XIV. A két csonka vitéz
XIV. A két csonka vitéz
A kápolnai csata után két sebesült katonát vittek a M**i katonai kórodába.
Mindkettőnek lába volt ellőve, térden felül el kelle vágni.
Az egyik osztrák tüzér volt, a másik magyar tüzér.
Talán éppen egymás ágyúitól kapták azt a szörnyű sebet.
Ott voltak azután sokáig: ott feküdtek egymás mellett, hallgatták a lázas éjszakákban egymásnak kínsóhajtásait, biztatták egymást a kétségbeesésben, összeszoktak.
A csatában egymást lőtték, itt egymás sebeit ápolák.
A magyar hamarább fölgyógyult, s aztán éjeket virrasztott át sebesült ellene ágyánál.
„Ott künn ellenségek voltunk, most nyomoréktársak vagyunk. Mennyit kellett szenvednünk, senki sem tudja úgy, mint mi ketten egymás felől. Majd ha vége lesz a harcnak, minket is elfelejtenek, akkor aztán együtt fogunk – koldulni járni.”
Az osztrák feljajdult e szóra.
„Nekem már elkészítették a falábat, – szólt a magyar sztoikus nyugalommal –, tán csak eltart, amíg élek, köszvény, tudom, nem esik bele.
A magyar jó, vidám fiú volt, az osztrák szomorú legény, mindig volt valami búja, bár társa mindig kész volt azt tőle elenyelegni. Így éldegéltek, sokáig ember irgalmából, utcák filléréből.
Jött egyszer nagy, sötét szárnnyal a napot elfogó hír: „vége, vége minden harcnak, a sereg lerakta a fegyvert, nincsen magyar!”
Odakünn ült a verőfényen a két halavány csonka hős, s midőn a hírnök elmondá, amit látott, amit hallott a magyar nyomorék orcáján végigcsordult a könny, tán először életében: „mi lesz már most énbelőlem?”
– Ne sírj – monda csonka társa odahajolva keblére –, vége lett a harcnak, minket is elfelejtettek, együtt eljárunk koldulni…
…
Késő hónapok múltával Pesten a főparancsnok laka előtt sokszor lehete látni egy rokkant féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte, fél kezével mankójára támaszkodott, másik kezében összehajtott írást tartott, s ottan várt nagy türelmesen, míg a sok gyászruhás könyörgő asszony s aranyruhás tisztelgő férfi között egyszer-másszor rákerült a sor.
Mit kérhetett? miért járhatott annyiszor? Esőben, hidegben miért jelent meg rendesen, aggódva tudakolandó: mit határoztak a beadott folyamodásra?
Egy reggelen a csonka tüzér nagy tündöklő arccal sietett le a főparancsnok lépcsőin. Csaknem futott, a mankónak, a falábnak tanulni kellett a táncot, oly örömben volt a nyomorék, kezében valami írást tartott, mint a bódult úgy forgatta maga előtt, mutogatta ismerősnek, ismeretlennek, elfogott az utcán egy embert, elolvastatta magának, ha vajon csakugyan az van-e benne, amit ő már kiolvasott belőle? Aztán ismét tovasietett: „kettőt lépek egy helyett!” mondá fennhangon, falábára s mankójára mutatva, s megkacagta szomorúan víg ötletét, és sietett, – és sietett, mintha valami várna rá, valami nagy örvendetes.
…
Hallgatva ült az utca szegletkövén a csonka honvéd. Sipkája le volt fejére húzva, nem koldult kalaplevéve, akinek tetszett, adott neki, soha sem szólított meg senkit.
Néha egy-egy asszony ment el mellette, valamit tartogatott kezében, sebesen elsuhant előtte s csak úgy észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe, hogy ne lássák, miként az koldus, a távozó szemeit törülte olykor.
Hirtelen a néptömeg közül ujjongatva tör elő valaki, egy csonka osztrák tüzér, kezében valami iratot lobogtat, odaszökell mankóival a szegleten ülő nyomorékhoz, megrázza barnult jobb kezét, nyakába borul és könnyeitől nem tud szólni.
– Te sem leszesz többé koldus – szól végre vígan zokogva –, meghallgatták kérésemet, te is részesítve leendsz a rokkantak alapítványából…
És azóta sokszor látni együtt a két csonka vitézt, sétálgatnak a Duna-parton, egyik az osztrák, másik a honvéd egyenruhában, sétálgatnak, beszélgetnek, csatáikról, szenvedéseikről, csakhogy ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiú és a magyar a szomorú legény.
