XIII. A megvetett nagyság
XIII. A megvetett nagyság
Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és barlangokban, másik háromig egy puszta pincében rejtőzködött egy tízakós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízimalomban mint molnárlegény, végre átlátta: hogy annyira körül van már véve kémekkel, kik egyenesen őrá leskelődnek: miszerint kénytelen lőn valahányszor lefeküdt, mindég bekötni a száját, nehogy álmában kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.
Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek, elszánta magát életre-halálra, s fölkereste a legközelebbi katonai parancsnokot.
– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most, íme, önkényt följelentem magamat. – Én vagyok az a híres Sárga Péter!
– Nincs szerencsém önt híréből ismerni.
A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy óra múlva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti, arra el volt készülve.
Csupán arra nem volt resignálva: hogy őt híréből ne lehessen ismerni.
– Mi volt ön – kérdé a parancsnok. – Katona? követ? kormánybiztos vagy hivatalnok?
A bujdosó nemes komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.
– Hát mit vétett ön?
A bujdosó egy mártír elszántságával hajtá le kebelére fejét, s kezeit mellén keresztbe téve, ezt vallá, töredelmes szívvel:
– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmicei nemzetőrök csatadalát muzsikára tettem.
– Hát voltak az irmicei nemzetőrök valaha csatában?
– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom: hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.
– Hát még mit vétett ön?
– Úgy hiszem; eleget mondtam…
– Elmehet ön.
– Hány esztendőre?
– A mennykőt! mehet ön, míg lát.
– Hát nem a börtönbe méltóztatott küldeni?
– Kell is oda ilyen ember.
– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vackort az erdőben, míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram malmában, mint egy barom, és éppen nem azért hagyám magamat grádicson föl- és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök, azt halljam: hogy nem kerestek.
– Tán csak nem akarja ön magát egy hiábavaló ringy-rongy versért becsukatni?
– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön híremtől akar megfosztani. Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt: hogy „ringy-rongy”.
A parancsnok hívatta az őröket.
Az önvádlott megörült. Tehát mégis be fogják csukni, gondolá magában.
– Dobják ki innen ezt az embert – monda a parancsnok a katonáknak.
A katonák szót fogadtak.
Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül: hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást jobban megbecsüli.
Még eddig nem talált; pedig sokat jön-megy, s dacára annak, hogy senki sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne nevezze az igaz nevén, mert meg találja valaki hallani, s akkor ő veszve van.
