XXXV.
XXXV.
A felbukkant alak oláh népviseletet hordott; magas, fehér báránybőr süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt, széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól fél lábszárig kicsüngő vászoninget és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak fordulva úgy, hogy az arcát félárnyék fedte.
És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arc láttára, s egymás kezét kereste kezével. Olyan volt ez az arc, mint egy rossz álom lidércnyomása; mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Úgy hasonlított egy kísértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával, lenyomtatva jó nehéz koporsófödéllel; elaltatva imádsággal, könyörgéssel, s – mégis feljár. Csak az oláh gúnya s a hosszú leomló haj teszi a különbséget.
S a szembetalálkozás első percében a férfialak maga is úgy megrettenni látszék a két hölgytói, mint azok őtőle. Megáll előreléptében; a szája nagyot hökkenve nyílik fel, szemei előremerednek. Pillanatokig áll úgy mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen. Egyszerre aztán megindul a két hölgy felé.
S abban a pillanatban valami démoni, valami vadállati kifejezés sötétíti el arcát, mely azt, akire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára vetett kaszát most már leemeli, s jobb kezébe szorítja.
E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról.
Áron bátya feljutott odáig.
– Áron! Áron! – kiált egyszerre mind a két hölgy, teljes hangjával. A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan, s hátratekint.
– Szaladj, frátye! – ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog annak kerülni. Őt pedig csak harminclépésnyi tér választja el a hölgyektől. Újra feléjük indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik; oly kifejezés, mely a legismerősebb arcot is átváltoztatná, hogy ismerőjét kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát eléri, s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép, mosolygó paradicsomba, ahol otthon lenni jó.
Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfialak, mintha nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg valamit, amitől meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.
A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő elkezdett futni. Visszanyerte már lábainak gyorsaságát, s amíg csak odáig nem ért, folyvást kiáltá a szabadulás örömsikoltásával e nevet: Manassé!”, amíg csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.
Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnan fölül Áron közelített felé ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról; nem sok ideje volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből, s lerohant a Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül, nyaktörő ösvényképp egyenesen a torockói völgybe vezet.
– Mitől ijedtetek úgy meg? – szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot, s törekedve a két gyermek arcán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.
Azok alig bírták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arcvonásaira emlékeztetett ez oláh földész, azt egyik sem mondta ki.
– Bohók, ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fennsíkján termő fű miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek meg a szomszédok egymással, s amelyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is bizonyosan füvet orozni jött ide, s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek, még a kaszáját is eldobta ijedtében.
A két hölgy aztán, Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a helyig, ahol az elmenekült alak kaszája hevert.
Manassé fölvette azt, s megnézte.
– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele van rovással; az oláh az aratórészt faragta föl rá.
Az a férfi pedig, aki a kaszát itt hagyta, messze lent halad már a meredek ösvényen. A felén túl lehetett már.
Ezalatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész veres volt az arca a futástól, s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.
Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg, s a két hölggyel nem törődött – hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai alatt; hanem amint odáért az árok torkolatához, felkapott egy roppant szikladarabot, s azt a futónak utánahajítá.
– Szent Isten atyám! – sikolta föl Anna. – Mit tettél, Áron? Ha utoléri az a kő?
– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább lejutni.
– Isten! Fordítsd el a szerencsétlenséget! – rebegé a leány elsápadva, s két kezét imára kulcsolta.
– Hogy a birgej egyen meg! – szitkozódék Áron, s még egy ökölnyi követ küldött a nagyobbik után siettető postának.
A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a sziklaárokban alá, nagyokat szökellve, s törve maga előtt az utána omló kőtorladékot. Az árok két fala meredek: a rohanó kő elől nincs hová kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva csapódik a bércfalakhoz, rohanása visszhangjával rémítve az üldözöttet, ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, ahová elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára kulcsolt két keze odafönn! Mentség az, hogy arca nagyon hasonlít valakihez, aki annyit vétett, s akinek annyi meg lett bocsátva!
A következő perc el fogyja dönteni, hogy vajon Anna imájának volt-e nagyobb ereje, vagy Áron „jókívánságának”.
A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, amikor az éppen egy kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba, s aztán por- és kavicsfelleget rúgva föl maga előtt szökött fel újra kétölnyi magas ívben. A futó alak elbukott. „Istenem! Istenem!” – sikoltott odafönn az ormon egy leányhang. Pillanat múlva az emberalak újra fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt táncolva előre.
– Ha most megöltél volna egy embert! – szólt Anna szemrehányó, síránk hangon Áronhoz.
– Hát az jólesett volna nekem is meg annak is – felelt Áron, góbé módra kétfelé törülve a bajuszát.
– De az indokolatlan kegyetlenség – zsémbelt rá Manassé – egy kis fűlopásért.
– De, öcsém, nem füvet lopni jött ez az ember ide. Mert az az ember Diurbanu kéme volt!…
– Ugyan mit akart volna itt kikémlelni?
– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítményeimet a Székelykövön. Nevess! Nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed. Ugye, ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a székelyvári erődítményeimet? A híres „Kengürth”-kői menedéket, a „Truszkó” várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.
– Ágyúkat? Bátya! – szólt nevetve Manassé. – Hogy hoztad azokat ide föl, bátya?
– Tehozzád nem beszéltem – szólt Áron. – Te ülj le a kőre, és pingáld a szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igenis, egy egész üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal, mért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti, asszonyok, meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök nekem ünnepélyesen, hogy azt, amit láttok, senkinek a világon el nem áruljátok; még Manassénak sem.
S a két hölgynek meg kellett esküdni ünnepélyesen a nagy titoktartásra.
Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, amit az őskorban Kengürth-kőnek, ma pedig Vársziklának neveznek; a népregéből ismeretes Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez. Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még akkor egy V alakú sánc állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.
– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a „várat” – monda Áron Manassénak –, de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.
Azok nagy áhítattal követték a rejtekek rejtekébe, ami egy egész ostromverő hadszertárt rejteget sáncai mögött.
És aztán féktelen jókedvvel tértek onnan vissza. Kacagott mind a két hölgy teljes szívéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki szigorú arccal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit el nem árulnak abból, amit látni fognak.
Hiszen nem is szóltak ők, csak nevettek.
De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég árulás.
– Így mutasson meg az ember asszonynak valamit.
Azok aztán körülcirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint elnevették magukat.
– Pedig higgyétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nemhiába küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.
Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette azt mind a kettő.
– Egy dologra gondoltunk? – súgá Blanka Anna fülébe.
– Egyre! – sóhajtá az vissza.
A nap alkonyra szállt le a Bihar óriási bércei mögött; széles sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése: terjeszteni a sötétséget, halált, a megsemmisülést. – A tudósok a „föld árnyékának” nevezik e tüneményt.
A Székelykő látogatóit a csillagos éj vezette haza.
Anna az éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a hálószobájában, nehogy éjjel álmában fel találja az keresni.
