XXIX.
XXIX.
Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki nyomában jött, felsikoltott, és jajszóra fakadt.
Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját.
Áron bátya volt az.
– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak, s ízekre tépik Ciprianu leányát, aki nekünk vendégünk most.
Anna visszafojtá erőszakkal a sírást, arcát Blanka ölébe temetve.
– Sándor! – dörmögé lenyomott hangon Áron. – Eredj be gyorsan, s mondd a cigánynak, hogy húzzon egy „vánkostáncot”. Mindenki mulasson.
Sándor testvér visszafutott a táncterembe, s rögtön hangzott rá a „vánkostánc” zenéje, amihez a szöveget is énekelte Lányi: „Zsidó! Zsidó! Mi van eladó?”
Ezalatt Manassé is kijött a felesége után.
– Manassé! – súgá Áron bátya. – Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.
Manassé, mint akit szíven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte; odasietett a kötelékeket eloldozni, amikkel a beburkolt hulla a lóhoz volt kötözve.
Zenóbia azalatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt Blankához:
– A felvinci verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az ütközetből, s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott felkerestem. Te meghíttál minket a lakadalmadra, eljöttünk, látod, mind a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek: „Itt van annak a Ciprianunak a leánya, akinek a fiai Sárdot, Vincet elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.”
– El! El! El! – rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogyha most e nőt a torockóiak itt találják, haraguk tűzhányó dühében, annak a vérével fogják befertőztetni ezt a házat, ezt a várost.
– Távozzál békével, Zenóbia – mondá Áron. – Az én népem nem fog üldözni téged. Reggelig mulatni fognak házunknál, és nem tudnak meg semmit addig. Ami fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.
– Én neked semmivel többé, Áron; de a húgodnak és az ángyodnak még tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghívással, amit hozzám írtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s amit akkor hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.
– Járj Isten hírével – monda Manassé.
– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, amit a Monasteriánál mondott neked a tribun: „Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá, meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól reszkessetek!” Gondolj gyakran e szóra! Áldjászketye dumnye Zó!
Azzal megfordította paripáját, s kinyargalt a kapun, a szél szemébe hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt, s neki még az éjjel Borévre kellett jutni – egyedül.
– Hová vigyük a testet? – töprenkedék Áron bátya. – A ház tele van lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.
– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondó Blanka.
– Hová? A te menyegzői házadba?
– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba lefektetjük.
– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? A mi halottunkat? Óh, én édes Isten atyám!
És úgy kellett tenni. Dávidot a két testvér átvitte a kis házikóba, s ott kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, amíg elkészül számára a koporsó.
– Most már sírhattok, asszonyok.
