V. A mocsárok rejtekhelye
V. A mocsárok rejtekhelye
Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol lathatáron.
Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék felfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vizében mint tengerre vetett árnyék, s körül egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy a légbe felkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.
Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas, oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyat sem libbentette meg.
Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra, s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen kopár avatagba.
A nyár legmelegebb napjai sivárra asztalták a földet, – a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva összevissza repedezett a szikes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a söppedékes legelőre, s az összegázolt gyöp azonmódon ripacsossá száradt a kánikulában.
Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökereket a száraz sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyatej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel dacolva a megölő hőségnek.
Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen eltapodta előlünk a szekérnyomot, s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé.
Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény: hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint azelőtt.
Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. Amint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy cammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, ahol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul, nyaklott jobbra is, balra is, néha előre-, másszor hátraesett, de a súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.
Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt, és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredett. Egy perc alatt széttekinte, megpillantott kettőnket, s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat, s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.
Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra, mintha csak táncolna, dereka szüntelen mozog. Hátra-hátraveti magát, a kantárt hosszúra eresztve, néha nem is ül a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül, s amint rohan szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az, amit akkor érez?
Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz cövekelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket.
– Isten jó nap kendnek, földi! – kiálték rá.
– Fogadj Isten, tinektek is – válaszolá. Joga volt bennünket tegezni, vénember volt, ősz bajuszát kétfelé kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.
– Honnan jöttök, hová mentek? – kérdé azután halkabban, s közelebb léptetett hozzánk.
– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya – felelék –, odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.
– Hogyne tudnék, gyertek velem – szólt bajuszát végigcsavarintva, s végigmustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.
Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, „nem szeretem a sok beszédet” viszonza, s nyargalt előttünk mogorván.
Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végignyúlt, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.
A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb irtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.
A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas füzéres fűzlevelű rózsaszín virágú növények tekingettek elő, a magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig felfutott a délignyitó hajnalka, s a víz színén úszott a tányérlevelű nymphaea, fehér tulipánjaival s korsó alakú gyümölcseivel, és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.
Lovaink megálltak egy pillanatra hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatjuk ragyogott a napvilágban.
Azután vezetőnk megindult, nekifordítván lovát a mocsárnak, meghagyva: hogy nyomába maradjunk, mert egy öllel odább lovastul beleveszhetünk az ingoványba.
A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szügyéig ért, semmi jel nem mutatta az utat.
Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, amint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondá: hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor beletévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenként sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász, csikász, valami üldözött ember, vagy tán éppen az üldöző, belebódult az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok, vízikígyók, végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.
S továbbmentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek fel előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek, még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt az egészen új idegen világban, melyben földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezeti sem itt, sem amott.
Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett.
– Valaki jő utánunk – monda halkan.
Zavarodottan tekinténk körül, én éppen arról gondolkodám; hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni, a távolban elég kivehetőleg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?
– Siessünk előre! – kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.
– Csendesen! – dörmögé a vén csikós, – egy moccanást se tégy, – mindjárt megtudjuk: hogy ki az, ismerős-e vagy perzekutor.
S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fügyörészni a csikósdalt: „lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes”. – Nincs az a tilinkó, amely jobban meg tudta volna cifrázni.
Amint elhallgatott a füttyel, messziről, mintegy válaszképpen valaki elkezdé fütyölni e nótát; „Én vagyok a petri gulyás!”
A vén csikós kalapját szemébe vágva lován fölágaskodott, arcán valami végigfutó reszketegséget lehete észrevenni, valami vegyületet szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.
– Nem lehet a! – dörmögé, a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett az, látták akárhányan halva, összevágva; – s még egyszer elkezdé fütyölni a „lóra csikós”-t.
Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a lovas nagyon látszott nyomunkba sietni. A vén csikós haragosan kapta még társam lovának zabláját.
– Menjetek be mélyen a nád közé!
– Mi baj? – kérdé társam meghökkenve.
– Na papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, aki pokolbul szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, akit harminchárman láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.
Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moccant gazdája alatt, egypár nadály szívódott a hasa alá, a tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.
– Hallgass azzal a lóval! – riada ránk a csikós bosszús fojtott hangon.
Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna megkérdezni: hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?
A csikós végignézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:
– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak. – S utánadörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen sebaj, most olyan világ van, mikor a szegénylegény tartozik az urakon segíteni.
Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza: „nem abból élek én!” viszonza dacosan, s inte: hogy csendesen legyünk.
Eközben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány pillanat múlva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, cingombos dolmánya s minden öltözete összevissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyírt fejét, s míg bal keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobb kezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta.
A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, amint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát, s velünk nem törődve, elébe ugratott az érkezőnek, s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy összevissza ölelgette: hogy szinte lerántotta a lováról.
A jövevény napsütötte arcán a komoly, mosolytalan büszkeséget lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arcán annyira otthonos volt, mellyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata díszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartá.
A vén csikós csaknem sírva fakadt.
– Édes fiam, édes fiam –, csakhogy itt vagy.
A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: „nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!”
– Hát a feleségem, hogy van? – kérdé ipához fordulva.
– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyonsírta már magát utánad.
– Nem ment azóta férhez?
– Agyon is üttem volna. Nem becsületes asszony, aki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők: hogy téged ott láttak halva.
– Igazok volt. Majd elmondom, ha hazaérünk, de most száraz a torkom, lelkem: érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, ami velem történt.
…
