei voltak a kezedben, Áron ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a fáraót, hogy bocsássa szabadon a te nemzetségedet?
– Nem voltak biz énvelem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A botomat nem tudtam kígyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá; próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük, s nem rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek, és én mondtam nekik rá igazat. Kértem tőlük a békességet, s kínáltam nekik érte megfelelő árt.
– Miféle árt? – kérdé Áron bátya, ki rosszat kezdett sejteni.
– Találd ki.
– Hogy fegyvereinket lerakjuk, és átadjuk nekik?
– Annál értékesebbet.
– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk, és ellátjuk őket kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?
– Sokkal többet érőt annál.
Áron üstöke izzadni kezdett.
– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamációjának, kitűzzük a tornyunkba a sárga zászlót, s aláírjuk a balázsfalvi határozatot?
– De már annál igazán nagyobbat.
– Ne kínozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?
– Tizenhat tulkot meg húsz akó szilvaszeszt.
Áron kijött a csendes flegmájából.
– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.
– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg belenyugszik.
– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?
– Ott vettem. Olyan áron, amin angol paripákat vesznek, de fele saját pénzük volt, amit az éjjel tőlük nyertem.
– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!
– Reggelig bezárva tartottak, s azon folyt a haditanács, hogy mit csináljanak velem és testvéreimmel. Többen azt akarták, hogy jó lesz a fejeinket elküldeni Torockóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják, s porrá égetik.
– S te hallottad ezt?
– Olyan helyen voltam, ahol minden szót kellett hallanom.
– Mondd a végét frissen, mert nem bírok rágondolni.
– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak, s akkor tudtomra adták, hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Torockó ostromlásával, s hazavonulnak falvaikba, s lesznek ezentúl is jó szomszédok, mint hajdan.
– Megesküdtek rá?
– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.
– Égett két gyertya az oltárnál?
– Igen.
– Akkor jól van.
– Én pedig mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes írást adtam magamról, hogy népemet az őellenük folytatandó harctól visszatartom.
– Ezért meg otthon lesz harcod.
– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a harcot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat, s testvéreimet elővezetteté, azt mondta: „Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az ígért kollációt elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. – Hanem, hogy egyszer valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a várostokra – arról nem állunk jót.” Azzal kezet szorítottunk, összecsókolóztunk, s bizony mondom neked, hogy egész az Aranyosig nem fogjuk őket utunkban találni többé.
– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni szíveiket? Hisz a tizenhat tulok meg a hordó pálinka csak áldomás volt.
– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa történetét. Ezt ők jelzőtűznek vették, s ez a tévedés nekik nagy kudarcot okozhatott volna.
– S hittek a szavadnak?
– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a haditerv szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiúsulhat. Ezek sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.
– No. És mi jött segítségedre?
– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés: Szív és akarat, mely érez és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy küldönc, aki szavaim valóságát bizonyítá.
– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.
– Úttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.
– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?
– Asszony volt.
– Kicsoda?
– Aki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, amit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.
– Jaj, jaj, jajajaj! Óh, jaj, jaj, szörnyű jaj! – kiálta föl csaknem éneklő jajveszékeléssel Áron bátya. – Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat harminchárom percentes adósságban a jebuzeusnak, minthogy azt hallom tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.
De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.
– Min pereltek egymás között? – kérdé Manassétól bámuló tekintettel.
(– No, most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani, s mégsem hazudni? – dörmögé Áron.)
Pedig lehetett neki.
– Afölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartani, én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom, mit szólsz hozzá?
Blanka szelíden viszonzá:
– Nekem senkim sincs a kerek világon, akit lakodalmunkra meghívjak. Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a napra. Tehát Dávid is. Őt is hívjátok akkorra haza.
– Ott lesz, édes mézem! – dörmögé Áron.
– De mégis! – szólt Blanka. – Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, akit azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, akinek, ha ott lenne, nagyon örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.
Áron bátya majd lefordult lováról erre a szóra.
– Amit pedig asszony kíván, az parancsolat– szólt oda nevetve Manassé.
Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előrelovagolt ismét.
Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő haraggal rá:
– No, már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon, de se örményben, se zsidóban, se cincárban, se székelyben oly körmönfont félkézkalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.
Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.
Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma sem volt már előttük.
Alkonyatra elérték az Aranyos-parti hidat, s azontúl van már az édes otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Torockó.
