II. A karperec
II. A karperec
Útitársam, a huszártiszt egy levert kedélyű szomorú harmincéves férfi volt. Neje szép fiatalasszony, kinek Pesten gazdag apja lakik, akinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte férjét, az egész úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv kezdte elfogni a láthatárt, s mi egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő bátorított, vigasztalt, felderített minket is, olyan jókedvűnek látszék.
Ezerféle tervet csinált: hogy férje gondjait elűzze.
– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem…
Valamennyien nevettünk.
– Ha elfognak, addig járok bíráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha nem nyitják meg börtönöd, magamat is odacsukatom hozzád, s ottan élünk, ott halunk meg.
Sírva fakadtunk mindnyájan.
A fiatal nő egy karperecet viselt kezén, a nagy opálbross alatt, ha egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arcképe látszott meg, emailban festve, nyalka huszárruhában. Rá lehetett benne ismerni férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzátéve: „akkor nem volt ily szomorú”.
Amint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani, s elvált tőlünk a falu végén, ahova mi nem tértünk be, ott egy oláh kalauzt fogadott, aki jártabb utakon vezesse.
Amint eltűnt szemeim elől, úgy szántam őtet magamban, őt és vidám feleségét, magam sem tudtam: hogy miért.
Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. – Őt szerető nő kísérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt, s mégis úgy fájt: hogy elvált tőlem, mintha amerre én járok, ott nem volna semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbuzgóan hiszek, még azokat is megvédné óvó kezeivel, akik hozzám közel vannak.
Több hónapok múlva egyszer egy hírlap akadt kezembe. Az első volt, amit régóta láttam. Elolvastam végtől végig, még a hirdetményeket is, leghátul bitang jószágok leírását köröztették, miket rablóktól vettek el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női ötvözetek, bevérezve, meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímezett finom fehérneműk, s a sok mindenféle között egy becses nehéz karperec, melynek nagy opálköve alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arcát lehete látni, huszáregyenruhában, email festésben…
A lap kihullott kezemből.
Szegény asszony, szegény férfi! Miért nem követtek engem?
…
Később megtudtam: hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot hajítottak utána, azt felkapta s tovafutott, nem messze bujdosó honvédekre akadt, azokkal nekiindult a rablókat felkeresni, urát és úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.
Miért kellett tőlem elmaradniok?
