VI. A halottaiból feltámadott
VI. A halottaiból feltámadott
S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába.
A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfabozót lepte el az utat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelőnk magunkat.
A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas szomorúfűz árnyazott be csüggő gallyaival, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis parasztmenyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.
Amint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a rekettyés felé, az öreg csikós odafordult a vejéhez: „maradj hátra – mondá neki –, majd előbb én beszélek vele,” és azzal előre nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.
Amint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: „no asszony – úgymonda – újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat”.
Az asszony arca kigyulladt: „él-é?” kérdé nagy örömmel.
– Élni csak él – monda a csikós –, de se keze, se lába.
– Nem bánom én – szólt nyüzsgő örömmel a nő – csakhogy maga megvan, elmegyek én hozzá.
– Dehogy mégy, szolgám, hova mennél? harminc mérföld ide az a hely, ahol ő elmaradt, ott is fogságban van: beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje: hogy leánya nem nézett rá, mert arcát eközben sehogysem tudta megőrizni a meghazudtoló mosolygástól.
– Ha a világ végén van is, nem lesz messze – rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte mennék.
E percben a rekettyés közül elkezde hangzani az „én vagyok a petri gulyás” dala.
A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkacagott, a nőnek pedig minden vér arcába látszott sietni: „hisz ez Gergely!” sikolta kezeit összecsapva, s ahelyett: hogy örömében elájult volna, elkezde tüskön-bokron keresztül szaladni arrafelé: honnan a dal hangzott. Perc múlva az ifjú vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a hadfi nyakába gyöngéd karjaival.
Amint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez, s egy óranegyed múlva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból: hogy társam meg nem állhatá, miszerint ki ne vallja: hogy vicispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarcozva.
Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn: hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.
– Nos, fiam – szólt az öreg – most mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál?
Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és pamlagul szolgált, s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet, vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.
…
„Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: akit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint akit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, akinek a golyó szele combban eltörte a lábát, anélkül: hogy a bőrét megkarcolta volna, s a komáromi sáncokban, ahol huszonnégy fontosokkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.
Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva, s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant el hozzám: hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy beletalált az oldalamba. Én meg sem mozdultam, azt hivék: hogy halott vagyok, s nem törődtek velem tovább.
Később egy félóra múlva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közölük megismerte: hogy csikós vagyok, s a többi közül kiválva, odanyargalt hozzám s rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van: hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyedóránál toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, anélkül, hogy az egyszer is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett patkójával.
Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre otthagyott a vértes.
Végre jött egy ágyútelep. Egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, amint megfordultak vele.
Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a puskaporsalak odahullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató (ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott homokot és kövecset.
Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam, a magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta vágni magát, nagyrészint ottveszett, zászlóját négy huszár mentette meg, s mint később hallottam, e szavakkal tűzte le a tábornok elé: „Itt a nyolcadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt.”
Én is ottmaradtam az elvesztett csatatéren.
Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték, s láttam a távolban, ahol reggel a magyar seregek álltak, kigyulladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis nekiindultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s amint rám kiáltott, akkor vettem észre: hogy a császári seregek közt vagyok. Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem, hogyha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötötte sebemet, lefektetett a tűz mellé, és ennem, innom adott.
Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségül, akiket nem használhattak ütközetben.
Egy este megláttam a templomablakon át, hova be voltunk zárva: hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy nehézlovastól, aki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt hozzá: hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát: hogy valamelyik pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot. Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, akit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik meg nem ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból, utoljára is az lett belőle, hogy összeverekedtek, s miután egymást jól megdöngették, azt határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.
Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap, mert én még azon éjjel kiszöktem az ablakon s elhoztam a keselyt.
Az ember semmin sem mulat oly jól, mint ha saját kiállott szenvedéseit mondhatja el, oly helyen: hol senki sem szenved, víg, jókedvű társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arcokon, miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.
Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket a füzes partjára, melyet szőke folyam kerített be kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis rekettyés szigetet lehete látni, s a sziget és a füzes közti folyamon egy fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó kelepeléssel a csöndes éjszakában.
A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evezőlubickolás kezdé hallatni magát.
Egy csónak közelgett felénk, egyetlen faderékból vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.
Amint közelért hozzánk, a csikós, odafordult felénk súgva „nem kell neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a ladikba, aki jó napot vagy estét kíván”.
– Furcsa ember lehet.
– Az a mondása: hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.
A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul beültünk ladikjába. A molnár anélkül: hogy egy szót kérdezett volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, s csendesen sikamlott velünk odább a sajka, az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezők taktusos csapása.
A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy káromkodást morzsolt szét nagy mogorván, s a csónak lejtett odább, s mentül tovább ment, annal enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.
A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet, s fülembe dörmögé: „nem szereti az olyan embert, aki pénzt ád, furcsa ember ám ez”.
Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve, s mi azon vizesen felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk után.
