XI. A gyilkos
XI. A gyilkos
Háromszor találkoztam vele. Mindég ugyanazon elvadult, zavarodott arc. A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.
Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül, csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk. Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosok. Kezében a görcsös vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. Amint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál; megdöbbenve visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé, s hirtelen visszafordulva, letért az országútról, visszavisszanézve reám. Én ott álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.
Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmúlt éj zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; – meglátszék rajta, hogy az éjet nem tölté fedél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el mellette: mégis,észrevett, – nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett, s felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem, sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt tudatá: hogy még akkor sem szűnt meg futni, miután nem látott.
Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt fél évvel politikai fanatizmusból megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiíratta nevét a hírlapokba, s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne mondta volna, miképpen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor „hazaárulónak” ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre. Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.
Egyszer az utcán egy feketébe öltözött özvegyasszonnyal találkozék szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szinte gyászban. Az ember sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt. Nem bírt szemben elmenni mellettök, visszafordult, hazament, ott bezárkózott szobájába, s ha olykor hetek múlva kiment az utcára, amint a legelső ismerős arccal találkozék, rendesen visszafordult és elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hőstetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő marazmus telepedett le kedélyén.
Egy napon idegen alakú katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; aznap eltűnt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele, hol éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.
Egy testvére a hon túlsó határán lakik. Jómódú, családos ember. Egyszer késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arcán bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata rongyokban csüngött róla alá. A kisgyermekek sikoltva futottak apjuk karosszéke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: „Testvérem!”
– Én vagyok – hörgé az, hangtalan rekedt asztmával – adj ennem, hadd megyek tovább.
Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá, tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte: hogy ne menjen tovább; az gyanúsan, szótlanul húzódozott tőle vissza, egy nagy bot volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s amint félig kiivott egy pohárt, hirtelen megállt; „hah, mi az? mi zörög ott künn?” – kérdezé: „semmi sem” – felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral, dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, idebenn nincs semmi baj, semmi vész.
– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? – sürgeté a jövevény testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, azalatt amaz, az ablaknak rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta, s aztán rohant ki az avarba, a fergeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.
Azóta a kisgyermekek: ha éjjelenként hallják ordítni a vihart, játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: „Marci bácsi van odakünn.”
Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé, elmondá a történteket nyíltan, őszintén.
Ítélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát, s rokonai közbenjártára hinni lehete: hogy nehány évi börtönnel meg fog szabadulni. – Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.
Azóta senki sem hallott felőle.
